2017. október 4., szerda

A szolgálati helyünkért.

A mai nap imádsága:
Uram! Vezess, hogy ne csak nézzem világodat, de kegyelmed révén meg is lássam benne üdvözítő akaratodat. Ámen


"Az ég és a föld elmúlik, de az én beszédeim nem múlnak el."
Mk 13,31

Értékek után kutatunk egész életünkben. Gyerekkorunktól kezdődően tapasztalásaink által értékrendet állítunk fel - mi az, ami fontos, még fontosabb, s mi életünk legfontosabbja. Amikor tizenévesként kritikus öntudatunkra eszmélünk, kezdjük átértékelni az életünket. Szeretnénk tisztán és őszintén nekifutni az életnek, azután jónéhány csalódás "megfegyelmez" minket. Innentől kezdve igyekezünk a lehető legtisztábban, legőszintébben élni. Egy bizonyos: (élet)bölcsességünk fokát jelzi, ha tudjuk, hol is állunk az anyagvilág völgye és a lélekvilág hegycsúcsa közötti számunkra rendelt vándorösvényen.

Nagy ajándéka az Élet Urának, ha az örök értékek keresését idősebb korban sem hagyjuk abba, mert sok-sok igazgyöngy hever a világban... s mind arra vár, hogy begyűjtsük őket, gyönyörködjünk bennük. Persze vannak olyanok is, akik számára a gyöngyök csillogása semmi "ég-adtát" nem jelent. Ők nem látják a fényszikrák játékában a Titokzatos Teremtő Erő nagyságát és ámulatba ejtő csodás szépségét, számukra a formákban és a színekben is csak az anyagvilág törvényszerűségei tükröződnek.

Az anyagvilág egyszer elmúlik, mert ha volt kezdet, akkor lesz vég is. De világegyetem mértékegységei nem emberléptékűek. A csillagok járása egy emberöltő mértékével nézve ugyanaz, szinte nem változik semmit. A rövidke néhány évtized alatt átélt nagy változásaink közepette azonban felvetődik bennünk újra és újra az örök emberi kérdés: De mi lesz velem, ha már nem leszek?

Ilyenkor az örök értékek érvényességét keressük. Választ kell kapnom, miért szerettem és szerettek, miért hittem és reménykedtem reménytelen helyzetekben, s olykor miért gonoszkodtam, perlekedtem Istennel és önmagammal? Jó helyen álltam-e földi életemben? Akartam-e kiteljesedni az Istentől kapott tálentumaim segítségével vagy inkább csak helyezkedtem, s a "jobb lóra tenni" mindig hatásos túlélési technikáját alkalmaztam. Mert sokan vannak, akik áldozatok nélkül élik életüket, s a világ megnyerésének igézetében élnek.

Túlélik a saját életüket. Az utolsó kilométerkőnél azonban mindenki belátja, hogy lélekben kárt vallani a legnagyobb veszteség, még a saját halálunknál is nagyobb... Ilyenkor már nincs alternatíva, ezt a határt átlépve Isten birodalma kezdődik. Itt egyedül csak Jézus szava mentheti a lelket.


Élet...

A mai nap imádsága:
Uram! Hála Neked a családomért! Köszönöm szüleimet és testvéreimet, gyermekeimet és unokáimat! Kimondhatatlan jóságod kísérjen ezután is, hogy bizonyságot tudjak tenni Rólad, szóban és szolgáló cselekedetekben! Ámen

Bizony, az ÚR ajándéka a gyermek.
Zsolt 127,3

"Tiszta apja! Nem, tiszta anyja! Dehogyis, tiszta nagyapja!" Ki ne ismerné Karinthytól ezeket a mondatokat, s annak igazságát, hogy bizony mikor serdülő korba kerül a gyermek, az egész család csodálkozva kérdézi: "Kire ütött ez a gyerek?"... Az ÚR ajándéka a gyermek. Jól írja ezt a zsoltáríró, s az ószövetségi bölcsességirodalomban is gyakran találunk utalásokat arra, mennyire nem megérdemelt csoda az, amikor a szülőpár gyermekáldásban részesül. A gyermek - különösen amikor még pici és aranyos -, a megújuló élet hamvasságát sugározza mosolyában, nevetésében, mozgásában és abban is, hogy örömmel bújik szüleihez, hogy ott oltalmat és biztonságot, szeretetet és békét kapjon... Az, hogy lassan alig akad "hagyományos" család, dívik a "patchwork-family"-felállás, s magától értődő, hogy van apa és szociológiai apa, anya és az apa barátnője, sok gondot okoz a társadalomnak. A gyermeknek az emberré válásához bizony érzelmi stabilitásra van szüksége, s ezt csakis a családban kaphatja meg.

Istennek különös ajándéka a gyermek. Isten megteheti azt, amit az ember nem: visszaveszi az ajándékot. Isten adja az életet, de vissza is veszi azt. S most ne elsősorban azokra az emberpalántákra gondoljunk, akik néhány hetes, hónapos vagy éves földi ittlét után visszaköltöznek a Mennyei Atyához, hanem azokra, akik az élet törvényehez tartozóan felnőnek, s kirepülnek a családi fészekből. Sok szülő tragédiának éli ezt meg, s meg is teszi az ellenlépéseket: Érzelmileg és/vagy anyagilag függővé teszi gyermekét, hogy az soha ne legyen fel-nőtt...

Márpedig az Isten-adta élet szépsége az, hogy a gyermek maga is családot alapít, s emberré válva oltalmat nyújt gyermekeinek. Átéli múlandóságát és erőtlenségét, de teherbírását is. Megtapasztalja az érzelmi mélységeket és magasságokat, az Istenre való hagyatkozást és mindenket elsimító Isteni Kegyelmet. Mert Istennek úgy volt tetszésére, hogy, ami a legdrágább, ahhoz ne lehessen pénzért (akármilyen teljesítménnyel) hozzájutni. Ne lehessen vásárolni igazi barátot vagy barátnőt, szerető férjet vagy feleséget és gyermeket sem. Az Élet nem lehet üzlet tárgya! Ha mégis azzá válik, ha emberéleteket áldoznak fel a gazdaság oltárán a még nagyobb profit reményében, azt - ha nem is rögtön -, de idővel megbünteti az Isten. Az élet nem ELADÓ, s nem is KIADÓ! Ha ez mégis megtörténik az nemcsak gyalázatos merénylet az emberi méltóság ellen, de Isten teremtői akaratának a megszegése is. Amikor Isten az embert megteremtette, akkor fölé nem helyezett senki mást, csakis Önmagát. Istentől rendelt királyok és császárok tehát csak a történelemírásban születnek... Az "igazi" királyok nem azok, akik pöffeszkedve mindenáron uralkodnak az alattvalókon, hanem képesek önmagukat is feláldozni a másikért, a közösségért.

Életünk túlnyomó részét a családi közösségben éljük le. Érzelmi életünk is itt alakul. Egymást tanítjuk, miközben járjuk a szeretet és alázat iskoláját. Ezért nagyon fontos, hogy milyen családot alapítunk, s hogyan készülünk erre a feladatra. Aki gyermekéért áldozatot hoz, s Istenfélelemre (nem Isten-rettegésre, hanem helyes Istenismeretre!) is képes tanítani - az nem panaszkodik, s nem bánkódik, hogy nem azt kapta az élettől, amit megérdemelt volna. Csak az önző ember keresi mindenáron a saját igazát, az alázatos fogadja Isten kegyelmi ajándékát - a gyermekben is.


Életünk...

A mai nap imádsága:
URam! Add meg nekem a kiváltságot, hogy ne bóklásszak el fölöslegesen a nekem rendelt utamról, s ha mégis letérnék, kegyelmes kezed óvjon és segéljen! Ámen

  

Istenünk ereje mindazoknak a javára van, akik őt keresik, de hatalma és haragja fordul mindazok ellen, akik őt elhagyják.
Ezsd 8,22

Aki kicsit is belemerül a világ vizsgálatába, akiben kicsit is felébred a válaszkeresések izgalma, akit nem hagy közömbösen a madár röpte az égen vagy a hangya útja a földön, azaz: aki keresi a Végső Lét-Okot, annak megváltozik az élete... alapjaiban.

Isten ereje mindenben megnyilvánul - bár mi húsvér-, örök-emberi habitusunk miatt többnyire a látványra figyelünk fel, arra fókuszálunk - a teremtett világ kis és nagy életes csodáiban, a történelem alakulásában, s nem utolsó sorban a lelkiismeretünkben.

Ha felismerjük a minket körülvevő világban az Isten erejét, jelenvalóságát, már önmagában ez az ismeret is erőt ad, de ha Istenre építjük az az életünket, akkor az minőségivé válik. Egyszerűen azért, mert úgy vagyunk teremtve, hogy mindenben végső soron Istenre vágyakozunk. Akkor is, ha azt nem tudjuk. Saját boldogságunk keresése egyben az Isten keresése is, s aki eközben rádöbben, hogy a saját boldogsága csak a mások boldogságának a munkálása révén érhető el, az betölti az Isten törvényét. Akkor is, ha nem ül a templompadokban! (Karl Rahner, katolikus teológus őket anonim-keresztényeknek nevezi.)

Aki Isten akaratát cselekszi, az áldásban részesül, azaz javul. Megromlott természetünket, mely Ádám óta az Isten erejének tagadására buzdít minket, kijavítja, s helyreállítja az eredeti állapotot: Istenben leszünk, s Ő mibennünk; Teremtő és teremtmény az Egyben... titok ez is, az Isten fölöttébb nagy titka!

Régi felismerés - erről tesz bizonyságot igénk második része -, hogy Isten megbünteti azokat, akik nem cselekszik az Ő akaratát. Sokan hiszik azt, hogy Isten aktív közreműködése révén valósul meg a büntetés, de Isten ezt sokkal elegánsabb módon oldotta meg: mi magunk büntetjük magunkat, ha nem fogadjuk el Isten rendjét. A Teremtő Isten megteremtette a Világmindenséget, hogy benne van az ok-okozat, a hatás-ellenhatás, s a bűn következménye, a büntetés.

Kárhoztatni tehát a korlátot, hogy miért szab határt a szakadék szélén a szabadságunknak - igen nagy balgaság! Szidni a gravitációt azért mert elestünk - szintúgy bolondság... Életvezetési stílusunknak mindig következményei vannak, de ez nem jelenti azt, hogy minden sikerül, amit eltervezünk, s hogy a JóIsten nélkül is célba érhetünk, hiszen: "Ember tervez, Isten végez." Ezért szükségünk van az isteni kegyelemre, a hívő ember pedig azt is tudja, hogy naponta...


Feladatok, munka...

A mai nap imádsága:
URam! Köszönöm a munkámat, az elvégzendő napi feladatokat! Add, hogy örömöm legyen bennük, s átélhessen Veled együtt újra és újra az alkotás nagyszerű érzését - kis és nagy dolgokban egyaránt! Ámen



Pál apostol írja: Tartsátok becsületbeli dolognak, hogy csendesen éljetek, tegyétek a magatok dolgát, és saját kezetekkel dolgozzatok, ahogyan elrendeltük nektek. A kívülállók iránt tisztességesen viselkedjetek, és ne szoruljatok rá senkire.
1 Thessz 4,11-12

Boldog élet - nemde erről álmodik mindenki? Az is, aki becsülettel dolgozik, és az is, aki látványosan semmit nem tesz boldogulásáért. A boldogság utáni vágyunk soha nem attól függ, szorgosak vagyunk-e vagy lusták, teszünk-e érte valamit vagy sem. Úgy érezzük, hogy a boldogság nekünk "járna", mert... s itt mindenki hosszan tudná sorolni a "nyomós" okokat.

A boldogsághoz vezető út - így van ez Isten teremtettségi rendjében - munkával van "kikövezve". Már az Édenben is vigyázni/művelni kellett mindent; a munka tehát nem Isten "büntetése" az ellenszegülésünkért, hanem úgy a paradicsomban, mint azon kívül: ajándék. Az alkotó munka ajándék, a legnagyszerűbb dolog a világon. Ezért nem mindegy, hogy milyen hivatást választunk! Olyat, amit szívvel-lélekkel szabadidőnkben is végeznénk vagy olyat, amit csak azért csinálunk, hogy pénzt kapjunk érte... Mert nincs izgalmasabb, mint amikor a semmiből valami előáll, amikor látjuk kezünk munkájának eredményét. Nem véletlenül válik istenévé a munka sokak számára, hiszen a jól bevégzett feleadat örömmel tölti el a lelket. S ha nincs Isten az első helyen, akkor a munka válhat azzá. (Megjegyz.: aki pedig utálja a munkát, annak nagyon hamar a szenvedélyek válnak istenévé!)

Manapság - amikor munkahely és családi szféra egyre inkább egybeolvad, amikor a leglehetetlenebb pillanatokban csöng a munkahelyi telefon vagy vágja ketté a csaláfi programot a hazavitt munka elvégzési kényszere -, igen nehéz meghúzni a határt a privát és a munkahelyi között, de azért mégsem lehetetlen. A munkahelyen ugyanis pótolható ember vagyok, de a családban csak "egy van belőlem": férjként, feleségként, családapaként, családanyaként más nem, csak én állhatok helyt!

"Sajnos ez a mostani világ nem családbarát!" - modhatja valaki, s igaza van. De melyik volt az? Mindig voltak égbekiálltó szociális igazságtalanságok, a korok csak abban különböznek egymástól, hogy olykor ezek az igazságtalanságok tömegméretűvé váltak. A keresztény ember minden korban és társadalmi berendezkedésben szociálisan, azaz közösségi módon gondolkodott. Amikor mindenki csak magára és a túlélésre gondolt, akkor egy Szent Erzsébet Thüringiában gabonát osztott az éhezőknek, de gondolhatunk az első "szociális segélyekre" is, melyeket a középkorban megerősödő polgárvárosok vezettek be a város szegényei számára; amikor az egyházzal karöltve ingyen-tüzelőt és élelmiszercsomagokat osztogattak. Azaz: a keresztény ember mindig a békességet munkálta, mert lelkében békesség lakozik. Igyekszik önellátó maradni, megőrizve függetlenségét, s ezért csak addig nyújtózkodik, ameddig a takarója ér... Méltóságát nem az anyagiak mennyisége, hanem istenkapcsolatának minősége határozza meg, s ezért úgy él és dolgozik, hogy munkája, élete imádság legyen...


Növekedés...

A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy növekedjek szeretetben, s alázatban! Ámen

   

Én ültettem, Apollós öntözte, de a növekedést az Isten adta.
1 Kor 3,6

Az Élet legnagyobb csodája a növekedés... Ennek a csodának a megélése a gyarapodás, ami az élet értelmét adja. Aki a gyarapodást csak egyoldalúan - anyagiak halmozása, testi élvezetek hajszolása - éli meg, az érdekes módon életminőségében nem fog emelődni, növekedése csak önzésében mérhető. Az önző ember tulajdonsága, hogy nem osztja meg sem javait, sem "önmagát" másokkal, de annyit kíván birtokolni a máséból, amennyire csak lehetősége van.

Az Isten országának értelmét is a növekedés adja. Ez nem azt jelenti, hogy az egész Földet a kereszténység fája kellene hogy borítsa, de ennek kellene a legmagasabbnak lennie. Az, hogy ez a fa még áll, egyedül a JóIsten kegyelme, mert az egyháztörténetből megtanulhattuk, hogy az önző, hataloméhes ember számtalanszor tördeste Krisztus Egyházának faágait.

A növekedéshez mindig idő kell, s mivel az időnk kevés - oly sok mindent szeretnénk megismerni a világból(!) -, ezért türelmetlenkedünk. Pedig a türelem hiánya csak bajt, problémát okoz. Nem véletlenül, de nagyon sokszor sajnos hiába mondogatjuk: "Mindennek rendelt ideje van!" Az ember, amikor a világ megismerésének izgalmában van, akkor nehezen inthető józanságra. Nem lehetetlen, de valóságos művészet ez: elmagyarázni egy fiatalnak - aki ifjúsából fakadóan habzsolni szeretné a fényt -, hogy csillapodjék, mert nem marad le semmiről... Sok-sok szülő, pedagógus forgolódott már álmatlanul ágyában, mert úgy érezte, nem sikerült megvilágítania azt, ami egyébként olyan nyilvánvaló.

A "rendelt idő" azt jelenti, hogy az Életnek időre van szüksége ahhoz, hogy megnyilvánulhasson az Istentől kapott ereje. Mesterséges körülmények között, tápszerekkel, növekedésfokozó mérgekkel - mostanság génmanipulációval(!) is - lehetséges előállítani élelmiszernek nevezett műcsodákat, de ezek olyanok is... Eleddig még mindig kiderült, hogy amit a JóIsten alkotott, az sokkal jobb volt, mint az a produktum, amivel az okoskodó embert a jót jobbítani akarta! (Az pedig különös fricskája az embersorsnak, hogy az a "jó", amivel tökéletesíteni akarta az ember az életet, az többnyire csak nyomorúságot hozott. Felülmúlni a JóIstent - hiába a kígyó megejtő sziszegése: "Eritis sicut Deus/olyanok lesztek, mint Isten -, a véges ember nem tudja.

Az élet csodájának, nagyszerűségének felismerése egy-egy pillanatban csak nagy odafigyeléssel és alázattal lehetséges, de a generációkon átívelő növekedés-csodát már könnyebb észrevenni. A keresztény ember ezt hívja áldásnak, azaz Isten láthatatlan erejének az életes megyilvánulása.
MEGSZABADÍT A HALÁLFÉLELEMTŐL.

„... és megszabadítsa azokat, akik a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok voltak". (Zsidók 2:15)

Joe Bayly, aki három fiát vesztette el így ír: „A kórházban voltam, miután eltemettük ötéves fiunkat... láttam egy kisfiút, aki a padlón játszott. «Ugyanabban a betegségben szenved, ami az önök kisfiának volt» - mondta a titkárnő. Leültem a kisfiú édesanyja mellé. «Nehéz behozni őt ide a vizsgálatokra, ugye?» - kérdeztem. «Nehéz?! Minden alkalommal belehalok» - felelte zaklatottan. «Jó tudni – mondtam halkan, gondosan beválogattam szavaimat – hogy bár orvosi szempontokból nincs semmi remény, de miután gyermekünk meghal, többé már nem fog szenvedni, egészséges és boldog lesz.» «Bárcsak hinni tudnék ebben, de képtelen vagyok rá – mondta az asszony – el kell őt temetnem a föld alá, és el kell felejtenem, hogy valaha is az enyém volt.»". Bayly szeretett volna egyedül lenni gyászával, de úgy érezte, beszélnie kell. „«Örülök, hogy én nem így érzem. Mi tegnap temettük el a fiunkat; ma azért jöttem ide, hogy megköszönjem az orvosoknak a jóságát.» Az asszony erre így szólt «Maga értelmes embernek tűnik. Hogy képes mégis hinni abban, hogy van bármi különbség egy ember, egy kisfiú vagy egy állat halála között?»". Max Lucado azt írja: „A mennyben olyan a hangulat, mint a szülészeti szobákon... az angyalok figyelnek, mint ahogy a nagyszülők lesik a szülőszoba ajtaját... Alig várják, hogy lássák az újonnan érkezettet. Amíg mi a halottas kocsit kísérjük... ők fénysugarakat aggatnak fel, mint színes zászlókat... Jézus azért jött, hogy «megszabadítsa azokat, akik a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok voltak» (Zsidók 2:15). A menny nem ismeri a váratlan vagy korai halál fogalmát. Dávid azt mondja: «Alaktalan testemet már látták szemeid; könyvedben minden meg volt írva, a napok is, amelyeket nekem szántál, bár még egy sem volt meg belőlük» (Zsoltárok 139:16). A félelem és rettegés véget ér, ha tudod, hogy a menny a te igazi otthonod."





Próbálj imádkozni érte!

„éjjel éneket ad számba…” (Zsoltárok 42:9)

Semmi sem jelent olyan táptalajt az imádságnak, mint a valódi szükség. Krízishelyzetben még azok is imádkoznak titkon, akik azt mondják, hogy nem hisznek Istenben. Ez annak beismerése, hogy vannak bizonyos dolgok, amiket mi magunk nem tudunk megoldani. Dávid azt mondta: „éjjel éneket ad számba az Úr; imádságot életem Istenéhez”. Némelyik ima éjféli segélykiáltás, egyedül Isten füleinek szánva; a félelem túl mély, és az érzelmek túlságosan személyesek; nem akarjuk, hogy mások is legyenek körülöttünk, amikor azok a belső érzések felszínre kerülnek. Az imádságban „minden gondunkat őreá vetjük, mert neki gondja van ránk” (ld. 1Péter 5:7), és mivel tudjuk, hogy Ő majd kézbe veszi az ügyünket.

Egyszer egy anya látta, hogy a fia berohan a házba vérző kezét szorongatva. „Hadd nézzem!” – szólt az anya. A kisfiú hátrálni kezdett, és azt ordította: „Nem, mert fájni fog!” Amikor végre kinyitotta a kezét, egy nagy sérülés helyett csak egy kicsi, de erősen vérző horzsolást látott az anya. Meglepődött azon, hogy a kisfiú mekkora jelenetet rendezett, és közben ráébredt arra, hogy ő maga ugyanazt tette Isten felé. Amikor a férje elhagyta őt, olyan nagy volt a fájdalma, hogy nem volt hajlandó imádkozni. Isten újra és újra szólt hozzá: „Hadd segítsek!” de ő ökölbe szorította a kezét, és azt mondta: „Nem, mert fájni fog!” Amint rájött erre, átadta fájdalmát Istennek, és ezzel kezdetét vette a gyógyulása. Catherine Marshall „a lemondás imádságának” nevezi ezt, ami azt jelenti, hogy átadod a helyzetet Istennek, teljesen leveszed róla a kezed, többé nem vagy hajlandó beszélni róla, és bízol Abban, aki „mindent javadra munkál” (ld. Róma 8:28). Ezért teszi lehetővé számodra az imádság, hogy felhagyj a küszködéssel, és békességed legyen a helyzet felől.


SZOLGÁLAT AZ IDŐSEK FELÉ


„Öreg korban is sarjat hajtanak, dús lombúak és zöldek maradnak” (Zsoltárok 92:14)
Hamarosan több millió ember lesz, aki megéri a százéves kort, és meg kell tanulnod, hogyan viszonyulj hozzájuk. Nagy tévedés a nyugdíjas korú emberekben azt látni, hogy mik voltak és nem azt nézni, hogy mik lehetnek. Túl sokszor érzik úgy, hogy hagyják őket porosodni a polcon. Dávid azt mondta: „Öregkoromban se vess el engem, ha elfogy az erőm, ne hagyj el!” (Zsoltárok 71:9). Butaság azt gondolni, hogy az idős emberek már nem tudnak tanulni; a tanulás olyan képesség, amit nem növünk ki. A tanulás mértéke talán csökkenhet, de a képesség végig megmarad. Bátorítsuk hát az időseket, hogy gyakorlatoztassák az elméjüket, és ne hagyjanak fel az álmokkal! Az elsorvadt izomhoz hasonlóan a tanulásra és növekedésre való képesség is hajlamos gyengülni, ha nem használják. Szeretnéd, hogy téged is félretegyenek, amikor megöregszel? Nem? Nos, ők sem. Inkább beszélgess velük arról, hogyan kezeljék a nyugdíjazással járó új helyzetet, hogyan találjanak új módot arra, hogy hasznossá tegyék magukat, hogyan alkalmazkodjanak ahhoz, hogy kevesebb pénzből kell megélniük; hogyan tanuljanak meg egyedül élni; hogyan viszonyuljanak unokáikhoz; hogy megértsék az öregedés folyamatát; hogyan őrizzék meg erkölcsi tartásukat; hogyan maradjanak jó megjelenésűek; hogyan készüljenek fel a halálra. Ahelyett, hogy a saját ötleteinkkel kérkednénk, és lekicsinyelnénk azt, amivel ők járulnak hozzá a közösség életéhez, inkább segítsük őket abban, hogy fellépjenek igényeikkel a gyülekezetben. Nagyon is kiérdemelték a lehetőséget, hogy hangjukat hallassák és szerepet kapjanak a gyülekezet szolgálatában. Napjaink kultúrája önmagát szégyeníti meg azzal, hogy a tizenéveseket ajnározza, akik jóval kevesebbet tudnak arról, hogyan kellene működnie egy gyülekezetnek, és közben mellőzi azokat az embereket, akikben Isten lelke munkálkodik már ötven – vagy akár még több – éve.
Hűség a pénzügyekben


"Odament hozzá az is, aki az egy talentumot kapta, és ezt mondta: Uram, tudtam, hogy kérlelhetetlen ember vagy, aki ott is aratsz, ahol nem vetettél, és onnan is gyűjtesz, ahová nem szórtál. 25Félelmemben elmentem tehát, és elástam a talentumodat a földbe: nézd, itt van, ami a tied. 26Ura így válaszolt neki: Te, gonosz és rest szolga, tudtad, hogy ott is aratok, ahol nem vetettem, és onnan is gyűjtök, ahova nem szórtam?" (Máté 25, 24-26)

Rick pásztor gyakran mondja, hogy: "Azt szeretném, ha a vezetőim közül mindenki elkövetne legalább heti egy hibát. Mert ha nem hibázol, az azt jelenti, hogy semmi újat nem is próbálsz ki!" Az az álláspontja, hogy nem szabad félni attól, hogy kreatívak vagy kísérletezőbbek legyük, még akkor sem, ha ezáltal nagyobb az esély rá, hogy hibázunk. Nem szabad, hogy kicsi álmokat dédelgessenek azok, akik Istenhez tartoznak!

A Máté evangéliuma 25. fejezetében Jézus három szolgáról beszél. Az első szolgának 10 tálentumot adnak, aki egy okos befektetéssel megduplázza Mestere vagyonát. A második 5 tálentumot kap, és ő is befekteti és megduplázza ezt az összeget. A harmadik szolga 1 tálentumot kap, és azt egy lyukba ássa el. Így gondolkozik magában: "Nem merem vállalni a kockázatot, nem akarom elveszíteni!"


Amikor a Mestere erre rájön, haragra gerjed. Eugene Peterson fordításában így hangzanak a mérges Gazda szavai: "Micsoda szörnyű életmód! Bűn ennyire meggondolatlanul élni! Ha tudtad, hogy többet várok el, mint ami lehetséges, miért nem teljesítetted a legkevesebbet, ami elvárható?" (Máté 25:26)

Rick pásztor azt tanítja, hogy van egy másik találó szó a kockázatvállalásra, mégpedig a HIT. És ha olyan utakon járunk, amelyekhez nincs szükségünk hitre, akkor hite-veszettekké váltunk.

Jézus ezt mondja a hitben járásról: "Semmi sem lehetetlen annak, aki hisz" (Márk 9:23)





Isten az Ő tökéletes szeretetével elfedi a hibáidat


"Az Ige emberi lénnyé lett, és - tele kegyelemmel és igazsággal - közöttünk lakott. Láttuk az ő dicsőségét, amit az Atya egyetlen Fiaként kapott." János 1:14, TEV fordítás

Isten szeretete bensőséges és személyes. Ő közel jött Krisztusban, ami azt jelenti, hogy nem tudjuk elrejteni a tökéletlenségünket és a hibáinkat előle. Ő egyébként is tud ezekről.

Az Istentől való példa alapján nekünk is bensőségesen és személyesen kell szeretnünk egymást, elnézve egymás hibáit és gyengeségeit, meglátva egymásban Isten keze munkáját, és tudva azt, hogy nekünk is vannak gyengeségeink és hibáink, de azt is, hogy Isten munkálkodik az életünkben.

Amikor tudjuk és elhisszük, hogy Isten elhatározta, hogy szeret bennünket, bármi is történjen, akkor abba tudjuk hagyni a hibáink miatti aggodalmaskodást, és a félelmeink helyett hasonlóvá tudunk válni Krisztushoz (Róma 12:2). Ha nem hisszük el azt, hogy Isten szeret bennünket, történjen bármi is, akkor megpróbálunk álarcokat magunkra ölteni, hogy tökéletesnek nézzünk ki és a hibáinkat elrejtsük. Amikor maszkok mögé próbálunk rejtőzni, akkor aláaknázzuk Isten tervét, hogy őszinte, szeretetteljes közösségben - például házi csoportokban - éljünk másokkal.

A valóság az, hogy Isten szeretete tökéletes, és Ő Jézus Krisztussal akarja elfedezni a hibáinkat.

Isten mélyebbre ás attól, hogy csupán megvizsgálja a problémáinkat vagy elítélje a hibáinkat (Zsolt.103:10). Ehelyett lépéseket tesz azért, hogy helyreállítsa életünk problémás területeit:

* az üresség helyébe teljességet és beteljesedést hoz (Kolossé 2:9-10)
* a szükségeinket betölti (Filippi 4:19)
* a halál helyébe életet hoz (Efézus 2:1,5)
* az Istentől való elválasztottságunk helyébe Istennel való megbékélést hoz (Róma 5:10-11)
* a tökéletlen szeretetünk helyébe tökéletes szeretetet hoz (1 János 4:10).

Minél inkább tudatában vagyunk Isten szeretetének, annál kevésbé aggódunk saját magunk miatt. Kevesebb időt és energiát fordítunk arra, hogy tökéletesnek nézzünk ki, és hogy olyan életünk legyen, ahol minden pontosan úgy alakul, ahogy akarjuk. Ehelyett több időt és energiát fordítunk arra, hogy más emberekbe fektessünk be, olyanokba, akik velünk együtt egy tökéletlen, de mégis Isten szeretetével teli közösséget alkotnak.


Rád is igaz az, amit Isten Jeremiásnak mondott


"Mert az ő alkotása vagyunk, akiket Krisztus Jézusban jó cselekedetekre teremtett, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azok szerint éljünk." (Efézus 2:10.)

Isten egy olyan szolgálatra hív téged, ami messze meghaladja a képzeletedet. Azért vagy itt, hogy te is hozzáadj valamit ehhez a világhoz.

Nem csupán azért teremtettél, hogy használd a forrásokat – egyél, lélegezz, helyet foglalj el. Isten arra tervezett, hogy az életeddel változást idézz elő. Azért születtél, hogy hozzáadj valamit az élethez ezen a Földön, nem pedig azért, hogy csak elvegyél belőle. Isten azt szeretné, ha valamit vissza is adnál.

A Biblia szerint "Isten jó cselekedetekre teremtett minket, amelyeket előre el is készített nekünk." (Efézus 2:10.) Ezek a "jó cselekedetek" a világ felé való szolgálatodat jelentik. Amikor valaki felé szolgálsz - bármilyen módon -, akkor valójában Istent szolgálod és közben betöltöd az egyik célodat. (Kolossé 3:23-24, Máté 25:34-45, Efézus 6:7)

Rád is igaz az, amit Isten Jeremiásnak mondott: "Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek, és mielőtt a világra jöttél, megszenteltelek, népek prófétájává tettelek." (Jeremiás 1:5) (Az angol fordításban a "népek prófétájává tettelek" rész szó szerint így szerepel: "kiválasztottalak egy különleges munkára" – a fordító)

Amikor erre a "különleges munkára" gondolunk, sokunknak a pásztorok, a tanítók és a hivatásos papság jut eszébe. Pedig Isten azt mondja, hogy az Ő családjában minden egyes tagnak feladata a szolgálat. A Bibliában a szolga (servant) és pásztor (minister) szó szinonímák, ahogy a szolgálat és a pásztorság is. Ha keresztény vagy, pásztor is vagy; amikor szolgálsz, tulajdonképpen "pásztorolsz".

Gondolkodtál már azon, vajon Isten miért nem ragad el minket a mennybe abban a percben, amikor elfogadjuk a kegyelmét? Miért hagy itt minket egy bukott világban? Azért hagy itt bennünket, hogy beteljesítsük a céljait. Ha megtértél, Istennek szándékában áll használni téged a céljaihoz. Van számodra egy szolgálata az egyházában, és egy küldetése a világban.

Van valami, ami visszatart tőle, hogy elfogadd Isten szolgálatra szóló hívását?