Biztonságért...
A mai nap imádsága:
Uram!
Számtalan veszély leselkedik ránk e világban. Kérünk Téged, őrizz meg
minket ezektől, s legnagyobb ellenségeinktől: a hitetlenségtől, a
reménytelenségtől, s a szeretetlenségtől! Ámen
"..tágas térre állítottad lábamat."
Zsolt 31,9b
Az ember még soha nem tapasztalt meg olyan távlatokat, mint tudományos-technikai forradalmas világunkban. Jóllehet rutinszerűnek tűnik az űrsikló világűrbe röpködése, de még ma is érdekes ideidézni az Apolló-program egyik főigazgatójának mondását: "Űrhajózást csak az csináljon, aki bízik Istenben!". Hogy mennyire bonyolult "megállni" a "semmiben" odafönn, azt talán akkor tudjuk igazán megérteni, ha számba veszzük a repülés fejlődéstörténetének mártírjait. Ha csak a legnevesebb áldozatokat sorolnánk fel, az is hosszú sort tenne ki, de nem túlzás, ha azt állítom, hogy a névtelen áldozatok névsora vastag könyvet eredményezne.
"Állni a semmiben" - tényleg hit kérdése. Sokszor megtapasztaltuk talán mi magunk is, hogy vannak pillanatok, amikor úgy tűnik hiába a két láb kapaszkodása a valóságba, mégsem érezzük magunkat biztonságban. A tágas tér a szabadságot ígéri nekünk, de a szabadság Isten nélkül nagyon hamar a szabadosság fogságába csaphat át. Amikor gyerekként felfedezzük a világot - s gyermekeinkkel együtt újra -, akkor nagyon tudunk örülni, ha végre legyőzetett a néhány lépésnyi távolság a kiságy és a térdelő édesanya vagy édesapa között. Nagyobb ez a távolság, mint az összes többi, amit azután életünkben megteszünk. Világok olvadnak ilyenkor egybe, határok szűnnek meg.
Ahogyan az ölelésre hívó szülői karok bátorságot adnak a gyermeknek, ugyanúgy mennyei Atyánk hívása is határozottságot kelt bennünk. A csoda az, hogy ilyenkor merünk lépni - úgy tűnik -, a semmibe. AZ igazság az, hogy oda is lépünk, a valóság az, hogy szilárd támasztékot azért érzünk, mert Isten láthatatlan tenyerébe léptünk. Van-e nagyobb biztonság, megelégítőbb nyugalom, mint ez? Ilyenkor a végtelen is belátható, sőt a legyőzhetetlen akádály is megoldható problémává zsugorodik: "Ha Ő velünk, ki (vagy éppen) mi ellenünk?" - írja Luther gyönyörű, himnuszunkká vált énekünkben, az "Erős vár"-ban.
A zsoltár nem idézett első szakaszában megmenekülésről van szó. Az ellenség szorításából megszabadult lélek sóhajtása mai igénk. Az igazság az, hogy nagyon sokszor nem ellenségeink üldöznek, hanem mi magunk űzzük magunkat... Ha Isten az Ő határtalan szeretetének távlatába helyez minket, akkor megszabadít önmagunktól, hogy életünkkel(lábunkkal) tenyerében állva megtaláljuk Őbenne, önmagunkat.
"..tágas térre állítottad lábamat."
Zsolt 31,9b
Az ember még soha nem tapasztalt meg olyan távlatokat, mint tudományos-technikai forradalmas világunkban. Jóllehet rutinszerűnek tűnik az űrsikló világűrbe röpködése, de még ma is érdekes ideidézni az Apolló-program egyik főigazgatójának mondását: "Űrhajózást csak az csináljon, aki bízik Istenben!". Hogy mennyire bonyolult "megállni" a "semmiben" odafönn, azt talán akkor tudjuk igazán megérteni, ha számba veszzük a repülés fejlődéstörténetének mártírjait. Ha csak a legnevesebb áldozatokat sorolnánk fel, az is hosszú sort tenne ki, de nem túlzás, ha azt állítom, hogy a névtelen áldozatok névsora vastag könyvet eredményezne.
"Állni a semmiben" - tényleg hit kérdése. Sokszor megtapasztaltuk talán mi magunk is, hogy vannak pillanatok, amikor úgy tűnik hiába a két láb kapaszkodása a valóságba, mégsem érezzük magunkat biztonságban. A tágas tér a szabadságot ígéri nekünk, de a szabadság Isten nélkül nagyon hamar a szabadosság fogságába csaphat át. Amikor gyerekként felfedezzük a világot - s gyermekeinkkel együtt újra -, akkor nagyon tudunk örülni, ha végre legyőzetett a néhány lépésnyi távolság a kiságy és a térdelő édesanya vagy édesapa között. Nagyobb ez a távolság, mint az összes többi, amit azután életünkben megteszünk. Világok olvadnak ilyenkor egybe, határok szűnnek meg.
Ahogyan az ölelésre hívó szülői karok bátorságot adnak a gyermeknek, ugyanúgy mennyei Atyánk hívása is határozottságot kelt bennünk. A csoda az, hogy ilyenkor merünk lépni - úgy tűnik -, a semmibe. AZ igazság az, hogy oda is lépünk, a valóság az, hogy szilárd támasztékot azért érzünk, mert Isten láthatatlan tenyerébe léptünk. Van-e nagyobb biztonság, megelégítőbb nyugalom, mint ez? Ilyenkor a végtelen is belátható, sőt a legyőzhetetlen akádály is megoldható problémává zsugorodik: "Ha Ő velünk, ki (vagy éppen) mi ellenünk?" - írja Luther gyönyörű, himnuszunkká vált énekünkben, az "Erős vár"-ban.
A zsoltár nem idézett első szakaszában megmenekülésről van szó. Az ellenség szorításából megszabadult lélek sóhajtása mai igénk. Az igazság az, hogy nagyon sokszor nem ellenségeink üldöznek, hanem mi magunk űzzük magunkat... Ha Isten az Ő határtalan szeretetének távlatába helyez minket, akkor megszabadít önmagunktól, hogy életünkkel(lábunkkal) tenyerében állva megtaláljuk Őbenne, önmagunkat.
Engedelmesség...
A mai nap imádsága:
Uram! Add meg a kiváltságot, hogy szeretetednek engedelmeskedjem akkor is, ha úgy érzem, hogy képtelen vagyok rá! Ámen
Zúgolódás és vonakodás nélkül tegyetek mindent, hogy feddhetetlenek és romlatlanok legyetek, Isten hibátlan gyermekei az elfordult és elfajult nemzedékben, akik között ragyogtok, mint csillagok a világban.
Fil 2,14-15
Feltétlen engedelmesség... a hadseregben alapszabály! Élve vagy halva, de a parancsot teljesíteni kell! Ez persze mindig a bunkerben ülő tábornokok igazsága, akik sivatagi hőségben ájuldoznak vagy félig belefagyva a sárba vacognak, azok másképpen látják a parancsokat. (Ha hazáját, családját védelmezi a katona, akkor emberfeletti megpróbáltatásokat is kibír, de ha az önkényes hatalom érdekében folyik el a vére, akkor az engedelmesség szónak van más vonatkozása is. Engedelmeskedem, mert... besoroztak vagy azért, mert pénzt kapok érte.)
De miféle engedelmességre buzdítja Pál apostol a fillippi gyülekezetet? Tényleg mindent vonakodás nélkül meg kell tenni? (Elvégre "minden hatalom Istentől van" - ahogyan a Mester mondja.) Ha megnézzük a szövegkörnyezetet, akkor rögtön kiderül, hogy mindent meg kell tennünk - az üdvösségünkért! A teljes élet nem abból fakad, hogy gondolkodás nélkül teljesítjük a felsőbbség akaratát, hanem abból, hogy a Legfelső Hatalomnak (Istennek) engedelmeskedünk. Ő pedig azt akarja, hogy minden ember Hozzá térjen, s hogy mindenki felismerje: sorsunk boldogsága csak attól függ - János után szabadon -, hogy Istenben vagyunk-e, s Ő mibennünk lakozik vagy sem?
Ha életünk istenes - ragyogunk. Ha nem, akkor belesötétülünk a világba, s úgy élünk, ahogyan tulajdonképpen sosem akartunk...
Zúgolódás és vonakodás nélkül tegyetek mindent, hogy feddhetetlenek és romlatlanok legyetek, Isten hibátlan gyermekei az elfordult és elfajult nemzedékben, akik között ragyogtok, mint csillagok a világban.
Fil 2,14-15
Feltétlen engedelmesség... a hadseregben alapszabály! Élve vagy halva, de a parancsot teljesíteni kell! Ez persze mindig a bunkerben ülő tábornokok igazsága, akik sivatagi hőségben ájuldoznak vagy félig belefagyva a sárba vacognak, azok másképpen látják a parancsokat. (Ha hazáját, családját védelmezi a katona, akkor emberfeletti megpróbáltatásokat is kibír, de ha az önkényes hatalom érdekében folyik el a vére, akkor az engedelmesség szónak van más vonatkozása is. Engedelmeskedem, mert... besoroztak vagy azért, mert pénzt kapok érte.)
De miféle engedelmességre buzdítja Pál apostol a fillippi gyülekezetet? Tényleg mindent vonakodás nélkül meg kell tenni? (Elvégre "minden hatalom Istentől van" - ahogyan a Mester mondja.) Ha megnézzük a szövegkörnyezetet, akkor rögtön kiderül, hogy mindent meg kell tennünk - az üdvösségünkért! A teljes élet nem abból fakad, hogy gondolkodás nélkül teljesítjük a felsőbbség akaratát, hanem abból, hogy a Legfelső Hatalomnak (Istennek) engedelmeskedünk. Ő pedig azt akarja, hogy minden ember Hozzá térjen, s hogy mindenki felismerje: sorsunk boldogsága csak attól függ - János után szabadon -, hogy Istenben vagyunk-e, s Ő mibennünk lakozik vagy sem?
Ha életünk istenes - ragyogunk. Ha nem, akkor belesötétülünk a világba, s úgy élünk, ahogyan tulajdonképpen sosem akartunk...
Igazság...
A mai nap imádsága:
Uram! Meddig engeded még, hogy fuldokoljunk önigazságunkban? Könyörülj meg vergődő gyermekeiden! Ámen
Júda házához azonban irgalmas leszek, és megsegítem őket, mint URuk, Istenük. De nem íjjal, karddal és harccal, nem lovakkal és lovasokkal segítem őket. Miután elválasztotta "Nincs irgalom" nevű leányát, újból teherbe esett, és fiút szült. Az ÚR pedig ezt mondta: Nevezd őt így: "Nem népem". Mert nem vagytok az én népem, én sem vagyok a tietek.
Hóseás 1,7-8
Isten igazságos... Talán éppen ezért nem bottal ver és nem arannyal jutalmaz. Azt bizonnyal állíthatjuk - erről tudósít minket a Biblia -, hogy Isten mindannyiunk életében talentumokat - adottságaink, körülményeink és az idő(!) - osztogat, de ezeket aztán számon is kéri tőlünk. Ha behatárolt létünkben nem lenne számonkérés, akkor nagy valószínűséggel nem is értékelnénk azt a kiváltságot, hogy vagyunk/lehetünk ezen a csodálatos gyöngyszemén a Naprendszernek.
Isten népéhez tartozni nem jog, hanem kötelesség. Aki kötelességét megszegve Istennek nem tetsző, azaz istentelen életet él, az ne csodálkozzon, ha a Gondviselő Isten megvonja tőle áldását, hiszen az áldás sem olyan valami, ami "jár". Ebben az életben semmi sem "jár"; csak úgy "ingyen" nem kapunk semmit. Valakinek mindig "fizetni" kell, de mivel a pénz az igazán értékes dolgok kifejezésére haszontalan eszköz - pénzzel nem lehet minősíteni a barátság nagyságát vagy a szerelem mélységét -, ezért jobban tesszük, ha azt mondjuk, minden értékért valakinek áldozatot kell hozni. Ha már senki nem akar áldozatot hozni azért, hogy megnyilvánuljon az érték, akkor legvégül az Isten hozza meg a mag áldozatát...
Mily csodálatos, hogy Isten belevont minket teremtői munkájába! Jóllehet Nélküle nem lenne élet, mégis teremtői akaratának megnyilvánulásához partnerül 'hívja meg' a saját képmására és hasonlatosságára formált teremtményét, az embert. Így az emberi élet ugyan az ÚRIstentől indul, de az édesanya áldozatot vállal, szíve alatt hordozza a leendő ember-életet. S ha a fogantatás pillanatától kezdődően, emberhez nem méltó körülmények közé is 'szorul' az Élet, e méltatlanság ellenére is az istenes élet mindig méltóságot teremt.
Elveszíteni a méltóságot könnyű, megtalálni annál nehezebb. Meggyőződéssel valljuk: Egyedül nem is vagyunk rá képesek, szükségünk van Isten kegyelmére. Az is a megtapasztalásunk, hogy Isten segítsége soha "nem íjjal, karddal és harccal, nem lovakkal és lovasokkal" (7. vers), hanem szeretet által közelít felénk. Ezért volt a Messiás eljövetele ekkora sokk-élmény a 'választott nép' számára. Ebben a 'más tudatállapotban' aztán nem is tudtak mást tenni, mint "Feszítsd meg!"-et kiáltani. Isten azonban azért Isten, mert a halálból is Életet hoz elő... Akit ez a minden emberi értelmet felülmúló kegyelem 'nem hat meg' - azzal az emberrel, ebben a földi életben még az Isten se tud sokat kezdeni...
Júda házához azonban irgalmas leszek, és megsegítem őket, mint URuk, Istenük. De nem íjjal, karddal és harccal, nem lovakkal és lovasokkal segítem őket. Miután elválasztotta "Nincs irgalom" nevű leányát, újból teherbe esett, és fiút szült. Az ÚR pedig ezt mondta: Nevezd őt így: "Nem népem". Mert nem vagytok az én népem, én sem vagyok a tietek.
Hóseás 1,7-8
Isten igazságos... Talán éppen ezért nem bottal ver és nem arannyal jutalmaz. Azt bizonnyal állíthatjuk - erről tudósít minket a Biblia -, hogy Isten mindannyiunk életében talentumokat - adottságaink, körülményeink és az idő(!) - osztogat, de ezeket aztán számon is kéri tőlünk. Ha behatárolt létünkben nem lenne számonkérés, akkor nagy valószínűséggel nem is értékelnénk azt a kiváltságot, hogy vagyunk/lehetünk ezen a csodálatos gyöngyszemén a Naprendszernek.
Isten népéhez tartozni nem jog, hanem kötelesség. Aki kötelességét megszegve Istennek nem tetsző, azaz istentelen életet él, az ne csodálkozzon, ha a Gondviselő Isten megvonja tőle áldását, hiszen az áldás sem olyan valami, ami "jár". Ebben az életben semmi sem "jár"; csak úgy "ingyen" nem kapunk semmit. Valakinek mindig "fizetni" kell, de mivel a pénz az igazán értékes dolgok kifejezésére haszontalan eszköz - pénzzel nem lehet minősíteni a barátság nagyságát vagy a szerelem mélységét -, ezért jobban tesszük, ha azt mondjuk, minden értékért valakinek áldozatot kell hozni. Ha már senki nem akar áldozatot hozni azért, hogy megnyilvánuljon az érték, akkor legvégül az Isten hozza meg a mag áldozatát...
Mily csodálatos, hogy Isten belevont minket teremtői munkájába! Jóllehet Nélküle nem lenne élet, mégis teremtői akaratának megnyilvánulásához partnerül 'hívja meg' a saját képmására és hasonlatosságára formált teremtményét, az embert. Így az emberi élet ugyan az ÚRIstentől indul, de az édesanya áldozatot vállal, szíve alatt hordozza a leendő ember-életet. S ha a fogantatás pillanatától kezdődően, emberhez nem méltó körülmények közé is 'szorul' az Élet, e méltatlanság ellenére is az istenes élet mindig méltóságot teremt.
Elveszíteni a méltóságot könnyű, megtalálni annál nehezebb. Meggyőződéssel valljuk: Egyedül nem is vagyunk rá képesek, szükségünk van Isten kegyelmére. Az is a megtapasztalásunk, hogy Isten segítsége soha "nem íjjal, karddal és harccal, nem lovakkal és lovasokkal" (7. vers), hanem szeretet által közelít felénk. Ezért volt a Messiás eljövetele ekkora sokk-élmény a 'választott nép' számára. Ebben a 'más tudatállapotban' aztán nem is tudtak mást tenni, mint "Feszítsd meg!"-et kiáltani. Isten azonban azért Isten, mert a halálból is Életet hoz elő... Akit ez a minden emberi értelmet felülmúló kegyelem 'nem hat meg' - azzal az emberrel, ebben a földi életben még az Isten se tud sokat kezdeni...
Méltóság...
A mai nap imádsága:
URam!
Add, hogy ne felejtsem el, hogy egyedül a Te akaratodból létezem, s
Általad vagyok, ami vagyok, s válhatok olyanná, amilyenné akarod! Ámen
Éljetek
méltón ahhoz az elhívatáshoz, amellyel elhívattatok, teljes
alázatossággal, szelídséggel és türelemmel; viseljétek el egymást
szeretettel, igyekezzetek megtartani a Lélek egységét a békesség
kötelékével.
Ef 4,1b-3
Ha
a méltóság szót halljuk, akkor manapság többnyire valamely "magas"
hivatallal együtt járó kitüntetésre, titulusra gondolunk. A
hétköznapokban ennek a jelentéstartalomnak inkább az ellenkezőjével
találkozunk, amikor azt halljuk vagy mondjuk: méltatlan... Gyönyörű
magyar nyelvünk szerint a méltóság jutalom, olyan valami, amire
"rászolgált" valaki, de ez lehet éppen elmarasztaló is, pl. méltó a
halálra. Fentiekből fakadóan a méltóság egyben következmény is. Mivel a
JóIsten a maga képére és hasonlatosságára teremtett minket, ennek a
következménye - legalábbis az kellene, hogy legyen -, hogy mindannyiunk
életében tükröződjék az istenképűség.
Sajnos
a valóság egészen mást mutat! Az emberek többsége nem tükrözi
Teremtőjét, nem gyakorolja a szeretetből fakadó önzetlenséget, hanem
haszonlesően, s elvtelenül cselekszik - lásd a gazdasági élet minél
nagyobb előnyökre törekvő magatartását - pedig hányszor bebizonyosodott
már, hogy a rövid-távon szerzett extraprofit hosszútávon megbosszulják
magukat. De nemcsak "nagyban" - kicsiben is az önzés diktál. Felbomló
családok példája mutatja, hogy az önérdek általában megelőzi a
kisközösség érdekeit is...
Már
az ókori görög gondolkodók - Hésziodosz, Hérakleitosz, Protagórasz - is
hangsúlyozták, hogy az ember már erkölcsi érzékénél fogva is
magasabbrendű az állatoknál. Ezzel szemben azért jónéhány példát lehetne
említeni az állatvilágból, amikor nemcsak a faj összetartása, de az
egyedek egymáshoz való hűsége is messze felülmúlja az emberékét... Az
apostoli intés tehát ma is időszerű! Ha megfogadnánk, talán még a világ
is megváltoz(hat)na...
Örömeink...
A mai nap imádsága:
Uram!
Oly sok minden ad örömöt az életemben, de olyan gyorsan elmúlnak ezek a
pillanatok... Jól tudom, hogy Te vagy minden öröm forrása, mégis
gyakran elfelejtem ezt. Kérlek figyelmeztess, hogy ne a múlandókat
kergessem, ha Benned keressem életem biztonságát! Ámen.
Ezért örvendjetek és vigadjatok mindörökké annak, amit teremtek.
Ézs 65,18a
Futball-lázban ég Európa. Sokan örülnek és persze szomorkodnak is, hiszen nemcsak győztesek vannak, vesztesek is. Egy-egy nyertes csata után érdekes megfigyelni a győztesek örömittas nyilatkozatait, sajtótájékozatatókon kifejtett gondolataikat. A banális kérdésre: "Miért tudtak győzni?" - az estek nagy részében a következő válasz hangzott el: "Most újra tudtunk hinni önmagunkban." Eltekintve attól a ténytől, hogy tényleg nagyon fontos az önbizalom, azért csak ez, a győzelemhez még kevés...
Ha Dávid csak önbizalmára hagyatkozott volna, akkor rettenetesen erős Góliát ott helyben eltaposta volna méltatlan ellenfelét! Dávid nem hazárdírozott: Parittyájával ugyan már oroszlánt is ölt - tehát elég jól tudta azt kezelni -, ennek ellenére nem egy, hanem öt(!) megfelelő kövecskét választ a közeli patakban... Ki tudja hány tízezer vagy százezer kőhajítás kell, hogy alkalmas fegyverré váljon a parittya, de aki "profi", aki mestere, aki "eggyé válik" vele, az tudja: nem elégséges csak a hit: kell a gyakorlás, de az eredményességhez szükséges az ötszörös biztonsági tartalék is...
Van-e ilyen ötszörös biztonsági tartaléka a ma emberének vagy sokkal inkább "egylapos" játékosok vagyunk? Ha megnézzük azt a szociális csődtömeget, amit produkáltunk a harmadikévezred elejére, akkor gyorsan megállapítjuk: nem éppen az észszerűség, a tudatosság, a biztonságra való törekvés a legemberibb tulajdonságunk...
Az ember szeret örülni, olykor határtalanul is. Örömkeresésében - s oly sok minden másban is - a "maga feje után megy", csökönyösen ragaszkodik saját elképzeléséhez, azaz magában hisz... Önmagunkan hinni a legnagyobb balgaság! Elfelejtjük: az ember leginkább magát csalja meg. Elhiteteti önmagával, "megmagyarázza, ideológiát gyárt", hogy neki van igaza. Pedig csak úgy tűnik, mintha igazunk lenne, pedig csak úgy tűnik, hogy most kezünkben tartjuk életünk gyeplőjét - valójában teljesen Isten kegyelmétől függ minden percünk... A hívő ember egyszerű igazsága, hogy életének eredményessége, annak fedezete, garanciája nem az ő okossága, ügyessége - csakis egyedül Jézus Krisztus öt sebe...
Ezért örvendjetek és vigadjatok mindörökké annak, amit teremtek.
Ézs 65,18a
Futball-lázban ég Európa. Sokan örülnek és persze szomorkodnak is, hiszen nemcsak győztesek vannak, vesztesek is. Egy-egy nyertes csata után érdekes megfigyelni a győztesek örömittas nyilatkozatait, sajtótájékozatatókon kifejtett gondolataikat. A banális kérdésre: "Miért tudtak győzni?" - az estek nagy részében a következő válasz hangzott el: "Most újra tudtunk hinni önmagunkban." Eltekintve attól a ténytől, hogy tényleg nagyon fontos az önbizalom, azért csak ez, a győzelemhez még kevés...
Ha Dávid csak önbizalmára hagyatkozott volna, akkor rettenetesen erős Góliát ott helyben eltaposta volna méltatlan ellenfelét! Dávid nem hazárdírozott: Parittyájával ugyan már oroszlánt is ölt - tehát elég jól tudta azt kezelni -, ennek ellenére nem egy, hanem öt(!) megfelelő kövecskét választ a közeli patakban... Ki tudja hány tízezer vagy százezer kőhajítás kell, hogy alkalmas fegyverré váljon a parittya, de aki "profi", aki mestere, aki "eggyé válik" vele, az tudja: nem elégséges csak a hit: kell a gyakorlás, de az eredményességhez szükséges az ötszörös biztonsági tartalék is...
Van-e ilyen ötszörös biztonsági tartaléka a ma emberének vagy sokkal inkább "egylapos" játékosok vagyunk? Ha megnézzük azt a szociális csődtömeget, amit produkáltunk a harmadikévezred elejére, akkor gyorsan megállapítjuk: nem éppen az észszerűség, a tudatosság, a biztonságra való törekvés a legemberibb tulajdonságunk...
Az ember szeret örülni, olykor határtalanul is. Örömkeresésében - s oly sok minden másban is - a "maga feje után megy", csökönyösen ragaszkodik saját elképzeléséhez, azaz magában hisz... Önmagunkan hinni a legnagyobb balgaság! Elfelejtjük: az ember leginkább magát csalja meg. Elhiteteti önmagával, "megmagyarázza, ideológiát gyárt", hogy neki van igaza. Pedig csak úgy tűnik, mintha igazunk lenne, pedig csak úgy tűnik, hogy most kezünkben tartjuk életünk gyeplőjét - valójában teljesen Isten kegyelmétől függ minden percünk... A hívő ember egyszerű igazsága, hogy életének eredményessége, annak fedezete, garanciája nem az ő okossága, ügyessége - csakis egyedül Jézus Krisztus öt sebe...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése