Bölcsesség...

URam! Ne engedd, hogy szívem kevélysége szavaimat hiteltelenné tegyék, s önzésemben mást tegyek, mint, amit Te kívánsz tőlem! Ámen


Mit is ér a bölcsességük, ha megvetették az ÚR igéjét?! Azért asszonyaikat másoknak adom, mezőiket a hódítóknak, mert apraja-nagyja mind nyerészkedésre adta magát, prófétája és papja mind hamisságot művel. Népem baját úgy gyógyítják, hogy könnyelműen mondogatják: Békesség, békesség! - de nincs békesség! Szégyenkezniük kellene, mert utálatos, amit tettek. De nem akarnak szégyenkezni, és már pirulni sem tudnak.
Jer 8,9b
s az utána következő 10-12. igeversek - a jobb megértésért

Vannak korszakok, amikor szinte mindenki tudja, mi az igazság, de senki nem mondja ki... Vannak, akik azért, mert félnek a következményektől, megint mások a maguk boldogulásával vannak elfoglalva, s nem érdekli őket a másik gondja-baja. Így aztán nem csoda, ha kopik a közösségi élet, mert az "istenadta nép" szép lassan bevette a "média-maszlagot": "úgy is lehet boldogan élni, hogy a másik boldogtalan! Elvégre evolúció van vagy nem?" Nos, az evolúciós gondolatok egészen másról szólnak, de ha valakinek az agyában a "győzzön az erősebb"-elv működteti az életét, annak bizonnyal nem lesznek lelkiismereti gondjai, amikor az ő erősebb jogtalansága érvényesül a gyenge jogával szemben.

"Apraja-nagyja mind nyerészkedésre adta magát" - olvashatjuk a prófétai szavakat. Akár mai, hiteles társadalomkritikusként is megállná a helyét Jeremiás! Tényleg elszomorító, hogy ennyire nem változik a világ, pontosabban, benne az ember, csak a lopás mértéke növekedett meg, de a nyereségvágyó lélek ugyanolyan erkölcstelen, mint majd háromezer éve...

"Prófétája és papja mind hamisságot művel." - ez prófétai mondat megérne egy külön fejezetet, ha nem egy vaskos könyvet! Miért van az, hogy az Isten mai prófétái ennyire nem látják a fától az erdőt? Isten embereiként világibbak a világiaknál. Még mindig visszataszító fényűzésben él a katolikus felsőpapság jelentős része (lásd limburgi püspök!), felejtvén, hogy másra kapták az elhívásukat.

A bölcsesség nem más, mint életvezetési tudás. Mivel az élet soha nem független a környezettől, ezért az életről gondolkodni csak akkor tudunk helyesen, ha EGÉSZ-ben gondolkodunk. Az élet - benne az embervilágé is - a kölcsönösségre alapozódik. Ha ezt az alapelvet elvetjük, az élet lényegét mellőzzük! Nem az lényeg tehát, hogy én mennyire vagyok ügyes, mennyire tudom spekulációimmal átverni az egész világot, hogy aztán azt magamnak megnyerjem, hanem az, hogy mennyire tudunk boldogulni: együtt!

Isten igéje erre az egységre hív, s tanít. Őszintén feltárja, hogy mi lesz annak a következménye, ha eltávolodik az ember az isteni törvényektől, melyek a közösséget védik. Ha a közösség ügye nem fontos, csak az egyéné, akkor a közösség menthetetlenül el-/meggyengül, s azt veszíti el végül mindenki, ami számára (mint individuumnak) a legfontosabb, mert itt a földi létben az életet jelenti: "asszony és mező"... Mindkettő, nem csak a mában megtapasztalható harmóniájának, elégedettségének az elengedhetetlen részei, de a jövő Istentől rendelt garanciái is...

Elmúlás...

A mai nap imádsága:
URam! Jól tudod, hogy sokszor méltatlankodom életem ügyes-bajos dolgai miatt, s nem veszem észre, hogy Te mindenütt velem vagy. Kudarcokban és örömben, hegytetőn s a gödör alján - URam, Te mindenütt körbeölelsz... Add URam, hogy hű legyek a kevésen is, s ne rettenjek meg akkor sem, ha életem ködbe kerül, s egy kis időre nem látom életem célját itt a Földön! Ámen


Íme, arasznyivá tetted napjaimat, életem ideje semmiség előtted. Mint egy lehelet, annyit ér minden ember, aki él. Árnyékként jár-kel itt az ember, bizony hiába vesződik. Gyűjtöget, de nem tudja, ki fogja hasznát venni. Így hát mit várhatok, Uram? Egyedül benned reménykedem!
Zsolt 39,6-8

Életünk fájáról egyszer az utolsó megszáradt falevél is lehull... Orkánosan szakadnak ki utolsó napjaink ebből a földi világból vagy szép lassan, egy váratlan pillanatban pattannak el a testhezkötöttségünk utolsó szálai, a tényen nem változtat, hogy: nincs tovább! De mi az, hogy nincs tovább? Mi az, hogy az élet megy tovább - nélkülem is? Az élet élni-akarása a személyes elmúlás közeledtével újra és újra felteteti velünk a nagy kérdéséket: honnan jöttem erre a világra, mi végre, s amit tettem, azt elég jól tettem-e? A leges-legvégén pedig bizonnyal megfogalmazódik az utolsó kérdés is: és most hova tovább?...

Nem csak a mai "modern" ember, de a régiek is ugyanígy egzisztenciális megszorítottságban éltek, ők is rettenetesen kevésnek, arasznyinak, szinte semmiségnek tartották az a néhány évtizedet, ami nekik adatott. Ők is úgy érezték, hogy ugyan már ismerik a helyüket, a feladatokat, az elvárásokat, de úgy igazából még el sem kezdték jól játszani azt a darabot, amiben a történelem Istene nekik írta a főszerepet... Hát "olyan sokba tellett volna" a JóIstennek egy kicsivel meghosszabbítani az ember életét?

Még mielőtt méltatlankodásba süllyednénk mi is, le kell szögeznünk: egy emberöltő valóban nem sok, de nem is kevés. Matúsélah (Matuzsálem) 969 évig élhetett, de a bűn fokozatos térnyerésével, az Istentől való elfordulással egyre lejjebb és lejjebb szállt az átalag-életkor, s bár Énók 365 év után felvitetett a mennybe - mert neki ennyi is elég volt, hogy teljes életet éljen a Földön -, de lehet az 'élettel betelve' elbúcsúzni ebből a világból 120 esztendősen is... Ez ugyanis az ember földi létének ismert felső határa, de ki tudja, lehetséges, ha úgy "igazán" istenesen élnénk, akkor ennél tovább is élhetnénk! Kár, hogy az emberek többsége csak fájdalmak és súlyos veszteségek után érti meg - vannak, akik még ekkor sem(!) -, hogy milyen szép, s nagyszerű az élet...

A zsoltáros ugyanazon kérdésekkel vívódik, mint mi, s a szép szóba belefoglalt érzéseiben saját lét-érzéseinket fedezhetjük fel. Tényleg csak "vesződés" az élet, s hiába gyűjtögetünk, semmi igazán fontosat nem tudunk bebiztosítani vele. Még azt sem tudjuk, hasznát veszi-e annak valaki, ha áldozatot hozunk, de reménykedünk, hogy fáradozásunk nem hiábavaló... Aki az ÚRért teszi a dolgát, aki buzgólkodik az ÚRban, annak élete bizonnyal nem hiábavaló, de ha mindenki őszintén a szívébe tekintene, akkor kiderülne, hogy igen csak kevés szoknak a száma, akik életük folyamán valóban kihozták az istenadta lehetőségekből a maximumot!

Ezért nincs más út, csak a kegyelem útja. Nem reménykedhetünk saját kiválóságunkban, csak az Isten irgalmában. A keresztény ember tudja ezt, s ezért kéri naponta URát, hogy fedezze el testben elkövetett vétkeinek súlyos következményeit, segítsen a korrekcióban, s a részleges jóvátételben, s tompítsa a lélek fájdalmát, hogy nem úgy forgatta a talentumokat, ahogyan azt a kezdet kezdetén ő maga is megálmodta...

Hitünk..

A mai nap imádsága:
URam! Titkaidat ismertesd meg velem, hogy szeretni tudjak! Ámen


Tehát mindenkor bizakodunk, és tudjuk, hogy amíg a testben lakunk, távol lakunk az Úrtól; mert hitben járunk, nem látásban.
2 Kor 5,6-7

Ő ott fent, mi meg lent... az élet hétköznapi megtapasztalása. Saul-Pál, aki igencsak érti a szó alakításának mesterségét - az Újszövetség 27 könyvéből 13-at ő írt, s olykor igencsak nagyívű mondatok szaladnak ki tollából -, a lélek nehezen érthető világától távol, a hús-vér valóságban jelenti ki a mindenki számára érthető igazságot: testben vagyunk, s távol lakunk az ÚRtól. Vannak vallásos emberek, akik tényleg "nem ebben a világban élnek", jóllehet Jézus URunk azért imádkozott, hogy a gonosztól mentesen, de maradjunk meg ebben a világban. (Ha ugyanis nem vagyunk itt, akkor hogyan lehetnénk só és világosság?)

Távol lakunk az ÚRtól, s ennek minden 'hátrányát' megtapasztaljuk. Ha nincs csönd körülöttünk/bennünk, akkor nem halljuk meg az Ő hangját; Isten ugyan mindenható, de mi megfáradva vétkeinktől nem nagyon hisszük, hogy kiáltásunk eljutna Hozzá; s mivel Őt messze hisszük magunktól, ezért szeretet-melegét se érezzük. Isten azonban nem térben és időben van, mint mi... Mi gyaníthatóan azért kaptuk meg ezeket a lét-korlátokat, hogy a végességünkben megtapasztalhassuk az Isten végtelenségét. Isten nemcsak mindenütt, de elsősorban bennünk és közöttünk van. Ahogyan az Ő országa is titokzatosan itt rezgi harmóniáját bennünk, közöttünk, általunk.

Látási képességünk csodálatos adománya a JóIstennek - nem véletlenül mondjuk olykor a szólást: "Vigyázz rá, mint a szemed világára!" A látható világ azonban nem minden, az nem a világ, vannak más világok, más valóságok is. Ezek meglátásához kell a szív, a lélek bizonyossága, melyet hitnek nevezünk. Míg a szemünkkel csak a horizontig, hitünkkel azon túlra is "látunk"! Ez az Istenben való hit lényege... Őt magát ugyan nem látjuk, de hisszük jelenvalóságát, mert teremtő erejének csodáit felismerjük a világban, s gondviselő szeretetét naponta érezzük.

Amíg itt járunk a földön, addig szükségünk van a hitre. Jézus Urunk gyakran megfeddte övéit hitük kicsinysége miatt, de nem arra buzdította tanítványait, hogy "tökéletesítsék" hitüket, hanem hogy növekedjenek abban, az egységben és a szeretetben viszont törekedjenek a tökéletességre. Tökéletesen, azaz teljesen az szeret(het), aki képes áldozatot hozni, lemondani önmagáról. Keresztény tudásunk lényege, hogy ez bizony egyedül nem megy, szükségünk van - ebben is - az Isten kegyelmére. Aki azonban kéri, az onnan fölülről meg is kapja, s egészen más lesz az élete idelenn...

Istenhez fordulásokért....

A mai nap imádsága:
Állíts meg Uram, hogy szerethesselek Téged, s embertársaimat! Ámen



Keresztelő János ezt hirdette: "Térjetek meg, mert elközelített az Isten országa!"
Mt 3,2
Akkor most itt van, vagy éppen csak jövésben van az Isten országa? Az idői meghatározás csak az ember számára fontos. A viccet is valaki régóta kitalálta, de csak akkor nevetünk rajta, ha meghalljuk és megértjük. Nem vicc azonban, hogy az Isten teremtettségében az embernek kiváltságos helyet rendelt, s hogy olyannyira szereti, hogy szabad akarattal is felruházta, melyben benne van a természetesen a tagadás lehetősége. Mivel az ember képességei birtokában igen erősnek érzi magát, ezért az Isten rendre prófétákat küldött, hogy figyelmeztessenek: "Térjetek meg!" Ami azt jelenti: forduljatok. Forduljatok énfelém, lássatok meg engem, azt, aki teremtett titeket. Emberi gondolat, de ahogyan ürül a szülő gyermeke mosolyának, talán Isten is ugyanúgy örül, ha gyermekei hálaadással az ajkukon odafordulnak felé.

Megtérni azonban nem könnyű. Nehéz a bűnökkel megrakott szekérnek a mély kerékvágásból kiemelkedni. Életünk lovait csapkodva azonban gyakran felborul a szekér, ilyenkor repülünk, s bizony fájdalmas a földet érés... és elgondolkodunk: "Jó úton járok?" Isten pedagógiájának része, hogy megengedi a fájdalmakat, hogy nyilvánvánvaló legyen számunkra a Tőle kapható öröm. Keresztelő János mindenkit megtérésre szólít fel. Szegényt és gazdagot, katonát és civilt, buzgó farizeust, s Istentől eltávolodott "világit" egyaránt. Isten mindenkit megtérésre hív...

Még engem is? Igen, mert hiába döntöttünk mellette valamikor, a bennünk lévő készség az ellenkezésre újra és újra elfordít Tőle. Ezért van szükségünk - ahogy Luther mondja - naponkénti megtérésre. Kinyilvánítani naponta, hogy övéi vagyunk olyan, mint amikor kedvesünknek, társunknak a fülébe suttogjuk: szeretlek. Megerősítő, felemelő, erőt adó cselkedet ez, Istennel kapcsolatban hitvallásnak nevezzük. Isten országa közöttünk van és bennünk. Ezt meglátni, elfogadni, s eszerint élni: a keresztény élet.

Munka, hivatás...

A mai nap imádsága:
Uram! Add, hogy örömmel végezzem feladataimat, add hogy áldás legyen munkámon, s necsak én lássam annak hasznát, de mások életébe is áldást hozzon! Ámen

Az Útmutatónk reggelre kiírt igéje (Hag 2,4) által inspirálva
A restet megöli vágyakozása, mert nem akar dolgozni kezével;
Péld 21,25

Mert akkor is, amikor nálatok voltunk, azt parancsoltuk nektek: ha valaki nem akar dolgozni, ne is egyék.
2 Thessz 3,10

Sok mókás kijelentés pattant már ki a lusta ember agyából, a munkával kapcsolatban... Ha kicsit elmélkedni akarunk a munkáról, akkor néhány dolgot nem árt újra átgondolni. Édesapám - Isten nyugosztalja - mindig azt mondta: "édes fiam, rossz munka nincs, csak rossz munkás. Tény hogy vannak nemszeretem munka-fázisok egy-egy elvégzendő feladatban, de munka generálisan nem lehet rossz - s nemcsak azért, mert a JóIsten a munkát már az Éden-kertben is elvárta az embertől. Mai összefüggéskben azonban - hogy érthető is legyen - különbséget kell tenni munka és munka között. Nevezzük az egyiket munkának, a másikat pedig ezzel a közhelyes, de jól érhető szóval hívjuk "melónak". Melózni "muszáj" (muss sein), ez alól nincs kibúvó... Ha nem izzadok, akkor nincs az kevéske bér se, s akkor mit eszünk, miből fizetjük a fűtést, s miből fizetjük a villannyszámlát?

De ha a szívsebész muszájból, csak azért műti meg a szívemet, mert valamiből ki kell fizetnie a gázszámláját, ha pap csak azért kapaszkodik fel a szószékre, mert lusta elmenni kapálni, s valamiből ki kell fizetnie a két doboz cigarettáját, amit naponta elszív, ha a tanár csak azért tölti el az idejét a rábízott gyerekekkel az osztályban, mert ott jól fűtenek, akkor valami nagyon nincs rendjén! Muszájból nem lehet hivatást gyakorolni! A papoknál, lelkészeknél, lelkipásztoroknál szokták emlegetni a vocatio externa-t (külső elhívás), s a vocatio interna-t (a belső elhívás)... De vannak más "munkák" is, amit hivatásnak nevezünk: Így hivatása van a tanárnak, az orvosnak, a mérnöknek, a tudósnak... De miért ne lehetne hivatása a suszternek? Nos, ha valaki cipőkészítőként hivatással, elhivatással végzi a munkáját, akkor hercegek és királyok, világ-hírességek is ellátogatnak a műhelyébe, csak hogy hordhassák azokat a cipőket, amiket a Mester készített - ahogyan nemrég egy dokumentumfilmben láttam.

S ha valaki hivatással hentes, akkor nem adja rezzenéstelen arccal a mócsingos húst a nyugdíjas kezébe, ha valaki hivatással édesanya, akkor áldozatosan neveli gyermekét, s nem "passzolja le" a gyereket hol az egyik, hol a másik nagyszülőhöz, ha valaki hivatással édesapa, akkor nem tömi tele pénzzel a gyerek zsebét, hogy menjen el otthonról, s végre nyugalom legyen már otthon, hanem beszélget vele, s konfrontáció árán is bevezeti gyermekét a felnőtt, felelősségteljes életbe... A hivatástudattal végzett munka imádság! Luther Márton azt mondta egyszer: "Ha Katinka teljes alapossággal felsöpri az udvart, akkor az imádság." Nos így válhat a "nemszeretem-munka" is imádsággá. Ha hivatásom van arra, amit csinálok, akkor azon áldás nyugszik...

S miért lenne ez másképpen a tanulással is? Ha nincs rá elhivatásom, akkor az is csak teher, csak nyomorúság, sőt számtalan bosszúság okozója. Némétországi felmérés szerint minden második(!) alap-, s középfokú oktatásban résztvevő diák nyűgnek, hiábavalóságnak érzi az oktatást és depresszív hangulatának okát elsősorban az iskolában látja. Lehet hogy nincs rá hivatásuk vagy egyszerűen csak nem imádkoznak?

Oltalom...

A mai nap imádsága:
Uram! Add, hogy fáradt lelkem megpihenjen Nálad! Add Uram békességedet, hogy ne nyugtalankodjék szívem, s országod építésében megtalálja a nekem rendelt részemet! Ámen


Aki az URat féli, annak erős oltalma van.
Péld 14,26

A bölcsesség kezdete, az ÚRnak félelme - mondja a Szentírás több helyen is, s jó Luther Mártonunk is azzal vezeti be parancsolat magyarázatait Kátéjában, hogy "Istent félnünk és szeretnünk kell". Akkor most a harmadik évezred elején is, még mindig olyan lelki kiskorúságban legyünk hogy rettegjünk az Istentől?

Először is a "félelem" szó korrekt fordításban tiszteletteljes félelmet jelent. Ahogyan a gyermek "respektálja" gondviselő jó szüleit, ugyanilyen elfogadással-teljes szeretet-alapú kapcsolatról beszél a Szentírás is az Istennel kapcsolatban. Sajnos az emberi történelem szomorú tanúsága, hogy az aktuális uralkodók, politikai vezetők mindig felhasználták/kijátszották hatalmi céljaik elérésére a vallásos emberek érzelmeit, s nemegyszer a vallás eredeti céljának (ti. hogy az ember élete folyamán eljusson Teremtője megismerésére) meghamisításával alapvetően deformálták az emberek világnézetét, s "életminőségét".

A közel háromezeréves ősi keleti bölcsesség tehát azt üzeni nekünk, hogy aki Istent féli(tiszteli), annak erős oltalma van. Ez nem azt jelenti, hogy az istenhívő embernek minden elsőre sikerül, hogy nem lesz semmi bántódása az életben, s míg mások szenvednek, eladdig ő triumfálva végigmasíroz az életen... Jelenti azonban azt, hogy biztonságban érzi magát akkor is, amikor más már rég elbizonytalanodott, s esélyt ad a szeretetnek akkor is, amikor más már rég az erőalapú megoldás mellett tette le voksát.

Az oltalom azt is jelenti számunkra: igen erős szövetségesünk van, az Isten maga... "S ha Ő velünk, ki ellenünk?" - énekeljük evangélikus himnuszunkban. Aki oltalomban él, az nemcsak biztonságot tapasztal, de távlatot is lát, horizonton túlit is. Szeretetmegtapasztalásai, melyek "onnan, a Világosság Atyjától szállnak alá" táplálják reménységét is, hogy Isten egyszer jóra fordít mindent, s még a befejezetlen földi életeket is - melyeknek az emberi önzés és gonoszság vetett gátat - az Ő országában egyszer beteljesíti...