A túléléstől a felvirágzásig
„…hogy élhessetek, elszaporodhassatok, és… birtokba vehessétek azt a földet” (5Mózes 8:1)
Négyszáz évnyi rabszolgaság után Isten átnyújtotta az izráelieknek egy buja, termékeny föld birtoklevelét, melyet végre hazájuknak nevezhettek. Addig csak annyival rendelkeztek, amennyit egyiptomi fogvatartóik biztosítottak számukra. De a rabszolgaság megtörte akaratukat és tönkretette kezdeményező készségüket, ezért Istennek meg kellett szabadítania őket attól, hogy jobban bízzanak az emberekben, mint Istenben (az emberektől való függés sebezhetővé tehet és gátolhatja a növekedésedet). Így hát, amikor Isten a pusztába vezette a népet, és elfogyott a póréhagymájuk, meg a vöröshagymájuk, amit Egyiptomban fogyasztottak, kénytelenek voltak a manna iránti étvágyat kifejleszteni magukban, hogy valami olyan után kívánkozzanak, amit egyedül Isten tud adni! Értsd meg ezt: Amikor Isten elvesz valamilyen régi forrást vagy rendszert, és valami újat ad, ez nem azt jelenti, hogy a régi nem volt jó. Egyszerűen csak annyit jelent, hogy Ő a vezetésnek és a gondoskodásnak egy új módját választotta.
Ha Isten ígéretet tesz neked, azt Ő mindig meg is tartja, de neked hajlandónak kell lenned arra, hogy eltávolítsd az emberekben bízás tanulókerekeit [amilyenek a gyerekek kis kerékpárjain szoktak lenni – a ford.]. A pusztában az izráeliek zúgolódtak és követelték a megszokott kényelmet, még ha ez azt jelentette is, hogy vissza kellene térni egy már elmúlt időszakba. De nem térhettek vissza, és te sem mehetsz vissza! Amikor Isten azt mondta: „Szaporodjatok… és vegyétek birtokba a földet”, a velük kapcsolatos terve túlmutatott a túlélésen – a felvirágzást célozta meg. Ez azt jelentette, hogy az emberektől való függés anyatejétől elválasztva az Istentől való függés szilárd eledelét kapják. Pál azt írja: „Nem mintha önmagunktól, mintegy a magunk erejéből volnánk alkalmasak… a mi alkalmasságunk az Istentől van” (2Korinthus 3:5). Amikor Isten kilök a komfortzónádból a végzeted felé vivő úton, számíts arra, hogy ismeretlen, aggodalom-keltő területeken fogsz átmenni. Csakis így juthatsz el a túléléstől a felvirágzásig.
Négyszáz évnyi rabszolgaság után Isten átnyújtotta az izráelieknek egy buja, termékeny föld birtoklevelét, melyet végre hazájuknak nevezhettek. Addig csak annyival rendelkeztek, amennyit egyiptomi fogvatartóik biztosítottak számukra. De a rabszolgaság megtörte akaratukat és tönkretette kezdeményező készségüket, ezért Istennek meg kellett szabadítania őket attól, hogy jobban bízzanak az emberekben, mint Istenben (az emberektől való függés sebezhetővé tehet és gátolhatja a növekedésedet). Így hát, amikor Isten a pusztába vezette a népet, és elfogyott a póréhagymájuk, meg a vöröshagymájuk, amit Egyiptomban fogyasztottak, kénytelenek voltak a manna iránti étvágyat kifejleszteni magukban, hogy valami olyan után kívánkozzanak, amit egyedül Isten tud adni! Értsd meg ezt: Amikor Isten elvesz valamilyen régi forrást vagy rendszert, és valami újat ad, ez nem azt jelenti, hogy a régi nem volt jó. Egyszerűen csak annyit jelent, hogy Ő a vezetésnek és a gondoskodásnak egy új módját választotta.
Ha Isten ígéretet tesz neked, azt Ő mindig meg is tartja, de neked hajlandónak kell lenned arra, hogy eltávolítsd az emberekben bízás tanulókerekeit [amilyenek a gyerekek kis kerékpárjain szoktak lenni – a ford.]. A pusztában az izráeliek zúgolódtak és követelték a megszokott kényelmet, még ha ez azt jelentette is, hogy vissza kellene térni egy már elmúlt időszakba. De nem térhettek vissza, és te sem mehetsz vissza! Amikor Isten azt mondta: „Szaporodjatok… és vegyétek birtokba a földet”, a velük kapcsolatos terve túlmutatott a túlélésen – a felvirágzást célozta meg. Ez azt jelentette, hogy az emberektől való függés anyatejétől elválasztva az Istentől való függés szilárd eledelét kapják. Pál azt írja: „Nem mintha önmagunktól, mintegy a magunk erejéből volnánk alkalmasak… a mi alkalmasságunk az Istentől van” (2Korinthus 3:5). Amikor Isten kilök a komfortzónádból a végzeted felé vivő úton, számíts arra, hogy ismeretlen, aggodalom-keltő területeken fogsz átmenni. Csakis így juthatsz el a túléléstől a felvirágzásig.
Együttérzés
„Boldog az, akinek gondja van a nincstelenre…” (Zsoltárok 41:1)
A Biblia egyik központi témája az együttérzés. „Ha egy férfi- vagy nőtestvérünknek nincs ruhája, és nincs meg a mindennapi kenyere, valaki pedig ezt mondja nekik közületek: Menjetek el békességgel, melegedjetek meg, és lakjatok jól, de nem adjátok meg nekik, amire a testnek szüksége van, mit használ az? Ugyanígy a hit is, ha cselekedetei nincsenek, halott önmagában.” (Jakab 2:15-17). Bizonyos emberek kevésbé hajlamosak az együttérzésre, mint mások. Például:
1) a nagy álmodozók nem akarnak beleszólni mások terveibe.
2) A szorgalmasok, akiknek munkaerkölcse ilyen gondolkodásmódba torzult: „én keményen megdolgoztam azért, amim van, nekik is ezt kellene tenniük”.
3) Az ítélkezők, akik feltételezik, hogy mások csakis azért jutottak szerencsétlen sorsra, mert azt aratják, amit vetettek.
4) A bizonytalanok, akik úgy érzik, ha segítenek másokon, azzal saját maguk kerülnek majd szűkös helyzetbe.
5) Azok, akik még nem értették meg az Ige világosságában, hogy Isten megígérte, hogy megjutalmazza az együttérzést: „Boldog az, akinek gondja van a nincstelenre, ha bajba kerül, megmenti az Úr… megőrzi, és életben tartja, boldog lesz a földön; nem engedi át ellenségei dühének… enyhülést ad betegágyán, jobbulást ad neki” (Zsoltárok 41:1-3). Jézus azt mondta: „…amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg” (Máté 25:40). Teréz anya mondta: „Ha jót teszel, megvádolnak, hogy önzés és hátsó gondolat vezérli cselekedetedet, mégis tégy jót! A jó, amit teszel, holnap már feledésbe megy, mégis tedd a jót! A legjobbat add a világnak abból, amid csak van, bár valószínűleg nem lesz elég, mégis add a tőled telhető legjobbat! A végső elszámolás úgysem közted és az emberek között lesz, hanem közted és Isten között.”
A Biblia egyik központi témája az együttérzés. „Ha egy férfi- vagy nőtestvérünknek nincs ruhája, és nincs meg a mindennapi kenyere, valaki pedig ezt mondja nekik közületek: Menjetek el békességgel, melegedjetek meg, és lakjatok jól, de nem adjátok meg nekik, amire a testnek szüksége van, mit használ az? Ugyanígy a hit is, ha cselekedetei nincsenek, halott önmagában.” (Jakab 2:15-17). Bizonyos emberek kevésbé hajlamosak az együttérzésre, mint mások. Például:
1) a nagy álmodozók nem akarnak beleszólni mások terveibe.
2) A szorgalmasok, akiknek munkaerkölcse ilyen gondolkodásmódba torzult: „én keményen megdolgoztam azért, amim van, nekik is ezt kellene tenniük”.
3) Az ítélkezők, akik feltételezik, hogy mások csakis azért jutottak szerencsétlen sorsra, mert azt aratják, amit vetettek.
4) A bizonytalanok, akik úgy érzik, ha segítenek másokon, azzal saját maguk kerülnek majd szűkös helyzetbe.
5) Azok, akik még nem értették meg az Ige világosságában, hogy Isten megígérte, hogy megjutalmazza az együttérzést: „Boldog az, akinek gondja van a nincstelenre, ha bajba kerül, megmenti az Úr… megőrzi, és életben tartja, boldog lesz a földön; nem engedi át ellenségei dühének… enyhülést ad betegágyán, jobbulást ad neki” (Zsoltárok 41:1-3). Jézus azt mondta: „…amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg” (Máté 25:40). Teréz anya mondta: „Ha jót teszel, megvádolnak, hogy önzés és hátsó gondolat vezérli cselekedetedet, mégis tégy jót! A jó, amit teszel, holnap már feledésbe megy, mégis tedd a jót! A legjobbat add a világnak abból, amid csak van, bár valószínűleg nem lesz elég, mégis add a tőled telhető legjobbat! A végső elszámolás úgysem közted és az emberek között lesz, hanem közted és Isten között.”
HA MEGSZÓLAL A SÍP
„... békességben vezetnek benneteket..." (Ézsaiás 55:12)
Érezted már valaha, hogy a lelkedben valami arra késztet, hogy átgondold a dolgot, amit épp megtenni készültél? Nagy a valószínűsége, hogy Isten megpróbálja felhívni a figyelmedet. Ő azt ígérte: „Bölccsé teszlek, és megtanítalak, melyik úton kell járnod. Tanácsot adok, rajtad lesz a szemem" (Zsoltárok 32:8). Egy keresztyén házaspár első otthonát készült megvásárolni, már csak a papírokat kellett volna aláírni. A feleség így emlékszik vissza: „Nem tudtam szabadulni a nyugtalanságtól. A férjem is ezt a furcsa szorítást érezte a gyomrában, ezért aztán úgy döntöttünk, hogy mégsem lépünk tovább... Néhány hónappal később a férjem meghalt egy balesetben. Egyedül nem lettem volna képes a ház részleteit fizetni, eltartani magamat és újszülött gyermekünket... Nyugtalanságunk a Szentlélek szava volt, amellyel »időt kért«..." Mi nem ismerjük a jövőt, de Isten ismeri; ő irányítja lépteinket békességben vagy épp azzal, hogy nincs békességünk valamiben. A Szentlélek olyan, akár egy játékvezető. Amikor a játékosok a határokon belül vannak, szabadon mozoghatnak. De amikor gond van, vagy ha a labda a pályán kívülre kerül, a bíró megfújja a sípot, megállítja a játékot, és helyreállítja a rendet. A békesség hiánya jelentheti azt, hogy „a mennyei bíró" megfújta a sípot. A labdát néha a pályán kívülre rúgja egy váratlan csapás; máskor magunk lépjük át a határokat, amikor megadjuk magunkat a kísértésnek és a bűnnek. Ha bölcsek vagyunk, a sípszót hallva megállunk, és megvárjuk, hogy Isten helyreállítsa békességünket.
A Biblia azt mondja: békességben vezetnek benneteket..." Azt jelenti ez, hogy minden döntés előtt teljesen biztosnak fogód érezni magad? Nem, de a jó döntéshez mindig társulni fog Isten békessége.
Nem erőltetve, hanem imádsággal!
„Mi pedig… formálódunk… az Úr Lelke által…” (2Korintus 3:18)
Jézus azt kérdezte: „Miért nézed a szálkát atyádfia szemében, a magad szemében pedig miért nem veszed észre még a gerendát sem?” (Máté 7:3). Ha többet vársz el az emberektől, mint amennyire képesek, az csak ártani fog a kapcsolatnak, és nem segít rajtuk. Az embereknek szükségük van arra, hogy szabadon lehessenek azok, akik. Ez nem azt jelenti, hogy nincs szükségük változásra, vagy nem akarják azt. Azt azonban senki sem szereti hallani, még ha finoman fogalmazzák is, hogy meg kell változnia ahhoz, hogy szeressék. Sokkal valószínűbb, hogy azokért változunk meg, akik hajlandóak elfogadni minket úgy, ahogy vagyunk, hibáinkkal együtt, mint azokért, akik azt követelik, hogy az ő szabályaik szerint éljünk.
Egy dolog biztos: Isten nem fog változtatni azokon, akiken mi változtatni próbálunk, amíg el nem fogadjuk az „El a kezekkel!” vezérelvet. El kell tűnnünk Isten útjából, és engednünk kell, hogy ő dolgozhasson! Még ha úgy gondoljuk is, hogy jól elrejtettük nemtetszésünket, az emberek akkor is megérzik. Benne van a hanghordozásunkban és a testbeszédünkben. A változást az imádság segíti elő leginkább, nem a nyomásgyakorlás. Ha valóban szeretünk valakit, imádkozunk érte, és engedjük, hogy Isten végezze el a munkát az ő módszerével, az ő időzítése szerint és az ő dicsőségére. Sokan, akiket idegesítőknek tartunk, egyszerűen csak önmaguk, a személyiségük nem illik a miénkhez. Néha meg akarjuk változtatni őket, pedig nekünk van szükségünk változásra. Gyakran előfordul, hogy amit elvárunk másoktól, már rég ott lenne, hogy élvezhessük, ha felhagynánk a bírálgatásukkal. Az igazi változásnak belülről kell fakadnia, ezt pedig csak a Szentlélek tudja elvégezni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése