2017. március 29., szerda

Békesség...

A mai nap imádsága:

Uram! Békíts ki önmagaddal, hogy megelégedettséggel szolgáljalak Téged! Ámen


Mert ha akkor, mikor ellenségei voltunk, megbékéltetett minket az Isten önmagával Fia halála által, akkor miután megbékéltettünk, még inkább üdvözíteni fog élete által.
Róm 5,10

Kinőve az osztatlanidejű gyerekkor csodákkalteli nyugalmából, tinédzseres éleslátással fedezzük fel egyre inkább: más ez a világ, mint amilyennek korábban gondoltuk. S bár a világ alig változik - benne mi magunk annál többet -, mégis a megváltozottnak hitt immáron felnőtt-szagú (élet)játékszabályok között szüntelenül keressük a magunk boldogságát... Ez bizony nem kis feladat, sőt, embertpróbáló vállalkozás! Füstöt, szerelmet hazudni nem lehet - mondták a régiek -, ahogyan boldogságot se. Boldogságunk, melynek alapja a harmónia - önmagunkkal és a világgal -, a hívő ember számára nem képzelhető el Isten nélkül. De miért is? Az ok igen egyszerű: a valódi megbékélést egyedül az Isten képes munkálni.

Akarjuk vagy sem, ádámi ősbűnös habitusunk eleve meghatározza viszonyunkat a világhoz. Tagadunk és önzőek vagyunk, s bizony keveset vagyunk készek adni, ellenben sokat várunk. Könnyedén kicsúszik szánkon a "Nem!", s hosszan kínlódunk az "igenek" megfogalmazásával. Alig nőttünk bele a felnőtt életbe, s már úgy érezzük, bőven van okunk tagadni az Istent, akinek elfogadó szeretetét valószerűtlennek tartjuk, mert napi érdekeink elhomályosítják látásunkat. Kudarcainkért, álmaink szertefoszlásáért aztán Istent vádoljuk, sőt őszintén haragszunk is Rá - s, akárcsak Jónás nem akarunk engedni az igazunkból....

Mi gyűlölködünk - Ő meg szeret. Isten csöndben figyeli életünket, mi pedig kiengesztelésért kiáltunk. Őt kiengesztelni, kibékíteni mégsem kell, hiszen Ő Isten, Neki nincs szüksége erre, mi azonban emberek vagyunk, s nekünk óriási igényünk van rá. Ha nem békít meg minket az Isten, azaz nem békülünk meg önmagunk sorsával, ezzel a világgal, akkor elveszünk nemcsak az élet forgatagában, de jó eséllyel munkáljuk azt is, hogy kitöröltessünk az Élet Könyvéből...

Fenti ige hitvallásos megfogalmazása annak, mit is jelent "Istenben lenni". Nem egyszerűen békességre jutni, hanem üdvösséget nyerni. Az üdvösség legnagyobb hozadéka mégsem az, hogy egyszer, majd valamikor, milyen jó is lesz nekünk majd "odaát" - hiszen azt sem tudjuk, hogy hol van az 'odaát', s hogy milyen is az tulajdonképpen -, hanem az, hogy halálunk előtt krisztusivá válhatunk. Megtapasztalhatjuk egyre többször, s egyre jobban milyen jó jót tenni, s milyen gyönyörűséges az önként vállalt "jézusi iga", az elhivatottsággal betöltött, másokért végzett szolgálat...



Bizonyosság...

A mai nap imádsága:
URam! Taníts, hogy közelebb kerüljek Hozzád! Ámen


De te maradj meg abban, amit tanultál, és amiről megbizonyosodtál.
2 Tim 3,14

A tarzuszi Saul sosem volt Jézus tanítványa és nem töltött el a Mesterrel egyetlen órácskát sem, pedig az elhívott tizenkettő a hagyomány szerint egy vagy három esztendeig hallgatta, figyelte, tanulta: mit jelent az Isten országának részeseként élni ebben a világban. Saul tehát nem látta, nem halotta Jézust úgy, mint a tizenkettő, mégis a damaszkuszi úti-élménye után belőle is küldött - aposztello=elküldeni -, azaz apostol lett. Különös ez, hiszen pont az az ember, aki klasszikus értelemben nem volt Jézus tanítványa, mégis az Újszövetség 27 könyvéből 13-at tudhat magáénak... Nos, ennek az embernek a tanítványa az ifjú Timóteus, akihez két levelet is intéz Pál, mert a gyülekezetépítési munkában meglankadt fiatal munkatársa igencsak igényli a buzdítást.

Mit tanult Timóteus Páltól, s mit tanultak Jézus tanítványainak tanítványai? - ezen érdemes elgondolkodni egy kicsit. Újszövetség még nincs, apostoli levelek még csak itt-ott hevernek az első jézus-gyülekezetek értelmezés-kereső írástudóinak asztalán, polcain. Hol vagyunk még a kanonizációtól, amikor is számbaveszik, melyik írás kerüljön bele az új hit szent iratai közé? Egyelőre Jézusról, s tevékenységének hatásairól tudósító levelek vannak csak, s egyre több személyes, szóban elhangzó bizonyság. Van is vita bőven, mit és hogyan értsenek, higgyenek! Mit vegyenek át a zsidó Isten-hitből, s milyen régi szimbólumok/képek segítik az új Isten-elképzelést, ezt az alapjaiban mást képviselő Jézus-mozgalmat? Innen indul el a kereszténység... mostmár tudjuk: világhódító útjára.

Bizonyosság. Sokszor előkerült fogalom a keresztények szóhasználatában. Megbizonyosodni valamiről azt jelenti: megtapasztalni az igazságát valaminek. Amiről megbizonyosodunk, arról tudjuk, hogy az a valóság. Nem másnak - nekünk. A bizonyosság ugyanis nem egyenlő a bizonyítékkal. A soha-nem-látott Isten létéről meg lehet bizonyosodni, de bebizonyítani nem lehet. Ha mégis lehetséges lenne észokokkal Isten létét bizonyítani, akkor ez egyrészt azt jelentené, hogy a véges teremtménynek van felépítménye/megismerési útja a Végtelen Istenhez, másrészt a hitet is feleslegessé tenné, hiszen a bizonyíték egyértelmű, a hit pedig nem. Sok keresztény mégis keveri a kettőt. Ilyenkor írnak olyan könyvecskéket, amiknek a címei pl. ilyenek: "Aki gondolkodik, az hisz" -, ami persze arogánsan azt deklarálja, hogy aki nem hisz, az nem is gondolkodik. A helyzet persze inkább az, hogy, aki ilyen szerencsétlen címet ad egy keresztény könyvnek, az nem gondolkodik... vagy legalábbis a missziót nem jól-, illetve félre-értelmezi.

Ismeret és hit az érem, a valóság két oldala. A harmadik, az éle ami átöleli, összefogja a kettőt: az Isten kegyelme. Enélkül nem sok értelme van a sok-sok tudásnak, s értelmetlen a hegyeket mozgató hit is: Minek mozgatni a hegyeket? Minek megparancsolni a fának, hogy szakadjon ki tövestől, s menjen a tengerbe? Mit érnénk el az ilyen szenzációs bizonyítékokkal? Közelebb nem kerülnénk egymáshoz, s talán az Istenhez sem, mert Istent ott tudjuk "megélni", ahol közelében vagyunk az embertársainknak...



Fájdalmaink...

A mai nap imádsága:
URam! Szívemet tedd nyitottá, hogy szabadulhassak terheimtől, s kegyelmedből élve derűvel telhessenek napjaim! Ámen


Nem is tartóztatom meg a számat, beszélni fogok szorongó lélekkel, panaszkodni fogok keserű szívvel... Megvetem az életemet, nem kell tovább! Hagyj békén, mert időm csak egy lehelet!
Jób 7, 11 és 16

Valamikor - a kilencvenes évek elején-közepén - mondta egyszer egyik német ismerősünk: "Ti magyarok szerettek panaszkodni!" - , mire azt találtam válaszolni: "Tudod, ha nincs más lehetőséged az igazságodat érvényesíteni, akkor legalább panaszkodsz!" Tény, hogy történelmünk bővelkedik igazságtalanságokban, de méltánytalanságokat nemcsak nemzetünk sorsában, a sajátunkban is talál(hat)unk eleget, nagyon még keresnünk sem kell... Ha persze őszintén a lelkünkbe nézünk, akkor olykor kiderül, hogy sérelmünk csupán vélt, súlyos bánatunk oka nem "az igazság hiánya", hanem önsajnálatunk. Vannak persze olyan élethelyzeteink, amikor hiába minden önvizsgálat, mégsem jövünk rá, hogy miért szenvedünk, s aztán kiderül, hogy nyomorúságunk oka nem bennünk van, rajtunk kívül álló tényezők keserítenek meg minket...

A "Miért velem - miért most - miért így?" klasszikus triász ismételgetése ugyan nem vezet sehová, de legalább jelzi a külvilág számára: fáj az, amiben vagyunk, ami éppen történik velünk. Régi bölcsesség, hogy a megosztott öröm duplázódik, a megosztott fájdalom pedig feleződik - ezért beszélünk keserű érzéseinkről, ha arra "alkalmas embert" találunk családban, barátok, barátnők között, s olykor egy hittestvéri közösségben; sőt, talán még egy lelkipásztor is megfelelhet ennek az elvárásnak...

Hordozni a fájdalmat - a szenvedés maga, nem beszélni róla maga a kín, soha el nem mondani pedig egyenesen: bűn! Ha nyitott szemmel járunk, akkor hamar észrevesszük, hogy környezetünkben is vannak jónéhányan, akik nem beszélnek fájdalmaikról. Talán mert "nincs emberük", mert szégyellik, mert úgy hiszik, hogy ez gyengeségük jele lenne. Pedig pontosan ennek az ellenkezője az igaz! Aki ki meri mondani végre, aki meg meri vallani, ami a "lelkét nyomja, ami szívét szúrja" - az nemcsak könnyíti terhét, de elkezdi megérteni önmagát, közelebb kerül szeretteihez, közelebb kerül az Istenhez, sőt "ráadásként" még gyógyul is...



Kegyelem...

A mai nap imádsága:
Istenem! Segíts kegyelemben élni napjaimat, hogy ne veszítsem el azt, ami legfontosabb! Ámen


Áraszd ránk kegyelmedet reggelenként, hogy vígadjunk és örüljünk egész életünkben!
Zsolt 90,14

Minden egyes nap új lehetőség számunkra, hogy felfedezzük a világot... Többnyire mégsem ezzel a felismeréssel kelünk. Aktuális teendőink terhe, elvégzendő feladatok, adott ígéretünk beváltásának szorongató határideje határozzák meg elindulásunkat. Mint a pilóták - csak ők lista alapján, mi pedig anélkül - reggelenként ellenőrző kérdések sokaságára válaszolunk, hogy aztán egy egész nap viszonylag zavartalanul "röpködhessünk".

A régi kor embere számára magától értődő volt a reggeli fohász: "Akkor kezdjük a Jóisten nevében!" Mára kikopott az emberek nagy részéből a készség, hogy önmagukat az Isten koordináta-rendszerébe állítsák. Az Isten-felebarát tengelyek elhomályosodtak, helyüket az érdek-karrier tengelyek vették át. Milyen érdekes, az ember hiába határozta meg önmaga boldogulásának Isten-nélküli útját, mégsem tud boldog lenni úgy, ahogyan szeretné.

A harmóniához nemcsak az egyensúlyra való törekvés szükséges, kell hozzá egy olyan erő, egy olyan tényező is, ami mindig korrigál minket: ez pedig az Isten kegyelme. Ezért fohászkodik a zsoltáríró. Tudja, hogy ez mindennek a kiindulási pontja. Enélkül nincs derű, nincs tartós öröm, ha viszont beárad az életünkbe, akkor kiteljesedik az életünk, s felszabadulunk önmagunk elfogadására, s másokat is képesek vagyunk szeretni, hiszen Isten szeretete folyamatosan megújít minket.


Szeretteinkért...




A mai nap imádsága:

Uram! Közösségbe teremtettél. Erőt, s lehetőségeket is adtál, hogy küzdjek mindazokért, akik körülvesznek engem. Gyakran erőmön felülinek érzem a gondjaimat... Ezért kérlek, kegyelmesen segíts meg mindennap, hogy a bűn ereje erőt ne vehessen rajtam! Ámen
   

Vajon lakhat-e Isten a földön? Hiszen az ég, sőt az egeknek egei sem fogadhatnak magukba téged, hát még ez a ház, amelyet én építettem!
1 Kir 8,27a

Salamon király templomszentelő imádságának felvezető gondolatai között olvasható ez a kérdés, mely egyáltalán nem teoretikus problémafelvetés. Sokkal inkább himnikus megállapítása annak, hogy Isten dicsősége szétfeszít minden teret - de hát ettől Mindenható. Az Isten-probléma a szentséghez való viszonyunkat állítja homloktérbe. Jóllehet egyházi liturgiákban a "sákramnetum" szavunk még hellyel-közzel jelen van, de mára a köznyelvből teljesen kikopott. A szentség - egyes erre érzékeny-lelkűeknek - még esztétikai kategória, de nem az ideál elérhetetlen magasságát jelenti.

Krízisben lévő világunkban a "szentnek" más jelentése lett: érinthetetlen. (Akinek persze pénze, vagyona, hatalma van - mindegy hogyan szerezte, szentségtelenül vagy sem - annak minden megvehető, elérhető, érinthető még a "tabu" is.) A szent mindig a létezés ízét adta. Nélküle nincsenek magasabbrendű (értsd anyagvilág fölötti) célok, melyekért érdemes, s szép küzdeni. A szentség minden korban példát ad, irányt mutat, míg az ideál »különösen mai értelmében« megvásárolható - "mert megérdemlem"...

Ahogyan egy egyszerű vírus, akármilyen bonyolult rendszerről is van szó - legyen az számítástechnikai vagy biológiai - képes átvenni az uralmat az egész felett vagy képes megbínítani az "egészet", ugyanígy van ez a bűnnel is. A bűn kicsinyke férge életünk hajszálgyökereit rágcsálja, s egyszercsak azt vesszük észre, hogy kiszáradunk, nincs erőnk, nincs kapcsolatunk Teremtőnkkel, Aki az élet forrása.

A szentség nem más, mind a védekzőrendszer (immunológia!) folyamatos karbantartója. Ha a szentség apró, láthatatlan (védekezést segítő) elemei ott pezsegnek életünkben (szívünkben, elménkben), akkor nem történhet "totális rendszer-öszeomlás", akkor "működünk" teljes funkcióképességgel. Ez tulajdonképpen az istenes, az istenképű élet, amelyre mindenki vágyakozik, kimondatlanul is..

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése