CSODÁLAT ÉS HÓDOLAT
„Magasztaljátok Istenünket, az Urat, boruljatok le lába zsámolya előtt...!" (Zsoltárok 99:5)
Soha ne veszítsd el azt a képességed, hogy rácsodálkozol dolgokra, különben elveszted az ösztönzést, mely imádásra késztet. Ha nem hiszed, hogy Isten mindenható, mindig jelenlévő és elérhető, akkor állandó aggodalomban fogsz élni, mert azt hiszed, minden rajtad múlik. Nem mered majd hitedet megosztani másokkal, mert attól félsz, hogy kinevetnek, vagy nem találod a megfelelő szavakat. Nem tudsz nagylelkű lenni, mert anyagi biztonságod forrását önmagádban keresed. Kerülni fogod, hogy ellentmondj azoknak, akiknek pedig szükségük lenne erre, mert ha nem vagy biztos abban, hogy Isten elfogad, mindig az emberek véleményének rabja leszel. Cinikus világban élünk, amely elijeszt a csodálattól. Visszafejlődött bennünk az álmélkodásra és a megilletődöttségre való képesség, pedig mélyen legbelül még mindig fájdalmasan vágyunk rá. Amikor istenképedet leszűkíted, hogy beleilleszkedjen ésszerű elképzeléseidbe, akkor hit nélkül imádkozol, szenvedély nélkül dolgozol, örömtelenül szolgálsz, és reménytelenül szenvedsz. Ennek az eredménye pedig félelem, meghátrálás és jövőképed elvesztése. De van valami, ami garantáltan helyreállítja látásmódodat, hogy megértsd, milyen nagy és csodálatos Isten - ez a magasztalás. Isten olyannak teremtett minket, hogy amikor valami olyat látunk, ami megilletődött félelemmel tölt el minket, akkor szükségét érezzük annak, hogy Őt dicsőítsük, és mindezt magasztaló szavakba öntsük. Nem azért dicsőítjük Istent, mert Neki szüksége van rá, nekünk van erre szükségünk. Dicsőítés nélkül istenismeretünk csonka; elfelejtjük, hogy milyen hatalmas Ő; elsiklik figyelmünk a fölött, hogy mire is hívott el minket, és önmagunkkal leszünk elfoglalva. Életünket szemellenzővel gürcöljük végig, így elveszítjük a csodálkozásra és a hálára való képességünket; csak magunkra támaszkodunk, makacsak és önhittek leszünk. Ezért hát álljunk meg minden nap, és mondjuk a zsoltárossal együtt: „Magasztaljátok Istenünket, az Urat, boruljatok le lába zsámolya előtt...!" (Zsoltárok 99:5)
Soha ne veszítsd el azt a képességed, hogy rácsodálkozol dolgokra, különben elveszted az ösztönzést, mely imádásra késztet. Ha nem hiszed, hogy Isten mindenható, mindig jelenlévő és elérhető, akkor állandó aggodalomban fogsz élni, mert azt hiszed, minden rajtad múlik. Nem mered majd hitedet megosztani másokkal, mert attól félsz, hogy kinevetnek, vagy nem találod a megfelelő szavakat. Nem tudsz nagylelkű lenni, mert anyagi biztonságod forrását önmagádban keresed. Kerülni fogod, hogy ellentmondj azoknak, akiknek pedig szükségük lenne erre, mert ha nem vagy biztos abban, hogy Isten elfogad, mindig az emberek véleményének rabja leszel. Cinikus világban élünk, amely elijeszt a csodálattól. Visszafejlődött bennünk az álmélkodásra és a megilletődöttségre való képesség, pedig mélyen legbelül még mindig fájdalmasan vágyunk rá. Amikor istenképedet leszűkíted, hogy beleilleszkedjen ésszerű elképzeléseidbe, akkor hit nélkül imádkozol, szenvedély nélkül dolgozol, örömtelenül szolgálsz, és reménytelenül szenvedsz. Ennek az eredménye pedig félelem, meghátrálás és jövőképed elvesztése. De van valami, ami garantáltan helyreállítja látásmódodat, hogy megértsd, milyen nagy és csodálatos Isten - ez a magasztalás. Isten olyannak teremtett minket, hogy amikor valami olyat látunk, ami megilletődött félelemmel tölt el minket, akkor szükségét érezzük annak, hogy Őt dicsőítsük, és mindezt magasztaló szavakba öntsük. Nem azért dicsőítjük Istent, mert Neki szüksége van rá, nekünk van erre szükségünk. Dicsőítés nélkül istenismeretünk csonka; elfelejtjük, hogy milyen hatalmas Ő; elsiklik figyelmünk a fölött, hogy mire is hívott el minket, és önmagunkkal leszünk elfoglalva. Életünket szemellenzővel gürcöljük végig, így elveszítjük a csodálkozásra és a hálára való képességünket; csak magunkra támaszkodunk, makacsak és önhittek leszünk. Ezért hát álljunk meg minden nap, és mondjuk a zsoltárossal együtt: „Magasztaljátok Istenünket, az Urat, boruljatok le lába zsámolya előtt...!" (Zsoltárok 99:5)
Légy felkészült!
„Igyekezz kipróbált emberként megállni az Isten előtt, mint olyan munkás, aki nem vall szégyent!” (2Timóteus 2:15)
Mózes 80 évet azzal töltött, hogy felkészült egy olyan feladatra, amely 40 évig tartott. Ez „kettő az egyhez” arány a felkészülés és a végrehajtás között. Minél nagyobb a cél, annál nagyobb a felkészülés! Lehet, hogy az életed nagy részében kell készülnöd valamire, ami rövid időszaknak vagy kis feladatnak tűnik. De ha a végén azt tudod mondani: „futásomat elvégeztem”, akkor sikeres életet éltél. Ez ugyanúgy igaz, akár maratonra, akár rövidtávfutásra szól az elhívásod. Pál, mielőtt átadta a fáklyát Timóteusnak, ezt mondta: „Dolgozz keményen… hogy elnyerhesd Isten tetszését.” Kit használ Isten? Olyan embereket, akik jól felkészültek. Akár üzletembernek hívattál el, akár pedagógusnak, akár politikusnak, művésznek, orvosnak vagy lelkésznek, az alapelvek ugyanazok: Isten felkészült embereket használ. A hosszú távú siker árát nem lehet lejjebb vinni. Mindannyian szeretnénk elérni, amit a sikeres emberek elértek, csak nem vagyunk mindannyian hajlandóak megfizetni azt az árat, amit ők fizettek érte. Felkészültnek kell lenned, mire eljön a lehetőséged. Abraham Lincoln azt mondta: „Felkészülök, és egy napon eljön az én lehetőségem”. Benjamin Disraeli azt mondta: „A sikeres élet titka az, hogy az ember készen álljon rá, amikor itt az ideje”. Amikor a zsidók sorsa forgott kockán, Mordokaj azt mondta Eszternek, hogy az ő tapasztalata a királyi palotában felkészítette őt „erre az időre” (ld. Eszter 4:14). Erre Eszter cselekedett, és a zsidók megmenekültek. Ezeknek az embereknek volt tehetségük, felkészültek, és amikor elérkezett a lehetőség, a lehető legtöbbet hozták ki belőle. A legnagyobb kihívás tehát nem a lehetőség hiánya, hanem az, hogy felkészültek legyünk, amikor eljön a mi lehetőségünk.
„Ragaszkodj az intelemhez, ne térj el tőle, vigyázz reá, mert ez a te életed!” (Példabeszédek 4:13)
Nem elég felkészülni, felkészültnek is kell maradni. Azt mondják, hogy az emberiség tudományos ismerete ötévente megduplázódik. Ha tehát nem növekedünk, akkor végül oda jutunk, hogy nem leszünk képesek megbírkózni azokkal a kihívásokkal, amiket ez a világ támaszt, amelyben élünk. Úgy becsülik, hogy sok orvost annyira leköt a betegellátás, hogy évekkel le vannak maradva szakterületük legújabb felfedezéseitől. És ha te vagy egy szeretted beteg lesz, akkor ez igencsak aggodalomra adhat okot.
A felkészülés nem azzal kezdődik, hogy mit teszel, hanem hogy mit hiszel. Ha hiszed, hogy a holnap sikere azon múlik, hogy mit teszel ma, akkor másként kezeled a mát. A bölcs tengerész alaposan megfigyeli az időjárást, mielőtt tengerre száll, mert tudja, hogy könnyebb elkerülni egy vihart, mint kikeveredni belőle. Howard Coonley, az Amerikai Nemzeti Szabványügyi Intézet munkatársa mondta: „a jövő vezetőjének értékét az fogja meghatározni, hogy mennyire képes előre látni a problémákat, nem pedig az, hogy hogyan oldja meg azokat, ha bekövetkeznek”.
A felkészülés nem csupán egy esemény, inkább egy szemléletmód. Abraham Lincoln mondta: „Ha 8 órám lenne egy fa kivágására, 6 órát a fejszém élesítésére fordítanék”. Fiatal korában Lincoln kerítésdeszkát hasogatott fejszével, szóval tudta, milyen fontos az élesség. A bölcsesség mindig arra ösztönözte, hogy felkészüljön, legyen szó favágásról, autodidakta jogi tanulmányokról és ügyvédi vizsgáról, vagy az ország vezetéséről. Ezért mondja a Biblia: „Ragaszkodj az intelemhez, ne térj el tőle, vigyázz reá, mert ez a te életed!”
„Minden utadon gondolj rá, és ő egyengetni fogja ösvényeidet.” (Példabeszédek 3:6)
Az egyik legfontosabb kérdés, amit fel kell tenned magadnak, a következő: „Mire kell felkészülnöm?” Nyilván nem akarsz olyan lenni, mint az egyik versenyző a Miss America szépségkirálynő-választáson, aki nemrég azt mondta egy éjszakai beszélgetős tévéműsorban a műsorvezetőnek: „Az a célom, hogy elhozzam a világbékét – és legyen egy saját lakásom”. Kérdezd meg Istent, hogy mit kell tenned, és ne hagyd abba a kérdezést, míg világos útmutatást nem kapsz a következő lépésedre vonatkozóan! (Vagy, ami azt illeti, az elsőre!)
A Bibliában örökérvényű igazságok vannak, amelyek működnek, akár Istennel jársz, akár a magad útján. Tehát vigyázz, hogy ne te használd Istent, hanem engedd, hogy ő használjon téged! „Minden utadon gondolj rá [tanácskozz vele, hallgass rá és engedelmeskedj neki], és ő egyengetni fogja ösvényeidet.” Ami végsősoron a leginkább számít, az nem az, amit mások mondanak az életedről, hanem az, amit Isten mond.
Az a fájdalmas igazság, hogy minden teljesítményt túl fognak szárnyalni, a rekordokat meg fogják dönteni, a hírnév elhalványul, és az elismerés feledésbe merül. Főiskolás korában Dr. James Dobson célja az volt, hogy az iskola teniszbajnoka legyen. Nagyon büszke volt arra, amikor a trófeája feltűnő helyre került az egyik kiállító vitrinben. Évekkel később valaki elküldte neki postán – az illető a szemetesben talált rá az iskola átalakításakor. Dobson azt mondja: „Idővel minden trófeádat kidobja valaki a szemétbe.” Azért élni, hogy evilági örökséget hagyj magad után, szűk látókörű cél. Nem azért vagy itt, hogy emlékezzenek rád, hanem azért, hogy cselekedd Isten akaratát, és készülj az örökkévalóságra. Ha bölcs vagy, akkor ezt nem veszíted szem elől!
Mózes 80 évet azzal töltött, hogy felkészült egy olyan feladatra, amely 40 évig tartott. Ez „kettő az egyhez” arány a felkészülés és a végrehajtás között. Minél nagyobb a cél, annál nagyobb a felkészülés! Lehet, hogy az életed nagy részében kell készülnöd valamire, ami rövid időszaknak vagy kis feladatnak tűnik. De ha a végén azt tudod mondani: „futásomat elvégeztem”, akkor sikeres életet éltél. Ez ugyanúgy igaz, akár maratonra, akár rövidtávfutásra szól az elhívásod. Pál, mielőtt átadta a fáklyát Timóteusnak, ezt mondta: „Dolgozz keményen… hogy elnyerhesd Isten tetszését.” Kit használ Isten? Olyan embereket, akik jól felkészültek. Akár üzletembernek hívattál el, akár pedagógusnak, akár politikusnak, művésznek, orvosnak vagy lelkésznek, az alapelvek ugyanazok: Isten felkészült embereket használ. A hosszú távú siker árát nem lehet lejjebb vinni. Mindannyian szeretnénk elérni, amit a sikeres emberek elértek, csak nem vagyunk mindannyian hajlandóak megfizetni azt az árat, amit ők fizettek érte. Felkészültnek kell lenned, mire eljön a lehetőséged. Abraham Lincoln azt mondta: „Felkészülök, és egy napon eljön az én lehetőségem”. Benjamin Disraeli azt mondta: „A sikeres élet titka az, hogy az ember készen álljon rá, amikor itt az ideje”. Amikor a zsidók sorsa forgott kockán, Mordokaj azt mondta Eszternek, hogy az ő tapasztalata a királyi palotában felkészítette őt „erre az időre” (ld. Eszter 4:14). Erre Eszter cselekedett, és a zsidók megmenekültek. Ezeknek az embereknek volt tehetségük, felkészültek, és amikor elérkezett a lehetőség, a lehető legtöbbet hozták ki belőle. A legnagyobb kihívás tehát nem a lehetőség hiánya, hanem az, hogy felkészültek legyünk, amikor eljön a mi lehetőségünk.
„Ragaszkodj az intelemhez, ne térj el tőle, vigyázz reá, mert ez a te életed!” (Példabeszédek 4:13)
Nem elég felkészülni, felkészültnek is kell maradni. Azt mondják, hogy az emberiség tudományos ismerete ötévente megduplázódik. Ha tehát nem növekedünk, akkor végül oda jutunk, hogy nem leszünk képesek megbírkózni azokkal a kihívásokkal, amiket ez a világ támaszt, amelyben élünk. Úgy becsülik, hogy sok orvost annyira leköt a betegellátás, hogy évekkel le vannak maradva szakterületük legújabb felfedezéseitől. És ha te vagy egy szeretted beteg lesz, akkor ez igencsak aggodalomra adhat okot.
A felkészülés nem azzal kezdődik, hogy mit teszel, hanem hogy mit hiszel. Ha hiszed, hogy a holnap sikere azon múlik, hogy mit teszel ma, akkor másként kezeled a mát. A bölcs tengerész alaposan megfigyeli az időjárást, mielőtt tengerre száll, mert tudja, hogy könnyebb elkerülni egy vihart, mint kikeveredni belőle. Howard Coonley, az Amerikai Nemzeti Szabványügyi Intézet munkatársa mondta: „a jövő vezetőjének értékét az fogja meghatározni, hogy mennyire képes előre látni a problémákat, nem pedig az, hogy hogyan oldja meg azokat, ha bekövetkeznek”.
A felkészülés nem csupán egy esemény, inkább egy szemléletmód. Abraham Lincoln mondta: „Ha 8 órám lenne egy fa kivágására, 6 órát a fejszém élesítésére fordítanék”. Fiatal korában Lincoln kerítésdeszkát hasogatott fejszével, szóval tudta, milyen fontos az élesség. A bölcsesség mindig arra ösztönözte, hogy felkészüljön, legyen szó favágásról, autodidakta jogi tanulmányokról és ügyvédi vizsgáról, vagy az ország vezetéséről. Ezért mondja a Biblia: „Ragaszkodj az intelemhez, ne térj el tőle, vigyázz reá, mert ez a te életed!”
„Minden utadon gondolj rá, és ő egyengetni fogja ösvényeidet.” (Példabeszédek 3:6)
Az egyik legfontosabb kérdés, amit fel kell tenned magadnak, a következő: „Mire kell felkészülnöm?” Nyilván nem akarsz olyan lenni, mint az egyik versenyző a Miss America szépségkirálynő-választáson, aki nemrég azt mondta egy éjszakai beszélgetős tévéműsorban a műsorvezetőnek: „Az a célom, hogy elhozzam a világbékét – és legyen egy saját lakásom”. Kérdezd meg Istent, hogy mit kell tenned, és ne hagyd abba a kérdezést, míg világos útmutatást nem kapsz a következő lépésedre vonatkozóan! (Vagy, ami azt illeti, az elsőre!)
A Bibliában örökérvényű igazságok vannak, amelyek működnek, akár Istennel jársz, akár a magad útján. Tehát vigyázz, hogy ne te használd Istent, hanem engedd, hogy ő használjon téged! „Minden utadon gondolj rá [tanácskozz vele, hallgass rá és engedelmeskedj neki], és ő egyengetni fogja ösvényeidet.” Ami végsősoron a leginkább számít, az nem az, amit mások mondanak az életedről, hanem az, amit Isten mond.
Az a fájdalmas igazság, hogy minden teljesítményt túl fognak szárnyalni, a rekordokat meg fogják dönteni, a hírnév elhalványul, és az elismerés feledésbe merül. Főiskolás korában Dr. James Dobson célja az volt, hogy az iskola teniszbajnoka legyen. Nagyon büszke volt arra, amikor a trófeája feltűnő helyre került az egyik kiállító vitrinben. Évekkel később valaki elküldte neki postán – az illető a szemetesben talált rá az iskola átalakításakor. Dobson azt mondja: „Idővel minden trófeádat kidobja valaki a szemétbe.” Azért élni, hogy evilági örökséget hagyj magad után, szűk látókörű cél. Nem azért vagy itt, hogy emlékezzenek rád, hanem azért, hogy cselekedd Isten akaratát, és készülj az örökkévalóságra. Ha bölcs vagy, akkor ezt nem veszíted szem elől!
TÉNYLEG SZÜKSÉGED VAN RÁ?
„... tegyünk le minden ránk nehezedő terhet..." (Zsidók 12:1)
Maverick című könyvében Ricardo Semler ezt írja: „Újabb értekezleten ültünk... arról esett szó, hogy ötvenezer dollár értékben új iratszekrényeket kellene vásárolnunk. Aznap mégsem vettünk egyetlen új iratszekrényt sem. Helyette úgy döntöttünk, hogy leállítjuk a vállalatot egy fél napra, és megtartjuk a kétévenként esedékes iratátvizsgálást és selejtezést... Az utasítások egyszerűek voltak: megmondtuk mindenkinek, hogy nézzenek bele minden irattartóba, és hajítsanak ki minden lényegtelen papírt... Én voltam a Semco egyik legnagyobb irathalmozója, négy hatalmas iratszekrénnyel, és igényeltem még kettőt. Az irat-nagytakarítás után lefaragtam mindezt egyetlen szekrénynyire, és nagyjából ugyanez történt az egész vállalatnál... A selejtezés olyan jól ment, hogy amikor mindenki végzett, a Semco árverésre bocsátott több tucatnyi használaton kívüli iratszekrényt." A Biblia ezt írja: „tegyünk le minden ránk nehezedő terhet, és a bennünket megkörnyékező bűnt, és állhatatossággal fussuk meg az előttünk levő pályát" (Zsidók 12:1). Hajlamosak vagyunk csupán a bűnökre összpontosítani, és figyelmen kívül hagyjuk a terheket, mert a bűnöket könnyebb felismerni, mint a terheket. Gyakran azonban éppen a terhek tartanak vissza attól, hogy jól futhassuk meg a versenyt. A sikerrel az a gond, hogy olyan lehetőségeket biztosít számunkra, amelyek azelőtt nem voltak, például, hogy több dolgot birtoklunk és azokat fenn is kell tartanunk. Honnan tudod eldönteni, hogy mi jó számodra, és mi nem? „...Nem vonja meg javait az Úr azoktól, akik feddhetetlenül élnek" (Zsoltárok 84:12). Ha Isten visszatart valamit, arra nincs szükséged! „Gyönyörködj az Úrban, és megadja szíved kéréseit!" (Zsoltárok 37:4). Ha Jézus az életed Ura, az Ő vágyai válnak a te vágyaiddá is, és az ilyen vágyakat Isten betölti.
Maverick című könyvében Ricardo Semler ezt írja: „Újabb értekezleten ültünk... arról esett szó, hogy ötvenezer dollár értékben új iratszekrényeket kellene vásárolnunk. Aznap mégsem vettünk egyetlen új iratszekrényt sem. Helyette úgy döntöttünk, hogy leállítjuk a vállalatot egy fél napra, és megtartjuk a kétévenként esedékes iratátvizsgálást és selejtezést... Az utasítások egyszerűek voltak: megmondtuk mindenkinek, hogy nézzenek bele minden irattartóba, és hajítsanak ki minden lényegtelen papírt... Én voltam a Semco egyik legnagyobb irathalmozója, négy hatalmas iratszekrénnyel, és igényeltem még kettőt. Az irat-nagytakarítás után lefaragtam mindezt egyetlen szekrénynyire, és nagyjából ugyanez történt az egész vállalatnál... A selejtezés olyan jól ment, hogy amikor mindenki végzett, a Semco árverésre bocsátott több tucatnyi használaton kívüli iratszekrényt." A Biblia ezt írja: „tegyünk le minden ránk nehezedő terhet, és a bennünket megkörnyékező bűnt, és állhatatossággal fussuk meg az előttünk levő pályát" (Zsidók 12:1). Hajlamosak vagyunk csupán a bűnökre összpontosítani, és figyelmen kívül hagyjuk a terheket, mert a bűnöket könnyebb felismerni, mint a terheket. Gyakran azonban éppen a terhek tartanak vissza attól, hogy jól futhassuk meg a versenyt. A sikerrel az a gond, hogy olyan lehetőségeket biztosít számunkra, amelyek azelőtt nem voltak, például, hogy több dolgot birtoklunk és azokat fenn is kell tartanunk. Honnan tudod eldönteni, hogy mi jó számodra, és mi nem? „...Nem vonja meg javait az Úr azoktól, akik feddhetetlenül élnek" (Zsoltárok 84:12). Ha Isten visszatart valamit, arra nincs szükséged! „Gyönyörködj az Úrban, és megadja szíved kéréseit!" (Zsoltárok 37:4). Ha Jézus az életed Ura, az Ő vágyai válnak a te vágyaiddá is, és az ilyen vágyakat Isten betölti.
Vágyakozás a menny után
„Így azonban jobb [haza] után vágyakoztak, mégpedig mennyei után.” (Zsidók 11:16)
Mel Blanc volt a szinkronhangja számos a Warner Brothers által készített rajzfilmfigurának: Tapsi Hapsinak, Csőrikének, a Kengyelfutó Gyalogkakukknak és a Bolondos Dallamok [Looney Tunes] sok más szereplőjének. Minden rajzfilmparádé végén megszólalt Cucu malac hangján: „Ennyi volt, emberek!”. Mel Blanc néhány évvel ezelőtt halt meg. Tudod mit íratott a családja a sírkövére? „Ennyi volt, emberek!” Ez azonban nem így van, és mélyen legbelül ezt mind tudjuk. A Biblia azt mondja, hogy Isten „az örökkévalóságot is az emberi értelem elé tárta” (Prédikátor 3:11). Ez olyan vágy, amely soha nem múlik el. Ezért építették az egyiptomiak a piramisokat és ezért tettek a görögök egy aranyérmét az eltávozott szájába, hogy kifizethesse vele a Sztüx folyó révészét. De a mi vágyunk nem csupán hosszabb életet kíván, főleg nem, ha a hosszabb csak azt jelenti: többet ugyanabból. Egy keresztény iskola egyszer kiküldte diákjait, hogy házról házra járva beszélgessenek az emberekkel lelki dolgokról. Ketten épp egy olyan ajtón kopogtak be, ahol három gyermek dühös édesanyját találták egyik kezében porszívóval, a másikban egy sikoltozó csecsemővel, a tűzhelyen odaégett étel volt, a nappaliban olyan iszonyatos rendetlenség, hogy hivatalosan is katasztrófasújtott övezetté nyilváníthatták volna. „Foglalkoztatja önt az örök élet kérdése?” – kérdezték a diákok. „Őszintén? Nem hiszem, hogy kibírnám.” – válaszolt az anya. Nem szeretnénk többet abból, amiben eddig részünk volt. Azt szeretnénk, hogy ami rossz, jóra forduljon. Azt szeretnénk, hogy elmúljon a szenvedés. Tiszta levegőt szeretnénk, értelmes munkát, őszinte politikusokat, tiszta lelkiismeretet, el nem múló szépséget, a magány és a háborúk végét. Más szavakkal, a Mennyországra vágyunk. A jó hír az, hogy ha Krisztus a Megváltód, akkor pontosan oda jutsz, amikor meghalsz!
A tizenhatodik-tizenhetedik században virágzott egy keresztyén művészeti ág, amely a festményeken hétköznapi tárgyak szépségét ábrázolta – virágvázát, mandolint, asztalt gyümölcsökkel. Valahol a festményen elrejtve ott volt két tárgy, ami az emberi lét mulandóságára emlékeztetett: egy koponya és egy homokóra. Ezeket a festményeket a művészettörténet vanitas stílus néven tartja számon. A „vanitas” (=hiábavalóság) kifejezés a Prédikátor könyvének egyik szakaszából származik: „Igen nagy hiábavalóság - mondja a Prédikátor -, igen nagy hiábavalóság! Minden hiábavalóság!... Nemzedékek jönnek, nemzedékek mennek, de a föld örökké megmarad” (Prédikátor 1:2-4). A koponya és a homokóra szimbóluma nem azért volt a képen, hogy komorságot keltsen, csupán emlékeztetőnek szánták arra, hogy minden tulajdonunk és minden teljesítményünk mulandó, ezért nem érdemli meg, hogy szívünk ilyesmihez ragaszkodjon. Arra szolgáltak, hogy felkészítsenek minket arra a percre, amikor Istennel találkozunk, amikor életünk értelme és értéke megmérettetik, és megkapjuk örökkévaló jutalmunkat. Pál apostol nem félt a halálról beszélni, különösen a sajátjáról: „Nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség!” (Filippi 1:21). A tizenhetedik században élt püspök, Jeremy Taylor írta: „Mivel nem maradunk itt, emberi létünk csupán egynapnyi átmeneti szállás, ezért máshol kell keresnünk maradandó várost, egy másik országban lévő helyet, hogy ott legyen otthonunk, melynek falai és alapja maga Isten, ott kell nyugalmat találnunk, vagy sosem találunk nyugalmat.” Nemcsak Pál vágyódott a Mennyországba, de az Ószövetség ősatyái és hősei is: „Hitben haltak meg ezek mind… és vallást tettek arról, hogy idegenek és jövevények a földön... jobb [haza] után vágyakoztak, mégpedig mennyei után” (Zsidók 11:13-16). Milyen csodálatos kilátás!
Mel Blanc volt a szinkronhangja számos a Warner Brothers által készített rajzfilmfigurának: Tapsi Hapsinak, Csőrikének, a Kengyelfutó Gyalogkakukknak és a Bolondos Dallamok [Looney Tunes] sok más szereplőjének. Minden rajzfilmparádé végén megszólalt Cucu malac hangján: „Ennyi volt, emberek!”. Mel Blanc néhány évvel ezelőtt halt meg. Tudod mit íratott a családja a sírkövére? „Ennyi volt, emberek!” Ez azonban nem így van, és mélyen legbelül ezt mind tudjuk. A Biblia azt mondja, hogy Isten „az örökkévalóságot is az emberi értelem elé tárta” (Prédikátor 3:11). Ez olyan vágy, amely soha nem múlik el. Ezért építették az egyiptomiak a piramisokat és ezért tettek a görögök egy aranyérmét az eltávozott szájába, hogy kifizethesse vele a Sztüx folyó révészét. De a mi vágyunk nem csupán hosszabb életet kíván, főleg nem, ha a hosszabb csak azt jelenti: többet ugyanabból. Egy keresztény iskola egyszer kiküldte diákjait, hogy házról házra járva beszélgessenek az emberekkel lelki dolgokról. Ketten épp egy olyan ajtón kopogtak be, ahol három gyermek dühös édesanyját találták egyik kezében porszívóval, a másikban egy sikoltozó csecsemővel, a tűzhelyen odaégett étel volt, a nappaliban olyan iszonyatos rendetlenség, hogy hivatalosan is katasztrófasújtott övezetté nyilváníthatták volna. „Foglalkoztatja önt az örök élet kérdése?” – kérdezték a diákok. „Őszintén? Nem hiszem, hogy kibírnám.” – válaszolt az anya. Nem szeretnénk többet abból, amiben eddig részünk volt. Azt szeretnénk, hogy ami rossz, jóra forduljon. Azt szeretnénk, hogy elmúljon a szenvedés. Tiszta levegőt szeretnénk, értelmes munkát, őszinte politikusokat, tiszta lelkiismeretet, el nem múló szépséget, a magány és a háborúk végét. Más szavakkal, a Mennyországra vágyunk. A jó hír az, hogy ha Krisztus a Megváltód, akkor pontosan oda jutsz, amikor meghalsz!
A tizenhatodik-tizenhetedik században virágzott egy keresztyén művészeti ág, amely a festményeken hétköznapi tárgyak szépségét ábrázolta – virágvázát, mandolint, asztalt gyümölcsökkel. Valahol a festményen elrejtve ott volt két tárgy, ami az emberi lét mulandóságára emlékeztetett: egy koponya és egy homokóra. Ezeket a festményeket a művészettörténet vanitas stílus néven tartja számon. A „vanitas” (=hiábavalóság) kifejezés a Prédikátor könyvének egyik szakaszából származik: „Igen nagy hiábavalóság - mondja a Prédikátor -, igen nagy hiábavalóság! Minden hiábavalóság!... Nemzedékek jönnek, nemzedékek mennek, de a föld örökké megmarad” (Prédikátor 1:2-4). A koponya és a homokóra szimbóluma nem azért volt a képen, hogy komorságot keltsen, csupán emlékeztetőnek szánták arra, hogy minden tulajdonunk és minden teljesítményünk mulandó, ezért nem érdemli meg, hogy szívünk ilyesmihez ragaszkodjon. Arra szolgáltak, hogy felkészítsenek minket arra a percre, amikor Istennel találkozunk, amikor életünk értelme és értéke megmérettetik, és megkapjuk örökkévaló jutalmunkat. Pál apostol nem félt a halálról beszélni, különösen a sajátjáról: „Nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség!” (Filippi 1:21). A tizenhetedik században élt püspök, Jeremy Taylor írta: „Mivel nem maradunk itt, emberi létünk csupán egynapnyi átmeneti szállás, ezért máshol kell keresnünk maradandó várost, egy másik országban lévő helyet, hogy ott legyen otthonunk, melynek falai és alapja maga Isten, ott kell nyugalmat találnunk, vagy sosem találunk nyugalmat.” Nemcsak Pál vágyódott a Mennyországba, de az Ószövetség ősatyái és hősei is: „Hitben haltak meg ezek mind… és vallást tettek arról, hogy idegenek és jövevények a földön... jobb [haza] után vágyakoztak, mégpedig mennyei után” (Zsidók 11:13-16). Milyen csodálatos kilátás!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése