2017. szeptember 9., szombat

Fenntről kapott feladataink betöltéséért.



A mai nap imádsága:
Urunk, Istenünk, a megfáradt lelkek gyámolítója! Tégy készségessé minket a Tőled kapott lehetőségek bölcs kihasználására, s növelj minket alázatban, szeretetben és reménységteljes derűvel ajándékozd meg mindennapjainkat! Ámen.


Így szól az ÚR: Oltalmazom, mert ismeri nevemet. Zsolt 91,14

"Senki sem próféta a maga hazájában!" Idézgetik hibásan Jézus szavait, hiszen Jézus ezt mondja: "Egy próféta sem kedves a maga hazájában." Azaz: mindenki lehet próféta "otthon" is, csak az nem lesz kedves sem a közvetlen környezetének, sem a prófétának. Jeremiás küldetése egyértelmű, de mennyire látja a ma átlag-keresztény embere Jézustól kapott feladatát, a mandatum Christi-t?

Ha Jézus tanítását vesszük kiindulópontnak - s miért ne tennénk ezt -, akkor azt kell mondani a kereszténység a mai világban erősen visszaesett hatékonyságában. Másképpen fogalmazva "rostálás" alatt van. A katolikus egyházban borzasztó mértékű a paphiány, az anglikán egyház tucatjával zárja be, adja el többszázéves gyönyörű templomait, a protestáns egyházak pedig olyannyira a szómagyarázat bűvöletébe kerültek, ami gyakorlatilag a ma átlag-keresztény embere számára követhetetlen. Követhetetlen, mert olyan szellemvilágot közvetít, ami többnyire csak az írástudók fejében létezik, s követhetetlen azért is, mert nem az egészséges lélek méltóságteljes(istenképű) kiteljesedését segíti, hanem olyan "kereszténységet" propagál, ami ellen leginkább Jézus tiltakozna. Mi az, ha nem farizeusság, amikor olyan "terheket" raknak emberek nyakába a Szentírás alapján, ami abban nem is szerepel? Jézus mondja: "legyetek olyanok mint e kisgyermek"... ebben benne van az is,. hogy Istentől kapott életünket, mint a gyermek, őszintén, mélységgel és magától értődően, "játszhatóan" kell(ene) élnünk... Ez csak akkor lehetséges, ha tudjuk, hogy az Isten nem öregembert akar látni a gyermekben, s nem infantilis lelkecskét az idős keresztényben. Nagyon sokszor hamis életmodellek vesznek minket körül. Ezért van a kereszttény családokban is sok-sok életvezetési hiba, tragédia. Istennek legyen hála, azért vannak kivételek, korra, nemre és felekezeti hovatartozásra való teklintet nélkül! Mi is az "élhető" kereszténység(azaz Krisztuskövetés)? Derű, életöröm, felelősség - Luther által is megerősített értékek.

Luther egyszerűen beszél, talán éppen ezért nem akarják őt sokan megérteni. Ezt is mondja: "A szülők, az Isten helytartói a családban" - súlyos szavak! Bárcsak megértenék sokan! Nem a "fentről kapott" tekintélyt kellene követelni a következő generáción, hanem az abszurditásig menő isteni áldozatkészséget kellene eléjük élni. Ha nem ez történik, akkor a jövő bukik el - már itt a mában! Jeremiás elindul és szól... teszi a dolgát, amire hivatása van. Nekünk is az a feladatunk, hogy megfeleljünk az elhívásnak, mert az Úr eklézsiájába (eklézisa=kihívottak, elhívottak gyülekezete) tartozunk. Mire van hívásunk? A szóra, a cselekedetre, a bátorításra vagy éppen a testvéri meghallgatásra? Akik keresik Őt, erre is választ kapnak...


Gondok...

    A mai nap imádsága:
    Uram! A kihívások között légy velem szereteteddel, hogy erős lehessek, s erősíts meg kegyelmeddel, hogy alázatos maradhassak! Ámen.



Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok.
1Pt 5,7

Ahogyan fény nincs árnyék nélkül, ugyanúgy nem létezik ember sem gond nélkül. Születés és halál közé kifeszített életünk dinamikája ez: hullámhegyek, s völgyek - küzdelem a célbajutásig, majd újabb kihívások keresése. Aki gondtalanul él, az már szinte nem is él... mert visszahúzódva a maga világába, elveszítette teljesen a kapcsolatot a valósággal.

Korunk hihetelen szélsőségességei között egyre nagyobb probléma az elszigeteltség - annak ellenére, hogy számtalan vezetékes és vezeték-nélküli technológiával vagyunk összekötve egymással. Ezek mind kiváló segítséget nyújtanának abban, hogy problémáinkat megoldjuk, s mégis a problémák nem fogyatkoznak, inkább csak gyarapodnak. Társadalomtudósok, szociológusok évtizedek óta jelzik: a szociális csődtömeg bármikor összeroppanthatja a világot, de eleddig nem sokminden érdemi nem történt.

Mindenkinek megvan a maga gondja-baja. A gyermeknek, mert nincs elég ideje játszani, a fiatalnak, mert világra való tinédzseres eszmélődésében nemcsak a helyét keresi, de eközben próbál ellenállni számtalan kísértésnek: s ki ne ismerné a "Focizzak vagy írjam meg inkább a házi feladatot?" örök dillemmáját. Később a pályaválasztás és a párválasztás iszonyatos terhe nehezedik az emberre - alábecsülni a döntés fontosságát sem egyiknél, sem másiknál nem érdemes! Később az egzisztenciacsinálás középeurópai meghatározottságú financiális mókuskerékében őrlődik az ifjú pár, s teszi fel a kérdést Zorán énekével, Dusán kiváló dalszövege alapján: "Egy meg egyből hogy csináljak hármat, Ámításból hogy építsek házat?" S ha nem jól döntesz, az Élet tanár úr a pálcája után nyúl...

De nem gondtalan a középkorú ember sem. Hihetetlen terheket cipel, munkahelyen és családban, nemkülönben az ország adófizető polgáraként sem kímélik. S, aki megérheti az időskort, az sem gondtalan. Elmúlt életének emlékei, s romló egészségi állapotának naponkénti nyomorúságai kínozzák.

S akkor még nem beszéltünk a minden életkorban meglévő lelki gondokról és bajokról! Péter apostol ennyit mond röviden: "Minden gondotokat vessétek őreá!" Ő Gondviselő Isten. Providentia Dei - Isten gondviselése, mondták a régiek, mert maga a szó pro-videntia előrelátást jelent. Az ember nem láthat előre, bármennyire is szeretne, de egy valamit megláthat: nincs egyedül, Teremtő Istene vele van, s Neki gondja van reá.



Mindennapi kenyerünk...

A mai nap imádsága:
URam! Mindennapi kenyerünkre az áldást Tőled kapjuk, add meg hát azt, amire szükségünk van, áldj meg minket! Ámen

Más példázatot is mondott nekik: "Hasonló a mennyek országa a kovászhoz, amelyet fog az asszony, belekever három mérce lisztbe, míg végül az egész megkel."
Mt 13,33

Ami még nem is olyan régen, nagyanyáink idejében minden háznál magától értődő "ünnepes" foglalatosság volt, az mára divattá vált... A kenyérsütésről van szó, pontosabban a kenyér készítéséről. S most ne arra(!) gondoljunk, hogy veszi valaki a tasakot, beleönti a digitális kenyérsütőbe - amin mellékesen internetezni is lehet -, ad hozzá egy pohár vizet, s aztán a piros gombbal elindítja a programot.

Azon kiváltságosak közé tartozik családom, ahol feleségem jóvoltából szinte naponta teljesőrlésű, kovásszal kelesztett, frissen sült kenyeret ehetünk. Az ilyen teljesértékű, egészséget tartó, jó kenyér sütése nem egyszerűen "pékművészet", több annál: imádság. Mivel a házi kenyér "ügye" nálunk nem divat, hanem tizenéves hagyomány kérdése, bátran merem leírni nem egyszerűen egy alapvető élelmiszerrrel, hanem az élet szimbólumával kapcsolatos saját megtapasztalásaimat is.

A kenyérnekvaló gabonát sok helyütt "életnek" nevezték, hiszen kenyér nélkül nincs élet. Ugyanakkor az is igaz, hogy a kenyér maga is élő. Nemcsak azért, mert növekszik a kovásztól, hanem azért mert - ma már tudjuk ezt is - számtalan olyan mikrorganizmust hordoz, melyek elengedhetetlenek a bélflóra számára. Azt is mondják, hogy a bennünk élő mintegy 1,5-2 kiló(!) baktérium immunrendszerünk alapvető biztosítéka. Ha "őket" tartósítószerekkel, fertőtlenítőszerekkel (pl. klóros víz) gyilkoljuk, nem tudnak megvédeni minket... mert a halott katona már hiába szorongatja kardját...

Jézus a kovászt, az Isten Országához hasonlítja. Találó kép. Hiszen a kovász nem is látszik, csak az eredménye, azaz kel, növekszik a kenyérnekvaló. Csoda ez, az élet csodája, ahogy az Isten is, nekünk embereknek, maga a csoda. Nem látjuk, de mégis megláthatjuk, hogy mindenekben ránk köszön és üzen - még a kenyér ízében is. Megérezni benne a "Fényt", amit hónapokon át gyűjtött a ringó kalász, nem más mint titkot kóstolgatni. Az evés, a gasztronómia nem a test, hanem a lélek kultúrája. Ha valaki lelketlen, akkor táplálkozása mohó kalóriafelvétel csupán...

A kenyér az életet jelképező búzából készül, mely nemcsak a testi, de a szellemi tápláléknak is a jele . A kenyér megtörése nemcsak Krisztus keresztáldozatára mutató jel, de a keresztény álhatatosság szimbólumává is vált. Amikor Jézus azt mondja a Kísértőnek, hogy "Nemcsak kenyérrel él az ember..." akkor megerősíti, hogy a test szükségleténél is van fontosabb: a lélek, az Ige, a Szó kenyere.

A kenyér Isten egyik legnagyobb ajándéka. Az ember számára erőforrás (Zsolt 104,4), a létfenntartásának annyira lényeges eszköze, hogy aki híjával van a kenyérnek, az mindennek híjával van (Ámósz 4,6). Éppen ezért választja Jézus rámutató misztikus jelként a kenyeret.

"Isten országa bennetek/közöttek van!" - mondja Jézus. Ez azt jelenti, hogy nem a távoli jövőben, "majd odaát", hanem itt és most! Életünk mindennapjaiban. A kenyér ízében, a simogatásban, a szerelmes csókban, a bíztató, tanító szóban, egyszóval: az istenadta Életben...



Reménység...


A mai nap imádsága:

Uram! Szentlelkeddel erősíts, hogy reménységem forrása el ne apadjon! Ámen


...a reménység pedig nem szégyenít meg, mert szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által.
Rm 5,5
Vannak reménytelen helyzetek... Ilyenkor vigasztaljuk magunkat, s egymást: "a reménység nem szégyenít meg" a nem vallásos ismerőseinknek pedig azt a banális igazságot replikázzuk, hogy a "reménység hal meg utoljára". A hívő ember Istenben bízik, ezért nem hiszékeny, s nem emberekben reménykedik, hanem csakis egyedül az Isten gondviselésében. Az igazi terhek, a betegség, a veszteség, a halál ugyanis könyörtelen nekünk szögezi a végső kérdést: S mi van az anyagvilágon túl? Tényleg csak véletlenek evolóciós eredménye lenne, hogy az univerzum csillagpora ember formát vett föl vagy tényleg van valaki, aki Ura és Teremtője ennek az anyagvilágnak is?


Minél többet tapasztalunk - s minél inkább kopik a testünk -, annál nyomasztóbb számunkra az elmúlásunk utáni világ. Ez is, ami ittmarad - S tényleg, hogyan lehetséges, hogy majd nélkülem is megy tovább? -, no meg az a világ is, ami felé haladunk, s minden egyes percünkkel közelebb jutunk hozzá. Az emberek csak egy kicsiny része fél a haláltól... Ha valóban félnénk a haláltól, akkor jobban vigyáznánk az életre, s kevesebb lenne a közlekedési baleset, meg talán a háború is... Mártírok, nemes célokért küzdő emberek milliói vállalták a halált szemrebbenés nélkül, de a vakmerő és a veszélyt kereső ember is megbékél azzal, hogy esetleg meg is halhat miközben teszi azt, amit tenni akar. Az igazi félelmet az emberekben valójában azt kelti, hogy fogalmuk sincs: mi van a halál után? Valahogyan nem nyugtatja meg az embert a hétköznapi ember "béke poraira" vagy a "nyugodjanak békében" együgyű vigasztalásai. Aki Isten "közelében", azaz benne, s általa él, annak reménysége, egész élete megtapasztalásai azt erősítik, hogy a JóIsten tenyerén él, élhet, s halála után is létezhet, egy bizonyára egészen más törvény szerint, de hite szerint azt is ugyanaz az Isten alkotta, Aki földi életében kísérte.

Nincs nyomorúságosabb, ha az ember úgy érzi, teljesen egyedül van. Egyedül kell megoldania minden gondját-baját az életben, s nincs senkije, akinek szeretetet adhatna, s akitől szeretet kaphatna. A hívő ember érzi a lelkében munkálkodó Lelket, s azt is, hogy ha alázatosan fogadja Isten gondviselő szeretetét, akkor egyre inkább "szentül", azaz egyre közelibbnek érzi magát Teremtőjéhez. Ez tulajdonképpen a keresztény élet, mely soha nem önmagáért való, mert mindig célja van, hogy megtaláljuk egymást, s egymásban felfedezzük az Isten titokzatosan munkálkodó Szentlelkét, mely elhív, s megtart a közösségben - kicsiben, s nagyban egyaránt.



Útjaink...


A mai nap imádsága:

URam! Ösvényem világossága Te legyél továbbra is, hordozz, hogy terheimet én is tudjam elhordozni! Ámen



A te kezedben van az erő és a hatalom, a te kezed tehet bárkit naggyá és erőssé. Most azért, Istenünk, hálát adunk neked, és dicsérjük a te fenséges nevedet... Mi jövevények és zsellérek vagyunk előtted, mint minden ősünk. Napjaink olyanok a földön, mint az árnyék: nincs állandóságuk.
1 Krón 29,12b-13 és 15

Fenti vallomást Dávid király teszi. Létezett-e egyáltalán(?) vagy csak az indentitáserősítés ókori irodalmi terméke - ahogyan egyes izráeli archeológusok vélik -, gyakorlatilag teljesen mindegy. Hatása óriási, s a történetek, melyek Dávidhoz tapadnak, telve vannak szimbólikus üzenetekkel. Élete - tanulságként - magában foglalja az emberlét számos kihívását, a mindenkori sikeres ember életes örömeit és őszinte magányát. Életvezetése híven tükrözi mindannyiunk egzisztenciális küzdelmét Istennel és önmagunkkal, jóllehet mi, csak a magunk életének vagyunk a "királyai"...

Minden ember, élet(útjának)ének közepe táján számot vet önmagával. Természetes ez, no meg az is, hogy ilyenkor sokan megijednek, s olyan dolgokat tesznek, amit saját maguk sem értenek - lásd középideji válság(!): Úgy a negyvenes esztendők vonzáskörzetében - túl anyagi-egzisztenciális eredményeken - "megbolondulnak" férfiak és nők, s kilépnek addigi életük keretei közül, s elhitetik magukkal, hogy egy új kapcsolatban majd minden alapvetően másképpen lesz... Bár így lenne(!), mert ez azt jelentené, hogy ha elsőre nem is, de legalább másodszorra mindenki megtalálja élete párját. Tény, hogy a statisztika ugyan megmutatja a válások magas számát, de nincs olyan kalicka, amely híven visszadná a rövidebb-hosszabb ideig fennálló élettársi kapcsolatokból kilépők igen magas számát. Magyarul: próbálkoznak, keresnek... s inkább kevesebb, mint több sikerrel.

Az idő pedig telik! "Napjaink olyanok a földön, mint az árnyék" - mondja a király - azaz, elillannak, s egyszercsak azt vesszük észre, hogy vége van, s még nem is éltünk... Reggeli kávénkat/teánkat kortyolgatva nem tudtunk örülni egyszer sem a felkelő Nap sugarainak, valójában nem simogattuk meg társunk lelkét egyszer sem, megköszönve neki, hogy hűségesen kísér minket életútunkon, s nem tettük fel az élet nagy kérdéseit sem önmagunknak: "Hé vándor! Honnan, s hová?"; de nem voltak éjszakába nyúló nagy beszélgetéseink gyermekeinkkel sem, hogy őszintén megoszthattuk volna egymással, mi az, amit e rövidke, néhányévtizednyi szakaszon megtapsztal(hat)tunk az idő végtelen országútján vándorolva.

Nagy szomorúság ez, mert ezek nélkül nincs őszinte hálaadás az Életért, nincs megelégedettség és nincs lelki béke sem. Van helyette azonban állandó aggódás, a holnap mát szétfeszítő bizonytalansága, s a szomorúság, hogy nem lehet egy elhibázott életet újra kezdeni... Isten azonban azért Isten, mert töredékességünkben, megtépázott múltunkkal együtt is, képes eljuttatni a teljességre. Nevezik ezt megtérésnek, lelki megújulásnak, valójában a Teremtő és teremtmény egymásra-találásának szépséges csodája ez...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése