Ismeret...

A mai nap imádsága:

URam! Köszönöm, hogy nap mint nap új dolgokat ismerhetek meg teremtett világodból, s mindezért hálát adhatok. Add, hogy tudásom ne homályosítsa el ismeretemet, hogy mindenek mozgatója egyedül Te vagy, s hogy létem értelme egyedül a szeretet! Ámen

Az ÚRnak félelme az ismeret kezdete.

Péld 1,7

Az elmúlt negyedszázadban szerte a világban - nemcsak politikai vezetők, a gazdasági tudományos elit is - tudásalapú társadalomról vízionáltak. Tény, hogy az átlagembert még soha ilyen mennyiségben információ - se pozitív, se negatív - nem érte el! Információözönben élünk, a többség nem is tud mit kezdeni a napi információ-zuhataggal, lassan tényleg beleérünk/benne vagyunk(?) a digitális analfabétizmus korába(n), hiszen írni olvasni alig vagy egyáltalán nem tudók kezében csúcstechnológiás eszközök vannak - s mindez mégcsak a kezdet...

Tényleg sokat tudunk, úgy néz ki, lényegiségét tekintve mégis kevésre megyünk vele. Néhány évtizede még azt gondolták a társadalomtudósok, a szociológusok, a vallástörténészek, hogy ebben az új évezredben majd minden másképpen lesz, a vallások közelítenek egymáshoz, és majdmindenki be-, el-, s felismeri, hogy a szeretet az összekötő kapocs vallások és kultúrák között... de pontosan az ellenkezője történt! Egyre több a radikálisan fundamentalista a nagy világvallásokban, s egyre több a vallásokból (joggal!) kiábrándult, s igen szép számmal vannak akik meg a saját maguk 'barkácsolta' spirituális világnézetük ezoterikus zártságába menekülnek...

Mindezek mélylélektani mozgatórugója az ismeret utáni vágyunk, aminek se Éva, sem Ádám nem tudott ellenállni. Természetünkből fakadóan meg akarjuk tudni milyen az a világ, amiben élünk, meg akarjuk érteni önmagunkat, s persze meg akarnánk ismerni az Istent is - már amennyire a véges felérheti a Végtelent. Ez a három azonban (így együtt), igen nagy falat egy embernek, teljesíthetetlen feladat egy emberöltőnyi időben. Nem tudunk megbírkózni vele, jobb esetben is csak próbálkozunk, melyben eldöntő végül is a szándék, a lelkület, vagyis hogy milyen lélekkel vizsgáljuk a körülöttünk lévő valóságot.

Az "ÚRnak félelme" helyes fordítása tkp. így hangzik: az ÚR félelemteljes tisztelete. Az igazi tisztelet az a szeretetből fakad - mert azt tiszteljük, aki szeretetreméltó, akit szeretünk - s akit nem szeretünk, attól legfeljebb csak félünk vagy rettegünk, de ennek semmi köze a tisztelethez. Az előbbi ugyanis emel és jobbít engem is, az utóbbi pedig lehúz, s embertelenné is tehet - lásd diktatúrák hatalmi világa. Jó Lutherünk nem véletlenül kezdi így mindegyik parncsolat magyarázatát "Istent félnünk és szeretnünk kell!" Tudja azt, amit minden egyetemesen, istenes távlatokban gondolkodó hívő ember is tud: Ha nem szeretünk, akkor nemcsak emberlétünk lényegiségét tagadjuk, de végképp elvétjük a célt is, hiszen a felismerés sokkal több, mint a száraz tudás... A felismerést mindig a Lélek elevenítő ereje mukálja, a tudás (lélektele/istentelen) betűje viszont megöl, azaz elpusztítja a lényeget: a szeretetet...

Kicsinységünk...

A mai nap imádsága:

Uram! Kicsinek teremtettél minket, s mi nagyok akarunk lenni - olykor mindenáron... Vedd el kétségbeesésünk-ébresztette fölényeskedésünket teremtett rended ellen, s add, hogy Általad és Benned megízlelhessük létünk örömeit! Ámen.

   

Mi jövevények és zsellérek vagyunk előtted, mint minden ősünk. Napjaink olyanok a földön, mint az árnyék: nincs állandóságuk.

1 Krón 29,15

Aki készséget kapott a folyamatos változásban az Örök Isten rejtjeles "ujjlenyomatait" meglátni - az teljes életet él... Mindegy, hogy mit vizsgál az ilyen ember: a csiga házát, a kígyó útját vagy éppen az ember lelkét - mindenütt az Istenbe "botlik". Éppen ezért Istent kifürkészni a teremtett világban nem magas, akadémikus teológus tudomány, hanem emberlétünk alapmotívációja. Enélkül nem is tudnánk létezni, legfeljebb vegetálni... s reprodukálni a "fölöslegest". Aki legalább egyszer már rácsodálkozott tovaillanó homokszem-létére a létezés univerzumában, s cseppnyi életére az Idő óceánjában - az tudja mire is gondolok.

A zsellér (nincstelen napszámos) egyetlen vagyona az idő, amit odaszán az adott munkára. Őseink dolgos életének, kitartásának, küzdeni-akarásának, s mindenekelőtt Isten megtartó kegyelmének - amikor a rosszból is a jót hozza elő - köszönhető, hogy az Idő Folyamában mi ma itt vagyunk/lehetünk, s elmélkedhetünk egy-két percben arról, "Mivégre is?" vagyunk ezen a világon...

Életünk valóban árnyékhoz hasonló. Tulajdonképpen azért vagyunk, mert Isten Szeretet-Napjának sugarai reánk esnek, ezért láthatjuk önmagunkat és másokat is, mert létünkkel árnyékot vetünk az Isten időszalagának nekünk rendelt szakaszára... S persze mozgunk! Futunk-szaladunk-ficánkolunk, de mi ez a mozgás ahhoz képest, amit Isten tesz meg értünk? Ő ugyanis naponta felhozza Napját mireánk, hogy ha másban nem, hát a kelő vagy nyugvó Nap egy kicsit időt-, s gondot-felejtő néhányperces sugaraiba belemerengve megérezzük a Teremtő, Örökkévaló Isten "ízét".

Ezen a mai napon is számtalan feladat vár ránk. Találkozások, melyek akár utolsók is lehetnek. Ki tudja?... Egy bizonyos: Mindennapos történéseink hátterében ott van Isten, dobogtatja szívünket, hogy élhessünk... Vajon a mi szívünk miért, kiért dobog? Vajon minden hetedik dobbanása hálaadás-e?...

Küzdelem...

A mai nap imádsága:

URam! Sokszor meglankadok, s elfáradok testileg és lelkileg is. Erősítsd meg áldásaiddal testemet, vidámítsd meg lelkemet, hogy derűvel és hasznosan szolgálhassak Neked és mindazoknak, akikkel kegyelmed révén naponta körülveszel! Ámen

   

Az ÚR ad nekem erőt.

Hab 3,19

Minden utamon... Legyen az göröngyös és/vagy hegyremenő, olykor szerpentines-kényelmes lefelé tartó, Isten velem vándorol; szívemben-lelkemben ott van, s megerősít...

Manapság gyakran és szívesen hivatkoznak a teljesítménykényszerre, a megnövekedett elvárásokra, hogy palástolják az élet minden területén tapasztalható általános lendületvesztést. Vajon a ma embere belegondol-e néha abba, milyen "teljesítménykényszerben" élhettek földműves/iparos őseink, amikor még se traktor, se kombájn, de még gőzgép sem volt, nem hogy elektromosság!? Amikor ökörrel szántottak, s kézzel vetettek... s lám, mégis nagy ünnep volt a vetés is, hiszen az első öl búzát a karácsonyi ünnepi asztalra szánt, szépen kivasalt, vállravetett terítőből szórták a földekre!

Nem tudni, hogy a keresztény világ jóléti(nyugati) felében hányan kezdik az ÚRIsten nevében napi munkájukat, annyi bizonyos, hogy a cég jelmondatát vagy indulóját kórusban skandálók/éneklők nem nyernek akkora motivációs erőt, mintha a lélek mélyéből szakad fel az imádságos sóhaj a JóIsten felé: "Áldj meg URam, itt is, most is!"

Azt viszont tudjuk és tapasztaljuk, hogy elerőtlenedett a nyugati kereszténység. Most ne azokra gondoljunk, akik szektás rajongásukban elhiszik, hogy egyedül ők képviselik a kereszténységet - ami persze nem egyszerűen érzés és élmény, hanem életforma/stílus, ami csak akkor életszerű és működőképes, ha nem szakítjuk ki a keresztény szocio-kultuláris-tradicionális szövétnekből -, hanem azokra, akikre szívesen hivatkozunk, amikor a keresztény vallást a legerősebbként emlegetjük, azaz a csöndes többségre, akiket Jézus így említ: ?aki nincs ellenünk, az velünk van ? (Mk 9, 40).

A krisztusi ember hívő, de nem hiszékeny. Jól tudja, hogy válság van, ráadásul totális: társadalmi és kisközösségi is. Családanyák hagyják hátra gyerekeiket férjüknek - mert "élni akarnak"; fiatalok, akiknek virtusból hegyeket kellene mozgatniuk, kapunyitási pánik-szindrómával küszködnek: nem akarnak vállalkozni - panaszkodik a hivatalos ember a riportban, az megint egy komoly kérdés: de mire is vállalkozzanak? -, nem akarnak családot alapítani, gyerekeket nevelni... Érthető is, hiszen, amit kaptak, csak azt reprodukálják! Szeretet, hitet, az áldozathozatal kiteljesítő szépségét nem élték meg a családban, akkor miért hozzanak most éppen ők áldozatot a jövő generációjáért? Marad az önérvényesítés, haszonleső, mindenkin átgázoló, "pofánvágós" stílusa... Ja, hogy ettől nem lesz "minőségi" Élet? Tetszettek volna egy kicsit(!) Jézus URunkra odafigyelni... "Aki kardot fog, kard által vész el"

A krízisben egyedül az ÚR ad erőt a megoldáshoz. A megoldás ugyanis soha nem a királytól, a pártvezérektől, a kormánytól jön, de nem is a magas hivatalokból! Feljebbről!!! A Világosság Atyjától száll alá... lélekmegerősítő válaszként. Minden válságra - legyen az testet gyötrő külső vagy lelket kínzó belső - a megoldást személyesen nekünk kell megtalálni. Ez mindig emberségünk próbája, de ha kiálltuk a próbát, katarzisos életminőségben lesz részünk!

Senki sem szeretne ezen az élet-vizsgán elbukni, a hívő ember éppen ezért küzdelmeiben szövetségest keres, s így menekül Megváltó Krisztusához...

Szerelem...

A mai nap imádsága:

Uram! Köszönöm Neked egészségémet, értelmemet, s életemben naponként megnyilvánuló gondviselésedet! Add, hogy ember lehessek életem minden szakaszában, s megynilvánulhasson általam is teremtettséged sorsomnak rendelt néhány csodája! Ámen

Tegyél a szívedre pecsétnek, mint valami pecsétet a karodra! Mert mint a halál, olyan erős a szerelem, olyan a szenvedély, mint az alvilág. Nyila tüzes nyíl, az Úrnak lángja. Tengernyi víz sem olthatja el a szerelmet, egész folyamok sem tudnák elsodorni...

Énenekek Éneke 8,6-7

A kevésbé bibliások is tudják - jobb esetben -, hogy az Énekek Éneke a szerelem titkáról szól, a költészet nyelvén. A férfi és a nő egymásra-találásának csodájáról, amit ha éremhez hasonlítunk, annak csak az egyik oldala a szexualitás. A másik a szeretet, az önfeláldozó, az "agapé" - ugyanis ez szerepel az eredeti szövegben is! (Érdekes: katolikus Bibiában 'szerelemmel', protestánsban 'szeretettel' fordítják... Hmm?) Agyonszexualizált világunkban általában nehéz megérteni, hogy a szeretetből fakadó szexualitás a több, a nagyobb. Ehhez jön az idősebbek olykor-oylkor elhangzó jótanácsos "bölcsessége", hogy ti. a "nagy szerelem idővel úgyis átalakul szeretetté" - ettől meg feláll a szőr a hátán szegény fiataloknak... Mert a szerelmeseket már a gondolat is libabőrössé teszi a félelemtől, hogy egyszer a nagy érzés elmúlik... Hiszen úgy érzik/érezhetik, hogy párjuk az igazi, a nagy Ő.

A párkapcsolat nagy kérdése: Tényleg az igazit találtuk meg? Tényleg Ő az, akivel az életünket elképzeljük? Tényleg Ő lesz a hűséges Társ a sírig, s valóban vele közösen nevelnénk majd gyermekeinket? Az igazi nagy kérdés azonban: Vajon hogyan gondolja Ő? Osztja-e az elképzeléseimet? ...A válasz nem jön rögtön - meg kell szenvedi érte, ahogyan a hegymászást sem lehet elképzelni befektetett energia, munka, végül fáradtság nélkül... Ám attól, hogy minden adott - azaz ottvan mellettünk a nagy "Ő", még át kell élnünk a kétségek, a gyötrődés, a bizonytalanság idejét is. Mert ez is hozzátartozik a szerelemhez. Hiszen hiába minden természetesség, a bizonytalanság természetünkből fakad. Abból a sebezhető érzésből, hogy szeretünk, hogy a nap, az óra perceit, a percek másodperceit is Ő tölti ki. Bőrünkön érezzük az illatát, szemünk sarkában tétova mosolyát... De vajon Ő is így érzi-e?

Először egy pillantás, majd tétova szavak, összenézések. Találkák, finom kérdések, óvatos válaszok következnek. Ismerkedés a másikkal, annak lelkével, gondolataival, érzéseivel és a testével is. Hosszú az út, amíg azt érezhetjük, hogy ez a szerelem. Nem futó kaland, nem átmeneti kapcsolat, amikor tudjuk, hogy pár hét, hónap, talán év és vége lesz. Amikor valóban megtaláltuk életünk hiányzó felét, akkor nem átmenetileg, nem is a távlatnak tervezünk, hanem a végtelennek. S ha egyszer kimondjuk az összetartozni-akarás kölcsönös igenjét, akkor egyszerre minden egyértelmű, tiszta és világos lesz. Ezután lesz természetes, hogy ott van, hogy együtt vagyunk, hogy beszélgetünk, érzünk, szeretünk, szerelmeskedünk. És tudjuk azt is, hogy neki is ennyire egyértelmű: ez lesz az örök... Ez az a dimenzió, amikor boldogok vagyunk, mert a negatívumokat is szeretni kezdjük - mégha bosszankodunk is néha. Szeretjük, ahogyan szanaszét hagyja a ruháit, ahogy eláztatja a fürdőszobát zuhany után, szeretjük, amikor felidegesíti a szomszéd vagy a forgalmi dugó, amikor nehéz napja volt, és csendben, gondolataiba mélyedve vacsorázik, hogy aztán meséljen ? várja válaszunk, s mi várjuk az Ő gondolatait.

A szenvedély idővel átcsap nyugodt szerelembe. A hétköznapok finomságába, a meghittség éveibe. Amikor már majdnem tudjuk, mikor, miről, mit gondol. Megismerjük szándékát pillantásaiból és különösen szépnek látjuk homlokráncait is... Idáig azonban el kell jutni. Kell hozzá kitartás, és áldás... és - nem elhanyagolhatóan - kell mindenekelőtt az a Társ, aki ugyanígy érez és gondol. Mindez hihetetlenül bonyolult, s szeretnénk nagyon jól csinálni...

A keresztény ember éppen ezért belszövi társkapcsolatába is a JóIstent, hogy necsak én, de a ÚRIsten is "álmodhasson"... mostmár ne csak velem - de Velünk is...

Tiszta, derűs szívért.

A mai nap imádsága:

Uram! Gondokkal terhelten, fáradtan járulok eléd, mert bízom megújító kegyelmedben. Simogass meg ma is a faleveleid hullásával, színeid varázsával ejts ámulatba, hogy lágy szellődben és a még simagató napsugár-melegedben felfedezzem gondviselésed csodáját. Ámen.

   

Távolítsátok el az idegen isteneket, amelyek köztetek vannak, és adjátok oda szíveteket az Úrnak!

Józs 24 ,23

"Felvilágosult" világban élünk... Tudjuk, Isten csak egy van. Mások tudni vélik: Isten egyáltalán nincs. Megint mások úgy hiszik, mégiscsak sok isten van... A vallási élet területén semmivel sem kisebb a "káosz", mint az élet más területein. Ennek oka igen egyszerű: az ember. Akármilyen tevékenységet is folytatunk, azt meghatarozza szívünk és lelkünk "állapota". Nincs olyan ember, aki megszegi az iratlan szabályokat, de az írottakat azért betartja... Nincs olyan, hogy valaki folyamatosan megcsalja hitvesét, rendezetlen emberi kapcsolatai hálójában vergődik családban és munkahelyen egyaránt, de azért a KRESZ-nek minden szabályát betartja és fillérre pontosan megfizeti az adóját. Ha valaki "laza erkölcsű", akkor mindenhol az, csak idő kérdése, hogy mikor válik mindez nyilvánvalóvá.

Mit jelenthet nekünk ma, ezen a hidegnek induló őszies reggelen a több mint háromezer évvel ezelőtti jozsuéi felszólítás: "Távolítsátok el az idegen isteneket!"... vagy mára érvényességét veszítette volna? Luther Márton nagyon jól mondja: "Kinek mi az élete legfontosabbja, az az istene". Ami a legfontosabb, az irányítja az életünket. Ez egyeseknek a karrier szivárványos íve és a pénz hatalma, másoknak a pohár bódulata kínálta hamis szabadság, megint másoknak önigazságuk mindenekfelettisége. Eltávolítani az "isteneket" tehát azt jelenti: Isten legyen a szívünkben a legfontosabb, s csak minden ezután következzék. Az Istent nem előzheti sem szülő, sem gyermek, sem szerelmes társ, akiket nagyon lehet és kell szeretni, de "imádni" csak az Istent lehet. Ha a gyermek olyan világban nő fel, ahol imádni lehet a túróstésztát is meg az Istent is, akkor csak értékveszített szavakkal tudja körülírni lelke titkait... s ilyenkor áll elő ifjainknál a klasszikus "hamburger-szerelem" - azaz hiába eszik belőle még többet, továbbra is kívánja, s végül is éhes marad... az élet legfontosabbjai igenis Isten ajándékai s nem lehet begyűjteni a telihas logikájára építve, azokat csak fogadni lehet - áldásként.

Életünket, mindennapjainkat körülveszik azok a "korszellem" vezényelte "divat- és reklám-erők, melyeknek hatásától csak a világból kivonulva, a remete-élet barlang-magányát felvállalva találhatnánk biztos védelmet... vagy lenne más megoldás is? Az Írás szerint igen: "adjátok oda szíveteket az Úrnak"... És hogyan? Engedelmeskedve a Magasabb Erőnek... Mint amikor a szerelmesek az első mindent megváltoztató egymásra pillantásukban felfedezik az élet egyik legszebb titkát, s örömmel kezdenek el beszélgetni lényeges és lényegtelen dolgokról órákig... s ami mindennél fontosabb számukra: együtt.