Növekedés...

A mai nap imádsága:

Istenem! Segíts Feléd való törekvésemben, hogy életem áldásodból gazdagodhasson, s a szeretet tékozló koldusa lehessek minden napomon! Ámen.

   

Vigasztaljátok tehát egymást, és építse egyik a másikat.

1 Thessz 5,11

Savas az eső vagy sem, a növények jól tudják, ami "onnan felülről jön" az mindig táplálóbb, mint a csapvíz. Mindenki, aki kerti munkában "érdekelt", az valamilyen módon igyekszik összegyűjteni ezt az égi áldást. Ennek legegyszerűbb módja, hogy a nagyobb edény mellé odaállítjuk a kisebbet, hogy amikor a nagyobb megtelt, akkor abból a víz továbbfollyék a kisebbe. Hasonlóképpen "történnek" fontos dolgaink is. Életünk folyamán mindig a nagyobb, a fontosabb kell hogy megoldódjék, utána következik a kisebb súlyú feladat megoldása. Aki pedig összekeveri a sorrendet, nem tartja a prioritást - ahogyan manapság szeretik mondogatni -, az bizony jól összekeverheti életét.

Pál egyik apostoli intése/kérése, hogy a hitben erősebb segítse a hitben gyengébbet. "Akinek több adatik, attól több is kéretik számon" - tanítja Jézus a példázatain keresztül is. Nem lehetséges, hogy a gyengébbnél találjon menedéket az erősebb, hogy a rászoruló gyámolítsa a tehetőset, s az sem lehetséges, hogy az ember védelmezze az Istent. Aki mégis meg akarja védeni az Istent, az nem az Istent, hanem bálványt, személyes, neki tetsző istenelképzelést véd, s szánalmas próbálkozása idővel csúfos véget is ér.

Ahogyan a kisebb edényból a víz nem folyhat a nagyobba fölfelé, mert az ellenkezik a gravitáció örök törvényével, ugyanígy az sem lehetséges, hogy hitben kevésbé tapasztaltabb tanítsa azokat, mindazokat, akik őelőtte járnak. A fióka sosem eteti apját és anyját, s ha mégis a gyerek nevelné a szüleit - ami sajnos nem egyszer megtörténik modern világunkban -, akkor az nem természet-szerű, akkor az rend-ellenes.

A vigasztalás "tudománya/művészete" is olyan egyszerű, mint az éltető esővíz gyűjtése. Ami megtelített engem, s éltet, amit túlcsordulóan kapok fölülről, azt tovább adom, tovább engedem mások cserépedényéletébe. Ezt nevezzük kegyelmi életnek... Aki vigasztal, az nem tesz mást, mint csöndre törekszik, s figyel. Elsősorban fölfelé, hogy megláthassa a lentiekben a fönti harmóniát. Megláttatni a mennyeiket a magunk életében, a másik ember számára különös kiváltság, nem is történik meg gyakran. Isten azonban közösségbe teremtett minket, hogy egymásra-figyelésünkben észrevegyük gondviselő kegyelmének gazdagságát, s abból mindannyian épüljünk az Ő dicsőségére, lelkünk hasznára.

Vigasztalás nélkül gyorsan elerőtlenedünk. A bátorító szavakba kapaszkodva is elbotlunk - csak később. Végérvényesen nem tudunk megváltozni ebben a földi világban, ez testbeszabott életünk kínja: megigazítottak lehetünk ugyan a Krisztusért - ez az evangélium -, de utolsó lehelletünkig megmaradunk bűnös, azaz Istentől el-eltávolodó embernek.

Ahogyan "esőfogó" edényeink is idővel megtelnek, ugyanúgy szép lassan egy-egy keresztény élet is túlcsordul az égi áldástól, mert Isten bőkezű. Határtalan szeretetének jele ez. Így aztán nemcsak azok életét öntözi áldásával, akik tudatosan keresik őt, de még azokét is, akik az elhívottak (eklézsia) közelében élnek. Ez az igazi, természetes, emberi erőlködéstől, izzadságszagú akarástól mentes misszió: az éltető szeretet továbbengedése, mely a növekedést, az emberi közösségek épülését szolgálja.

Parancsolatok...

A mai nap imádsága:

URam! Őrizz meg szereteteddel, hogy oltalmadban élhessek! Ámen

   

Ne kívánd felebarátod feleségét, ne kívánd felebarátod házát, se mezejét, se szolgáját, se szolgálóját, se ökrét, se szamarát, és semmit, ami a felebarátodé!

5 Móz 5,21

(Megjegyzés: Halványbetűs részt Útmutatónk a kiírásból kihagyja.)

Mivel 1991 óta nem nézünk magyar tévét, ezért engedtessék meg, hogy bevezető példámat az egyik német égi csatorna tegnapi híradásából vegyem: "Berlinben élők 31%-a(!) egyedül él, egy lakásban - papíron tehát szinglik. Ingatlanpiac bajban is van egy kicsit, hiszen a kicsi lakásokat keresik - a fenntarthatósági szempontok miatt is." A tudósítás szerint a trend növekszik, merthogy: a klasszikus család-modell hanyatlik...

Ma reggeli igénk tehát egy olyan társadalomban élő emberekhez szól(na), akik fokozott öncentrikusságban élnek/gondolkodnak, akik számára a család, a közösség értékeinek megtartása kihívóan nagy felelősségi terhet jelent... Míg a Mózes-korabeli nagycsaládok számára a túlélés biztosítéka volt a "dolog" védelme - más ill. külön szociáletikai kérdés, hogy ide tartozónak vélték a reprodukciós kötelességét teljesítő nőt/feleséget -, mára a "Ne kívánd!"-parancsolat közösség-védő szerepe megkopott, s helyette inkább a "Kívánd!"-felszólítás, mint piacgazdaságot fenntartó mozgatórugó került előtérbe. S ha már Tízparancsolat... A Tízparancsolatból kilenc a személyt védi, s egyetlen, a tizedik a dolgot. Huszonegyedikszázadi "fejlett", modern jogrendszerünkben a dologi védelem szinte 90%-os védelmet kap, a személy pedig csak alig a tizedét! (Meg is látszik ennek az eredménye a működőképtelenség határára sodródott világban!)

De miért is vannak ezek a tiltások? Azért, hogy felhívják az ember figyelmét arra, hogy, aki megsérti ezeket a törvényeket, az nem egyszerűen a parancsolatok, hanem az Isten élet-, s embert-védő RENDje ellen vét! Aki elkíván valamit felebarátjától, azt már nem sok választja el attól, hogy el is vegye azt, ami másé... Bármiféle tulajdon, ami a felebaráté, azért az a másik ember megdolgozott, végtelenül értékes véges idejéből az adott "dolog" megszerzésére időt - gyaníthatóan sokat -, áldozott, s ha valaki valamit eltulajdonít, akkor ezt az időt már nem lehet visszaadni, hiszen az a ráfordított idő egyszer, s mindenkorra elmúlt...

Ha valaki be tudná tartani a Tízparancsolatot az tökéletes ember lenne! Emberi erővel betartani ezeket az isteni elvárásokat teljességgel lehetetlen, azokat csakis az Isten szeretetével együtt lehetséges életvédő-, formáló erőként életünkbe "integrálni"... Aki ezen isteni parancsolatokon keresztül tiszteli, respektálja az Életet, azt az Isten sem hagyja cserben, áldásában részesíti, s tudjuk: az Isten áldásánál nagyobb ajándék az ember számára nem létezik...

Találkozások...

A mai nap imádsága:

URam! Add, hogy találkozásaim, beszélgetéseim mindig tartalmasak legyenek, s rajtam keresztül ne csak felebarátaim emelődjenek, de rajtuk keresztül én magam is emelkedjem - Feléd! Ámen

Jézus ezt kérdezte a tanítványoktól: "Amikor elküldtelek titeket erszény, tarisznya és saru nélkül, volt-e hiányotok valamiben?" "Semmiben" - válaszolták.

Lk 22,35

A számítástechnikai marketingben új célcsoport jelent meg: a nyugdíjasok. Egyre többen szánják rá magukat - jóllehet életünk döntő részében nem volt meghatározó a számítógép -, hogy computer elé ülve megtegyék első lépéseiket a virtuális világban. Nagyszülők csiszolják így "szociális kompetenciájukat" unokáik, s mindazon kortársuk felé, akik az élet kétségtelenül lelkiekben küzdelmesebb szakaszában sem akarnak lemondani eladdigi aktivitásukról. Tény, hogy az elmúlt 10 esztendő internetes-, mobiltelefonos világa alaposan megváltoztatta kommunikációs szokásainkat... Asztali gép, ölszámítógép(laptop), táblagép vagy okostelefon, mind ugyanazt kínálja: a hiányzó közösséget.

Amikor Jézus kiküldi tanítványait, akkor nem kempingezésre indítja, s nem is arra szólítja fel őket, hogy egy ideig mondjanak le komfortos(abb) életükről, hogy aztán vissza-, hazatérve jókedvvel "becsüljék meg azt, amijük egyébként van". Jézus pedagógiája itt azt munkálta, hogy tanítványok megtanulják: melyek azok a dolgok, amik igazán fontosak az életben.

Presbiter nagyapám mondogatta: "Tarisznyában egy falat, kulacsban néhány korty víz mindig maradjon otthonra is!" - gyaníthatóan földműves ősei túlélési stratégiáját folytatta ezzel ő is, hiszen: "Ki tudja mit hoz a holnap?" -, mert aki úton van, az számoljon azzal, hogy bármikor váratlan dolgok történhetnek vele. Ilyankor bizony jól jön a tarisznya biztonsági tartaléka!

Mindannyian úton levők vagyunk, akár tudatosul bennünk, akár nem. Bármennyire is komfortosan utazunk - azaz jólétben élünk -, a végállomásra egyedül kell "begyalogolnunk"... A halál rémísztő ereje elsősorban nem az elmúlásban rejlik, hanem abban, hogy egyedül maradunk... teljesen egyedül. Egyedül lenni pedig nem jó, közösségben magányosnak lenni pedig különösen is kínzó.

Az embert Isten közösségbe teremtette, s arra hogy a közösségért éljen. Odáig jutottunk, fejlődtünk(?), hogy a közösségbe rendelt ember fél a közösségtől, s buzgó önzésében mindenki csak a maga pecsenyéjét akarja sütögetni - a közösség kárára. S tényleg: Milyen az olyan társadalom, ahol az emberek sötétedés után már nem mernek ki menni az utcára? Mennyire biztonságos az a világ, ahol az emberek csak akkor tudnak nyugodtan aludni, ha legalább féltucat biztonsági zár van az ajtajukon? Lám-lám, nem féli az ember az Istent, de "cserébe" retteg az embertársától!

Az anyagi-egzisztenciális biztonság fontosságát nem kérdőjelezi meg senki, hiszen kellenek a tárgyi feltételek, hogy az emberfia-lánya testiekben-lelkiekben regenerálódhasson, de a nem a jólét, a teli has, a teli tarisznya (teli spájz, vastag pénztárca) jelenti a boldogságot. A kiteljesítő örömöt mindig a találkozások adják! Így van ez akkor is, amikor a fiatal szívek szenvedélyesen keresik egymást, így van ez akkor is, ha gyermek és szülő között normális a kapcsolat, s emiatt keresik a találkozások lehetőségét az interneten is - nemcsak a húszévesek. A Mester tanítványait arra akarta megtanítani - talán sikerült is -, hogy a legszebb, életet emelő, javító találkozások azok, amikor az emberek Istenről is mernek nyíltan beszélni...

Tiszta gondolatokért, érzelmekért. Mindazokért, akik keresik a szerelem csodáját.

A mai nap imádsága:

Urunk, Istenünk! Te látod az embervilág kínlódását önmagával. Adj bölcs szívet nekünk, hogy belássuk gondviselő akartod jóságát életünk minden területén. Ámen 

Én formáltalak, az én szolgám vagy te, Izráel, nem feledkezem meg rólad.. Ézs 44,21

Őrangyal. Megmosolyogják, aki szóba hozza. Nem illik bele a hétköznapjainkba. Csak amikor súlyos betegség, szörnyű baleset sikolt át életünkön, akkor rettenünk meg egy pillanatra, s vesszük komolyan: az őrangyalunk megőrzött.

A régi ember sokkal jobban tartott az utazástól, mint a ma mobilis embere. Úton lenni veszélyt jelentett, hamar a kiszolgáltatottság helyzetébe kerülhetett valaki. Ma sincs ez másképp. Korábban talán rablók és keréktörések tartották rettegésben az utazót, ma más formában, de ugyanaz okoz aggodalmat, félelmet. Az útonlevés az életet jelzi, s az útnak mindig célja kell hogy legyen. Seneca mondja: ha nem tudod melyik kikötőbe igyekezel, a szelek nem segítenek neked. Mi tehát az élet célja? Egyesek szerint nincs is cél, mert az "útonlevés" a folyamatos mozgásban levés, a történésekben mindenáron részt kapni akarás, a cél maga. Korunk ideája, főleg a fiatalok között, akiknek soha nem elég gyors az élet: Élj gyorsan! Sok ifjú s régebb óta ifjú nem számol a keréktöréssel...

Vannak élethelyzetek, amikor élet-rohanásunk sebessége, az utak(körülményeink) állapota, s a forgó "kerék" (élet), teherbírásunk végső határáig vagy azontúlra billent minket: s megállunk. Nincs tovább. El kell gondolkodnunk: Honnan jövök, miért vagyok itt, s hova akarok eljutni? Miért is ez az egész nyüzsgés a teremtett világban? Ilyenkor nem szépen hangzó válaszokat, megoldást keresünk. Megoldást nem "általában", hanem megoldást személyesen, nekem.

A "Ne kívánd"-parancsolat egy volt a tíz közül. Kilenc a személyt védte a közösségi létben, és csak egy a tulajdont. Azaz: 90% személyvédelem, 10% dologvédélem. A mai jogrendszerünkben ez pont fordítva van! A szexualitás az élet egyik legfontosabb alapja. Izráelben az volt a szokás, ha a király már nem volt szexuálisan aktív, új király után néztek...

A mózesi tiltás érthető. Azért tilt, mert a gyakorlat, az élet azt mutatja: tiltani kell. Mert mindig vannak olyanok, akik engednek a test csábításának, s mindig csak később derül, ki: mindezért a lélek fizet. A kívánság-szülte pillanat gyönyöréért óriási árat kell fizetni: egy közösség, egy élet-szövetség bomlik fel. Manapság a többség könnyedén veszi a szexualitást - el is buknak emiatt. Nem csak a bukás a fájdalmas, hanem megtapasztalása annak: hova, milyen lelki/érzelmi magaslatokba juthatott volna el az ember, ha megmarad hűségesnek: a másikhoz, önmagához, az Istenhez.

Hűségesnek lenni nagyon nehéz, de nem lehetetlen. Aki nem veszi figyelembe az élet törvényeit, a büntetést magán és magában (lelkében) tapasztalja. A kiegyensúlyozatlan élet folyamatosan termeli a hibás helyzetfelméréseket és döntéseket. Ha fontosnak tartom a másik életszövetségét, értékessé válik a magam élete is. Férfi és nő bensőséges kapcsolatát láthatatlan álom/élmény-szálak milliói kötik össze. Aki ezeket könnyelműségből durván szétszakítja, iszonyatosan nagy árat kell fizetnie érte... a "jutalom" nem marad el: békétlenné válik. Nem találja helyét a világban. Hogyan is találná meg az elrejtettséget, a kiegyensúlyozottságot, a biztonságot és a boldogságot, amikor mindazokat a szálakat tépte el, melyek az Isten tenyerébe, az egyedül békességes otthonához kötötték? MIndezek utólag derülnek ki. Ezért írta Mózes bölcsen előre: Ne kívánd...

Tiszta szívért.

    A mai nap imádsága:

    Urunk Istenünk! Oly sok mindennel van tele a szívünk, s nem tudjuk eldönteni, mi az igazán fontos. Légy közötttünk, uralmaddal segítsd mindennapjainkat, hogy szeretedért dícsőíteni tudjunk Téged a tőled kapott tisztaságban! Ámen

Legyen szívetek teljesen Istenünké, az ÚRé. 1Kir 8,61

    A keleti gondolkodás szerint a szívben van az értelem is, s a kettő együtt adja az "értelmes szívet". Ha Isten lakozik a szívünkben, akkor a legtöbbet értük el földi életünkben. Teljesen akkor lakozhat benne az ÚR, ha minden más vacak, bóvli, olykor szemét kikerül a szívből. Ezért kell a bűnvallás, a nagytakarítás (megtérés), s a rendrakás (naponkénti megtérés az Istenhez - Luther).

    De mit jelent teljesen? Úgy lehet elérni a teljesség állapotát, ahogyan a szerelmes szívek egymást, csakis egymást akarják. Nem lehet félig vagy 90%-osan szerelmes az ember. Nem lehet igazságot kimondani úgy, hogy nem tárom fel a teljes igazságot, annak csak egy szeletét. Ha mégis ezt teszem, megszégyenülök, legkésőbb az utolsó ítéletkor, de a teljes igazság pillanata soha nem marad el. A szívünk Istenünké kell hogy legyen. NIncs olyan: az "én Istenem". Olyan van: az én istenképem, de Istenünk csak nekünk, mint közösségnek van, s az Egy. Ezért kell közösségben megélni a hitet, a dícsértetet.

    Isten az ÚR. Nincs más, nagyobb hatalom. Ő az Uraknak Ura, királyoknak Királya. Nehéz ezt elhinni, elfogadni. Sokan dualisztikusan látják a világot, s úgy gondolják, Istennek szüksége van az én, vagy ami "imaharcunkra", s tart még a küzdelem... Istennek még a dícséretünkre sincs szüksége - ti. nem a mi imádásunktól lesz Isten. (Isten időtől, tértől, embertől függetlenül: Isten.) Isten tehát mindent elvégeztetett. Nincs harc, nincs örlődés jó és rossz között. Isten uralma teljes az egész világegyetemben. Ha valaki ezt még nem látta be, akkor nincs birtokában a tudásnak és sötétségben jár. A Golgothától új időszámítás van érvényben! Új világkorszak hajnala kezdődött el: "Krisztus feltámadt! Valóban feltámadt" mondják orthodox keresztény testvéreink a húsvéti liturgiában. Mi evangélikusok vagyunk az egyetlenek, akik (még mindig) térdelve (térdelés: az alázat szimbóluma) vesszük az Úrvacsora jegyeit. A lelkész adja, nekünk semmit nem kell tenni, csak némán elfogadni. Az Isten titkát másképpen nem is lehet másképp a szívünkbe zárni, csak alázattal. Legyen az ÚR a szívünkbe, hogy megéljük a lét legnagyobb csodáját - ma is.

    fm

Türelemért, kitartásért életünk minden dolgában.

    A mai nap imádsága:

    Urunk Istenünk! Látod küzdelmeinket, s a vágyat szívünkben a teljes életre. Add meg nekünk, ami fontos számunkra, hogy ne perlekedjünk Veled, hanem el tudjuk fogadni a próbákat is, amiket reánk mérsz. Jöjj Szentlelked által életünkbe, s formáld azt tetszésed szerint! Ámen

Így szól az ÚR: Azt mondtátok:

Hiábavaló Istennek szolgálni, mi haszna hogy teljesítettük, amit ránk bízott. Mal 3,14

    "MInek az egész? Semmi értelme nincs a világnak!" - fakad ki az önmagára és világra kritikusan kinyíló tinédzser... Aztán az életben sokszor előjönnek ezek a gondolatok: erőt vesz rajtunk a hiábavalóság érzése. A ma embere különösen nem érti, miért kellene hinnie, s még jobban nem érti, mi is az a "szolgálat". Ennek alapvető oka: a bizalmatlanság. A nagy dolgok az életben a bizalomra épülnek. Nincs ez másképpen a személyes életünkben sem: Aki boldog akar lenni, bizalmat kell adjon embertársainak. Ez nagyon nehéz, hiszen már többször megtapasztaltuk, hogy a bizalommal nagyon kevesen tudnak élni, a többség - gyarlóságunk okán - visszaél a kapott bizalommal. Aki például a párkapcsolatban ki akar teljesedni, nem kerülheti meg a bizalmat, hiszen ez az alapja mindennek. Tessék megnézni hány szerelmet öl meg a bizalmatlanság/féltékenység. Önmagában sem képes bízni az ember, nemhogy a másikban... Létezik-e egyáltalán a tökéletes ráhagyatkozás?

    Emberek vonatkozásában nagyon ritka. Az ok nyilvánvaló: mindenki ismeri a kísértés erejét, s tapasztalta a lélek gyengeségét. Magyarázat erre alig van, tényként fogadjuk. Istennel való kapcsolatunkat azért nem értjük sokszor, mert nem tudjuk a bizalmat megélni: aggodalmaskodunk.

    A bizalom hiánya mindig rövidlátást szül és megakadályozza a távlatos gondolkodást. Mindez értetlenséghez vezet: mi haszna, ha megteszem, amit Isten rám bízott? Mert a haszon kézzel fogható, az enyém, s igen komoly motívációs erő az embervilágban. Az ember sokszor azt hiszi, hogy a haszon az valami extra jó, plusz, többlet, a felhalmozott javak összessége. Az igazi haszon egészen más: a haszon, hogy a tevékenységemet folytathatom - élhtek -, hogy reprodukálhatom a javaimat, a lehetőségeim "újrateremtődnek" a továbbélésemhez.

    Mi hasznom tehát abból, ha megteszem, amit Isten rám bízott? Mi a jutalmam, ha istenképűséget formálok az életemben? Első "haszon" hogy betöltöm Isten parancsát, ami jó nekem és a környezetemnek, de ugyanakkor kapcsolatba kerülök újra és újra az Egésszel, Isten világával. Ezek azok a pillanatok, amikor átérezzük az élet nagyszerűségét, a teremtettség szépségét, a élet ízét... ezek a megtapasztalások emberlétünk továbbvivői, lendítői a végső cél felé...

    Isten szolgálata tehát sohasem hiábavaló... a termést ha nem is látjuk, elhihetjük, hogy ha Ő vet, akkor egyszer be is takarít...

    fm

Uralma növekedésének és a békének nem lesz vége. Ézs 9,6

Ez a tejútrendszer. (A NASA számítógépes képe.) 200 milliárd csillagból áll... Isten uralmának a lenyomata. Bizonyíték? Aki nem tud kilépni életének matériás taposómalmából, annak ez sem bizonyíték... Ézsaiás a messiási korszakról szól: "lesz idő, amikor uralma növekedésének nem lesz vége" Hogyan növekedhet az uralma, ha Ő mindenek teremtője? A válasz csak egyféleképpen lehetséges: Lesz idő, amikor az emberek szívében növekedni kezd az Ő uralma. MIkor jön el ez? Majd akkor, amikor tapasztalható a béke. Az Ő uralma és a béke testvérfogalmak.

Ma sem békés a világ. Ma is vannak háborúk: nyersanyagért, vízért. Az emberi béke viszonylagos, Isten békéje pedig - furcsa, de így van - végtelen. Olyan ígéretek ezek, melyek nehezen érthetők. Talán nem is a megértés miatt adta Isten, hanem azért, hogy befogadjuk. Nagyon régen olvastam egy könyvecskét, aminek ez volt a címe: "Aki gondolkodik, az hisz"... Nem tetszett a könyv, mert úgy éreztem, annak ellenére, hogy nem hiszek, mégis gondolkodom... Évek után értettem, meg hogy mit akart szegény szerző a címmel kifejezni, s rájöttem, hogy az Istenről beszélés "tudománya" az egyik legnehezebb mesterség. Úgy kell tudni beszélni róla, hogy nem is mondjuk ki a nevét, hiszen Ő a "vagyok, aki vagyok", Akire nincs szó, csak képzelet, s az is véges, emberi.

Mégis szavakkal próbáljuk leírni Istenről alkotott elképzeléseinket. De ez kevés. Élni kell(ene) az Istent... A szív különös érzületének nagyobb teret adva. Eredendő bűnünk, hogy szívünkben az istentelen gondolatok hamarabb fészket találnak, mint az istenesek. Ezért kell kérni Őt: "Uralmad növekedjék bennem!" A skolasztika a reformációt megelőző majd félezer évben nagy igyekezettel kereste az "istenbizonyítékokat" - nem találta meg. Egyedül a hit képes az Istent "bizonyítani". Amikor azonban "megértem", hogy Isten az Isten, békesség költözik a szívembe, s tudom - picinységem ellenére is -, hogy az Isten világegyetemében megvan a számomra is az Őáltal kijelölt helyem. Akarhatok-e többet?

fm

Vándorlásunk céljáért.

    A mai nap imádsága:

    Uram! Te látod fekvésemet, kelésemet és járásomat. Látod a szívemet, s látod azt is, amit én még nem látok. Adj nekem bizodalmas hitet Tebenned, hogy ne veszítsem el fejemet, hogy megőrizzem szívemet. Add, hogy esélyt adjak Neked életemben, hogy erőd által munkálkodj életemben... Ámen

Hagyd az ÚRra utadat, bízzál benne, mert ő munkálkodik. (Zsolt 37,5)

    Úton járni veszélyes vállalkozás volt - minden időben, ma sincs ez másképpen. Számtalan veszély leselkedik azokra, akik nem ismerik a vándorlás szabályait. Korunk gondja, hogy oktatunk, de nem tanítjuk meg gyermekeinket a felelősség hordozására. Nem véletlen, hogy a legkisebb akadály előtt is megtorpannak, hogy nemcsak nem akarnak, de nem is tudnak áldozatot hozni, sem másokért, sem saját jövőjükért. Ha csak arra gondolunk, hányan nem vállaják a házasság igáját... mert az lemondással, sőt áldozattal jár. Ha gyermekáldással jár együtt, akkor pedig vagy alig nőnek fel a feladatig vagy legkésőbb a tinédzserkor hajnalán a szülők nagy része "becsődöl", mert nem működnek a működőképesnek hitt ősrégi etikai mechanizmusok.

    Úton járni nem csak veszélyes vállakozás, de óriási csábítás is. Végre átélhetem az "önmagam ura vagyok" vagy az "úgy alakítom az életemet, ahogyan én akarom" bódító érzéseket. Az életutakon való járásnak vannak íratlan szabályai éppenúgy, mint természeti törvényei. Nem lehet erő nélkül a gravitáció ellenében dolgozni... sebesség, útviszonyok, energiafelhasználás stb. mind bonyolítják, nehezítik, de ezzel együtt talán az értékét is adják vándorlásunknak.

    "Hagyad az ÚRra utadat"... Most? Amikor végre önmagam ura lettem? Kiengedjem kezemből a kormánykereket?! A Jóisten adott észt és szívet, tudom, hogy mit csinálok... ismerős gondolatok, magunk is átéltük valamikor. Mai igénk arra bíztat: Őreá hagyatkozva nem téveszted el a célt... ha Benne bízol, akkor Ő munkálja az akarást is benned. Emberekben mindig csalódunk, mert emberek. Istenben soha, mert ő nem ember, hanem Isten, aki szereti az embert.

    fm