Belátásért.

A mai nap imádsága:
Uram! Köszönöm, hogy nevelsz a mai napon is... Köszönöm hogy megengeded, hogy eszközöd lehetek teremtett világodban, s engem is felhasználsz a mai nap apró történéseiben is világod jobbításában. Ámen.

   

Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, önmagunkat csaljuk meg,
és nincs meg bennünk az igazság.
1Jn 1,8

A teológia az ártatlan csecsemőt is bűnösnek mondja. De miért, hiszen ő még nem követett el semmilyen vétket? Valóban, a gyermek jogi értelemben ártatlan, nem terheli semmiféle rossz vagy a jónak elmulasztása. Mivel azonban az ember a fogantatás pillanatától ember, s a fogantatás pillanatától lélek kezd tapadni az osztódó sejtekhez, ezért emberi habitusa is van. Az embernek megvan a készsége a jó és a rossz cselekvésére is, de amíg a jóért küzdeni kell, a szép meglátásáért, megvalósításáért hosszú évekig nevelni kell, addig a rosszért semmilyen áldozatot nem kell hozni, csak hagyni kell... fejlődik az magától is, mint a gyom. A hegyoldalon megtartani a hordót mindig energiát igényel, följuttatni a csúcsra különösen. A lejtőn lecsúszás készségét nevezi tehát a teológia "eredeti/eredendő bűnnek"...

De miért jó, ha "bűnösnek" mondjuk magunkat? Azért, mert ezzel megvalljuk, hogy egyrészt nem vagyunk tökéletesek, másrészt kinyilvánítjuk, hogy tanulni, fejlődni szeretnénk. Azaz akarunk nagyobbak lenni szeretetben és alázatban. Ha valaki a "nekem mindig igazam van" hamis pózában tetszeleg, akkor alapvetően elhibázza emberi kapcsolatait. A "majd én" lendület szép lassan alábbhagy, amikor mégsem sikerül úgy "megnevelni" a másikat, ahogy az én igazam azt kívánná. Így futnak zátonyra házasságok, mert nem sikerül a férj kezéből "kinevelni" a borospoharat, így sikkadnak el nagyívűnek tervezett gyereknevelési ambíciók is. Akárhogyan is tiltakozunk, a bűn a második legnagyobb hatalom ebben a világban. Nem számolni vele - oktalanság. Számolni a bűnnel, de nem számolni az Istennel szintúgy botorság.

Az emberek sokmindenért képések áldozatot hozni. Sokat megtesznek azért, hogy jól éljenek. Még több lemondást vállanak csakhogy életben maradjanak, de szinte minden áldozatra készek, hogy az igazuk érvényre jusson. Az igazságtalanság ugyanis békétlenséget szül, s még beteggé is tehet, az igazság azonban megelégít és erőt ad. Isten jól megszerkesztett világának törvényei ezek. Alávetni magunkat az Ő rendjének nem az igazunk feladása, hanem annak beteljesülése - Őbenne.

Éneklés...

A mai nap imádsága:
Uram! Adj a szívekbe, s lelkekbe vágyat, hogy énekeljenek az emberek! Add, hogy ne a gonoszság zűrzavaros zakatolása, hanem a boldog élet harmóniája zengjen az egész világban! Uram, add, hogy énekelhessek Neked én is tiszta szívemből, s dícséretedből erőt meríthessek minden nap! Ámen

    

Énekeljetek új éneket az ÚRnak, énekelj az ÚRnak, te egész föld!
Zsolt 96,1

A "civilizált" világban egyre ritkábban énekelnek az emberek... inkább csak hallgatják a zenét. A fitalokra ez különösen is igaz. Szinte nincs is olyan tinédzser, akinek ne lenne valamilyen lejátszó-apparátja, ami mára sikeresen egybeolvadt a mobiltelefonnal. Sajnos halásos balesetek is voltak már ebből, hogy a zenét - igen komoly hangerővel - hallgató nem vette észre a közeledő autót, a külvilág zaját...

A zene világa különösen csodálatos világ. Akik nem hallanak, azok számára elzárt világ ez, magyarázni a zenét nem lehet, azt hallgatni kell. A zenét még érteni sem kell, csak hallgatni, s ha valami őszinte, szívből jövő és igaz, akkor szép is - mindegy, hogy "világi" vagy egyházi zene szólal meg. A zene szavak nélkül szól, az érzelmek egyetemes nyelvén. Ezért nincs egyetlen ország vagy törzs sem a dzsungel mélyén, ahol ne ismernék a zenét. Aki érez, annak kell a zene! Zene nélkül persze lehet élni, de egészen más az; gyanítom, hogy sokkal, de sokkal nehezebb! Aki ugyanis bánatos, az búját zenével feledtetheti, aki pedig örül, az zenével/énekléssel kitolhatja örömének határait...

Ha elégtelen a hétköznapi szó érzéseink tolmácsolására, akkor segítségünkre siet a költészet, s ha elfogy a szó irodalmi ereje, akkor a zene még komoly lehetőségekkel bír. Egyszer azonban elfogy a zene kifejező ereje is, s olyankor érkezik meg a csönd... Az a fajta csönd, amiben az Isten szól. Az ilyen csöndben születik meg a költészet és a zene "házasságaként" az ének... Az emberi énekszónál nincs csodálatosabb hangszer! Aki hallgatott már gospelt, spirituálét vagy hatalmas kórusműveket, annak nem kell magyarázni miről is van szó...

A tudósok agyunkban eleddig hiába keresték az ún. "zene-centrumot" - nem találták. A beszédcentrumot azt igen, a különböző mozgásokért és egyéb funkciókért felelős részeket már megtalálták, de a zene olyannyira komplikált és összetett, hogy abban az egész testünk és lelkünk és értelmünk "benne van", arra rátalálni talán sosem fognak. Tudjuk, hogy a zene is "számtan", különböző rezgések matematikailag jól de

finiálható együttese. Amíg azonban a matematikához szükségeltetik minimum az egyszeregy, az alapműveletek, s a számok általános ismerete, a zenéhez nem szükséges semmiféle "előtanulmány".A zenét egyszerűen csak hallgatni kell... Már az anyaméhben élvezhetjük a dallamokat, s bizonyított, hogy az állatok is - igaz másképpen -, de "értik" a zenét. (A madarak vagy a bálnák éneke szinte mindenkit lenyűgöz...)

A világban két számunkra megtapasztalható objektív igazság van: a matematika és a zene. Talán azért adta Isten mindkettőt, hogy felismerjük bennük az Ő végtelen szeretetét... S, aki megtapasztalta, hogy Isten szeret, az maga is éneklésbe kezd, szüntelenül dícséri az Istent, hogy az Élet, az emberlét csodáján kívül még egy ilyen csodával is megajándékozott minket Teremtőnk - mint a zene...

Jócselekdetek...

A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy meg ne fáradjak a jó cselekvésében! Ámen

  

Isten akarata az, hogy jót cselekedve némítsátok el az értelmetlen emberek tudatlanságát, mint szabadok: nem úgy, mint akik a szabadságot a gonoszság takarójául használják, hanem mint Isten szolgái.
1 Pt 2,15-16

"Ami jó, az jó! - Jó bornak nem kell cégér!" -, s lehetne még sorolni azon szólásainkat, melyek a magától értődő igazságokat hangsúlyozzák. A szó elszáll, az írás megmarad, de amit "odafent is adminisztrálnak" - azok a jó cselekedeteink! Jóllehet a jócselekedetek nem érdemszerzőek - ezt megtanultuk hittanórán -, de Jézus URunk mégiscsak követésre hívta el övéit. Jól tudjuk, a Mestert nem követte mindenki, aki hívást kapott: pl. a gazdag ifjú "szomorúan elballagott, mert nagy vagyona volt". Bizony "sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak"! Krisztus követését kereszténységnek nevezik, s az (a jó/igazi?) keresztény, aki nemcsak hallgatja, de meg is tartja Jézus tanítását.

Jézus tanítványait nem egyetemi katedrán való elvont elmélkedésre hívta el, és nem is arra, hogy dogmatikus okoskodásokat találjanak ki - amit az emberek 'rendre' nem értenek -, hanem követésre. Arra, hogy úgy éljenek, cselekedjenek, ahogyan Ő tette: azaz szolgáljanak, s legyenek hiteles bizonyságtevői az isteni önfeláldozó szeretetnek. Sajnos az egyház nemcsak szédítő magasságokat, de gyalázatos mélységeket is megjárt az elmúlt kétezer esztendő során, s minden korban - így mostaniban is - vannak olyanok, akik miatt gyalázzák Krisztus Egyházát; hatalommal való visszaélések, szexuális- és pénzügyi botrányok rontják a kereszténység jó hírét, s nincs egyetlen felekezet sem, ahol "tiszták" lennének. Az pedig nem lehet vigasz, hogy: "De hát, más vallásokban, s mindenhol, ahol emberek vannak ugyanez a helyzet!" Jézus és az Ő tanítása természetesen megmaradt továbbra is tisztának, követendőnek, csak ember sározódik be újra és újra...

Amikor az egyházi közösségekben is különösképpen lendületét veszíti a jézusi lelkület, s megsokasodik a bűn, a közömbösség, amikor elveszíti erejét a szó, akkor egyetlen lehetőség van a hitelesség visszanyerésére: a szavak nélküli szolgálat. Ahogyan Jézus URunk is némán, szeretettel(!) megmosta tanítványai lábát, ugyanúgy nekünk, mai krisztuskövetőknek is, szolgáló szeretettel kell odafordulnunk felebarátainkhoz. Segítő jobbot nyújtani azonban másoknak nem is olyan egyszerű, hiszen ha megfogjuk valakinek a kezét, onnantól kezdve bizonyos fokú felelősséget is vállalunk érte...

Jót tenni jó, mert mindenki emelődik általa: az is, aki megcselekszi, s az is, akivel jót tesznek. A jócselekedetek kérdése azonban nemcsak két ember ügye, hanem mindenkié, mert ha történik a jó, akkor az a közösség is emelődik általa, s javul a világ... ez pedig Isten teremtői akarata!

Őszinteség...

A mai nap imádsága:
Szavaim kuszaságát ne nézd Uram! Add meg Istenem, hogy felismerjem mások szavai mögött valódi érzéseiket, hogy ne azt halljam, amit mondanak, hanem azt értsem, amit valóban éreznek! Ámen


Végre kinyitotta Jób a száját, és megátkozta születése napját.
Jób 3,1

A példázatbeli Jób is csak ember, az ő tűrőképességének is van határa. Hosszú ideig szótlanul viselte a testi megpróbáltatásokat is, de egyszer nála is betelt a pohár! Fájdalmas kiáltását nem befelé, hanem kifelé "engedi"... hogy végre megkönnyebbüljön egy kicsit. A szavak ugyanis mindig segítenek! Jób feleségének problémamegoldó tanácsa "Átkozd meg az Istent, s halj meg!" ismerős nekünk, hiszen sokak szerint ez a megfelelő reakció... Milyen élet az, amiben nyomorúság ér nyomorúságot, amikor Isten már nem áld, hanem csak ver? Akkor már jobb - gondolják sokan -, ha az eutanáziánkat (jó halál) tervezgetjük...

A halál soha nem jó, de lehet szép. Szép akkor, ha Isten kinyújtott kezébe belekapaszkodunk, szép lehet, ha nem istentelenül, hanem Istennel együtt lépünk át ebből a világból, abba a világba. Jób elkeseredésében igencsak átkozódik, de átkait nem Istenre, hanem önmagára zúdítja. Istent meghagyja Istennek... Jól tudja, hogy Isten "szuverenitása" mindenek felett álló. Nem oktatja ki Teremtőjét, hogy mi lenne most jobb neki. Jól tudja, hogy ami jót eddig kapot, az nem kegyességének megérdemelt jutalma, hanem áldás, ajándék volt csupán. Ami szenvedést most el kell viselnie, az nem más, csak az ami egyébként is minden embernek "járna", hiszen bűnösek vagyunk, eltorzítjuk istenképűségünket... Ezért mondja Jób: "Ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat is el kell fogadnunk." Jób 2,10b

Sokan azt gondolják, hogy az igazi önuralom, s kegyesség, ha a negatív érzelmeket nem mondjuk ki. A Biblia éppen arra tanít - lásd panasz-zsoltárok -, hogy igen is ki kell mondanunk, ki kell énekelnünk magunkból fájadalmainkat, mert ha nem tesszük, akkor a negatív emóció, s nem az Isten fog uralkodni rajtunk. Ahogyan a tinédzser gyerek duzzog, ahogyan házastársak időnként morognak egymásért, azért teszik, mert a családban, a párkapcsolati közösségben relatíve biztonságban érzik magukat. Jelek ez, melyek arra kell hogy késztessenek minket, hogy segítsünk a másik fájdalmának elhordozásában. A legnagyobb baj az, hogy ezeket a zsörtölődéseket legtöbbször személyünk elleni támadásnak vesszük, s védekezésbe kezdünk, azaz támadásba lendülünk...

Isten mindenütt velünk van, soha nem hagy magunkra. Az Ő szövetsége nem emberi ígéret, ami idővel, nehézségek között megkophat, az Ő ragaszkodása hozzánk kompromisszum nélküli, s mindent megtesz értünk, hogy eljussunk Őhozzá... akár így, akár úgy, a módszer csak a mi számunkra fontos, az Ő számára nem, hiszen az Isten, az Isten . Mindörökké.

Szenvedés...

A mai nap imádsága:
URam! Köszönöm, hogy mindig csak annyi terhet kell elhordoznom, amennyit elbírok. Add, hogy ne perlekedjek Veled sorsom miatt, hanem kegyelmed révén felfedezzem minden nap szereteted rám vetülő sugarait! Ámen



Pillanatnyilag ugyan semmiféle fenyítés nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek, később azonban az igazság békességes gyümölcsét hozza azoknak, akik megedződtek általa.
Zsid 12,11

Testben élünk - tehát szenvedünk. Nincs ember, aki élete folyamán ne találkozna a szenvedéssel, kijár az mindenkinek, a testi is meg a lelki is. Baj az egyik is, nyomorúság a másik is, nincs sok értelme összehasonlítani melyik a rosszabb. A szenvedést mindig az egész-ség hiánya adja, azaz valami/valaki hiányzik a teljességhez, hogy egész, hogy kerek legyen az életünk. Sokan éppen ezért célként tűzik ki a szenvedéstől való megszabadulást, pedig ez eleve kudarcra ítélt próbálkozás. Lemondani a világról, kivonulni a sivatagba, belépni egy kolostor zárt világába vagy éppen aszkéta életet élni - mind ugyanabból az emberi akarásból fakad: leküzdeni a hiányból fakadó fájdalmunkat.

Bármit is igyekezünk megtenni a cél érdekében - a hiány mindvégig hiány marad. Mindig lesz valami, ami hiányozni fog az életünkből, hiszen ilyen az élet, a benne lévő számtalan vonzás is mind a hiányból fakad. Aki azt mondja, hogy már kívánságok nélkül él (nincs hiányérzete, nem szenved) és mindig boldog, az önmagát ámítja és másokat is becsap. Az élet szépségei ugyanis mindig szenvedésekkel vannak 'körítve', s aki ezeket megpróbálja kiiktatni téveszmékkel, hamis ideológiákkal, fanatikus hittel vagy éppen drogokkal - annak mindezért (mindennek végén) borzalmas nagy árat kell fizetnie és rettenetesen szenvedni fog...

A szenvedés ugyanolyan titok, mint maga az élet, s mivel élni akarunk, megpróbálunk együttélni a szenvedéssel. A keresztény ember sem tartja örvendetesnek a szenvedést, olykor ő is keservesen kínlódik emiatt, de tudja, hogy mindent, a jót is meg a rosszat is Odafönntről kapja. S mivel életét igyekszik Gondviselő Istenének a kezébe helyezni, ezért saját életvezetési hibáinak, vétkeinek, mulasztásainak következményeit, az azokból fakadó gyötrődéseket nem Teremtőjének rója fel, hanem igyekszik fegyelmezetten elhordozni, hogy békessége legyen - elsősorban önmagával. Azokat a szenvedéses pillanatokat pedig, melyeket nem ért, miért hasítanak bele életébe, azokat pedig igyekszik méltósággal elhordozni, bízva a sokszor megtapasztalt igazságban, hogy a Mennyei Atya nem kísért minket erőnkön felül... A tudat, hogy Isten a rosszból is tud jót előhozni, nemcsak erőt ad a hétköznapjaink küzdelmeiben, de lelkünk békességét, a teljességet is munkálja...

Tartás...

A mai nap imádsága:

URam! Kihez menekülhetnék, ha nem Tehozzád? Téged kereslek, beléd kapaszkodom... Gondviseléseddel ölelj át ma is! Ámen

   

Virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek: a lélek ugyan kész, de a test erőtlen.

Zsolt 33,4

Jézus URunk ezt a mondatot ugyan az imádkozásba belebóbiskolt tanítványainak mondja, többnyire mégis akkor szoktuk ezt a mondatot idézni, amikor a megoldandó feladatok súlya nyom minket. Az eszünk tudja, hogy mit kellene tennünk, de a testünk, a kezünk mégsem lendül a megoldás irányába... "Hát igen, a test erőtelen!" sóhajtunk vagy egyszerűen felvállaljuk "Az utóbbi időben nagyon elfáradtam..." Valójában nem testi fáradtságról van szó, mert az - normális életvitel mellett - kipihenhető, hanem lelki elerőtelenedésről, megfáradástól.

A megfáradás még nem depresszió - bár sokan mégis így fogadják/kezelik -, jóllehet ez inkább egy természetes reakció a természetellennes életvitelre. Statisztikák szerint a nők többször megfáradnak, s kerülnek depresszióközeli helyzetbe, de ennek oka nem abban keresendő, hogy ők a "gyengébbik nem", hanem egyszerűen abban, hogy sokkal több terhet kell elhordozniuk, mint a férfiaknak. A régi klasszikus szerep szertefoszlott -, hogy a nők feladata "csak" a gyerek-háztartás-templom háromszögében keresendő - s az elmúlt 60-70 esztendőben természetessé vált, hogy a nők is ledolgozzák a napi nyolc órájukat, s ezután vetik bele magukat a háztartás "menedzselésébe"... Míg a menedzser másokat írányít, az ön-menedzselés (értsd: saját magunk noszogatása) természetszerűleg nem folytatható a végtelenségig. Ilyenkor megfárad a lélek, s vele együtt a test is. S ha valaki testét nem kímélve, összeszorított fogakkal, "csakazértis", hosszú éveken át teszi azt, ami tulajdonképpen természetellenes - az bizony betegségbe fut bele, mert ha a lélek nem jut szóhoz, nem beszélhet, akkor beszél a test... félreérthetetlenül!

Mi lenne a megoldás? Le kell(ene) cserélni férjet, feleséget? Ki kell(ene) lépni a családi kötelékből? Szomorúan hangzik, de néha ilyen súlyos döntéseket is meg kell hozni, mert az nem természetes, hogy az embernek a természetellenest kell elhordoznia! Isten nem szenvedésre, mártíromságra hívta el az embert, hanem arra, hogy istenképűségét (szeretetreméltóságát) megélve boldogan éljen. Isten ugyanis nem szenvedés-, hanem élet-párti! Nem azt kívánja az embertől, hogy inaszakadtáig küzdjön önnön sorsával, s így megállja a próbát, hanem azt, hogy hús-vér életében boldogan kiteljesedjék. Ehhez szükség van persze nem csak a felebaráttal, s a választott társsal való együttműködésre, de szükség van még - s ez a hívő ember "tudása" - a JóIstennel való kooperációra is. Nélküle ugyanis semmit nem cselekedhetünk, Vele együtt azonban még a lehetetlen is lehetségessé válik...

A léleknek ugyanúgy szüksége van pihenésre, mint a testnek. Ami a testnek a pihentető alvás, az a léleknek az Isten iránti bizalom naponkénti megélése. Aki Isten tenyerébe hiszi bele mindennapjait, annak életében a félelmek eltörpülnek, sőt teljesen eloszlanak. Az, aki Isten kezéből veszi sosrsának alakulását, az biztonságot, elrejtettséget, nyugalmat tapasztal, mert átéli, hogy az "Istenben bízóknak minden javukra van"...