Cselekedeteink...

A mai nap imádsága:

Uram! Adj nekem türelmet és kitartást, hogy megcselekedhessem akaratodat, s életemben megvalósuljon kegyelmed által a te béességed! Ámen.

   
Mit használ, testvéreim, ha valaki azt mondja, hogy van hite, cselekedetei azonban nincsenek? Vajon üdvözítheti őt a hit? Mondjuk, hogy egy testvérnek vagy nővérnek nincs ruhája, s a mindennapi élelemben szükséget szenved. Ha mármost egyiktek azt mondja: "Menjetek békével! Melegedjetek! Lakjatok jól!" - de nem adja meg nekik, amire életük fönntartására szükségük van, ugyan mit használ az nekik?
Jak 2,14

Mi kell a teljes élethez? Tulajdonképpen csak kettő: hit és szeretet. A hit a lélek békességét, a szeretet pedig a test nyugalmát biztosítja, de egyik sem képzelhető el a másik nélkül. Igazán az tud szeretni, aki hisz, s aki valóban hisz az nem tudja megtenni, hogy ne szeressen. Korunk embere gyakran és szívesen hangsúlyozza, hogy elért sikereinek hátterében elsősorban akarata, kitartása, önmagában való hite áll. Valóban elégséges az, ha csak magunkban hiszünk?

Bizonyos célok eléréséhez ez is elég. Azonban aki a végső kérdésekre keresi a választ, s nem elégszik meg a maga alkotta fogalmi készlet filozófikus zsonglőrködésével, az nem kerülheti meg az Istent-kérdést. Sokan elfelejtik, hogy Isten legnagyobb kijelentése a természetben van. Benne élünk a természetben - még ha nem is látjuk a fától az erdőt -, naponta találkozhatunk az élet csodáival, ennélfogva nincs mentségünk... (Az persze megint egy másik kérdés, hogy a modern ember mennyire távolodott el a naturától, amibe beleteremtetett.)

Aki az egyházon kívül él, az azt gondolja, hogy a templomos ember az egy olyan speciális emberfajta, akinek különleges gyönyörűséget okoz, ha lemondhat valamiről felebarátja számára. A valóság azonban másképpen fest: A lemondás, az áldozathozatal, a karitatív cselekedetek felvállalása ugyanúgy rengeteg energiáját emészti fel a hívő embernek is, mint a nem hívőnek. Az istenes ember nem azért törekszik a jócselekedetekre, mert retteg az Istentől vagy fél az eljövendő büntetéstől, hanem azért, mert meg van győződve arról, hogy a világ csak akkor javulhat, ha az emberek közelebb kerülnek az Istenhez... S hogyan érthetné meg az Istentől távol álló ember leghatásosabban az Isten lényegét, ha nem a szeretet megtapasztalása által? Ezért rendkívül fontosak a jócselekedetek.

Aki életszerűen, szeretetben gondolkodik, az az Istent szolgálja, aki pedig önmaga megvalósítását keresi az nagyon gyakran az életszerűtlenség zsákutcájában találhatja magát - barátok társak nélkül. Jakab apostol azért buzdít a jócselekedetekre, mert tudja, hogy azok a hittel együtt teszik teljessé az emberi létet, amire mindenki elhívatott...

Csodák és jelek...

A mai nap imádsága:

Uram! Add, hogy jeleidet megértve csodálni tudjam az Életet, s benne Téged! Ámen


Jézus így szólt: "Vegyétek el a követ." Márta, az elhunyt testvére így szólt hozzá: "Uram, már szaga van, hiszen negyednapos." Jézus azonban ezt mondta neki: "Nem mondtam-e neked, hogy ha hiszel, meglátod az Isten dicsőségét?"
Jn11,39-408

Lázár feltámasztás-története az újszövetség egyik legvitatottab, legtöbb kérdést felvető csoda-tudósítása. Jézus hatalmának ilyetén demonstrációja szétfeszíti a hétköznapi gondolkodás szokásos kereteit; finoman szólva is 'nehezen érthető' az átlagember számára. Míg életünk jobb napjaiban szívesen elbújunk a hétköznapiság, az "engem ez aztán a legkevésbé érdekel" álárca mögé - magyarul hárítunk -, amikor azonban a saját életünk végefelé érezni kezdjük az elmúlás 'szagát', egyszercsak más dimenziók kinyílásáról kezdünk ábrándozni, s ami eladdig lényegtelennek tűnt, hirtelen nagyon fontossá válik. Halálunk közeledte ugyanis az élet legnagyobb kérdés-triászát veti fel: Honnan jöttem? - Miért vagyok/voltam itt? - Hová tartok?

A halálesetek, melyek belesikoltanak életünkbe, s fájdalmat okoznak, a saját életünk végének valószerűtlenségét - hiszen olyan nehezen tudjuk elképzelni, hogy egyszercsak nincs tovább - teszik egyre valószerűbbé. Az elméleti kérdés egyre inkább gyakorlativá válik: "Meddig még, Uram?" Ez a folyamat bizony elég hatásosan formálja látásunkat... Azt pedig jól tudjuk, hogy látni nemcsak szemmel, de szívvel is tudunk, azt pedig nemegyszer megtapasztaltuk, hogy a nemlátható dolgok meglátására a JóIstentől egy különleges lehetőséget, a hitet kaptuk ajándékba.

A hit nem határt szab és korlátoz, hanem kitágítja az élet szentségéről alkotott elképzeléseinket. A hit nem ahhoz szükségeltetik, hogy elhiggyük a földi "hihetetlen dolgokat", hanem ahhoz, hogy meglássuk általa a mennyi valóságot. Ha Isten csodák részesévé enged tenni minket, azok soha nem általános bizonyítékok, hanem jelek, melyek túlmutatnak önmagukon.

Létünk - mely a legnagyobb csoda(!) - megértéséhez szükséges az Isten jelenvalóságának/dicsőségének/nagyságának stb. átélése. Behatárolt, megismételhetetlen létünk csodáját Teremtőnk nélkül aligha tudjuk felfogni. (Isten nélkül ugyanis túl sok puzzle hiányzik a képből, hogy az számunkra értelmet nyerjen.) Az Örökkévaló "ÖregIsten/NagyIsten" azért enged(ett) meg olyan történéseket a világban, melyek földi szemmel nézve hihetetlenek, hogy egyre nyilvánvalóbbá tegye számunkra, az életünkben megnyilvánuló gondviselő szeretetének célja van: el akar juttatni mindannyiunkat Önmagához. Ehhez azonban a mi igenünkre is szüksége van, hiszen a hit - ahogyan a szeretet is - az önkéntességen, a szabadságon alapul.

Felelősségért - magunkért, s másokért.

A mai nap imádsága:

Uram! Adj nekünk látást, s Tőled való akaratot életünk istenes megéléséhez. Ámen

Víz fakad a pusztaságban, és patakok erednek a pusztában. Ézs 35,6b

Végidők... sokszor tapasztalta már az ember e szó borzalmát: apokaliptika. Amikor gonosz nyíltan a jóra tör. Koronás rabló hercegek, karszalogos diktátorok, nyakkendős gengszteerek, mind egyek: lelküket múlandó rongy életük védelmében odadobták az Ördögnek. Nincs ennél szebb, irodalmibb megfogalmazás: a Sátán foglyai ők. Lehetne magyarázni cselekedeteiket nehéz gyermekkorral, szociális nehézségekkel, egyesekben talán még a predesztináció éredekes gondolata is felvetődik... de hogyan teheti másképp valaki azt a gonoszságot mással - amit nem szeretné hogy vele magával tegyenek - hacsak nem elborult sötét lélekkel. Mert a világosság nem engedi a hazugságot, ami minden bűn szülőanyja... s mindenkiben ott van az "Isten mécsese" ami arra vár, hogy lángra gyúlhasson.

"Megfizetek mindenkinek cselekedetei szerint" - nincs vita. Van számonkérés, van ítélet, van kárhozat. Ha az anyagvilágban az okot követi az okozat, miért lenne ez másképpen a szellemvilágában. A bűnt követi a bűntetés. Igazság, ami alól nincs kibúvó. A középkor embere rettegett a reá váró kárhozattól, a ma embere nem féli sem az Istent sem az embert. Törvényen felülinek tudja magát. Pedig törvény csak egy van, az Élet törvénye, ahogyan Isten is csak egy van.

Az életnek értéke a végessége okán van, tartalmassága pedig az Isten teremtett csodáiban elrejtve létezik. Felfedezni Őt a mikrokozmoszban és makrokozmoszban: életünk legnagyobb kiváltsága. Mi a jutalma az istenes életnek? Az Isten maga, elrejtőzködve bennünk, s kinyilatkoztatva a világ csodás dolgaiban csillagokon innen, s túl.

Felfedezésekért...

A mai nap imádsága:

Uram, Istenem! Te látod, hogy Téged kereslek egész életemben. Igyekezetemet, gyenge akarásomat szánd meg, s áldásod csöppjeiből hullajts rám néhányat, hogy békességet nyerjen a lelkem! Ámen

   

"Isten nincsen messzire egyikünktől sem;"
ApCsel 17,27c

Pál apostolnak az Areopágoszon elmondott híres beszédéből van ez a harmadmondat, mely rövidsége ellenére nagy megállapítást közöl: Isten nincs messze. Tapasztalásunk mintha mégis mást sugallna: Isten nagyon messze van... olyan messzire, hogy halandó azt halandó fel sem foghatja. Talán valahol a világegyetem másik végén, egyedül várja Isten, hogy felhúzott órája (a teremtett világ) szép lassan leketyegje idejét... deista filozófikus felfogás, melyben Istennek csak annyi "mozgásteret" ad az ember, hogy Isten létezhet elsődleges okként, de további beleszólás nincs a világ menetébe...

Tényleg, hol van az Isten? Nem csak a bölcsességet keresők (filosz-szofosz) elvont kérdése ez, hanem mindannyiunké. Érdekes módon akkor tesszük fel ezt, amikor nem azt kapjuk az "élettől", amit vártunk. Valóban: "Hol van az Isten a betegségben, a nyomorúságban, a háborúban?" Vagy talán a háború pusztító tobzódásában nemcsak a múzsák hallgatnak, de Isten is?

Pálnak könnyű dolga volt, végül is apostol - gondolhatnánk. Ami az átlag-embernek kérdés, az számára nem lehet probléma, hiszen a küldött (aposztello) csak tudja kinek a követségében jár... Pál Istenismerete nem a mandátumából fakad, hanem éppen fordítva: azért, mert megismerte az Istent, azért teljesíti a Krisztus parancsát. Annak ellenére, hogy "bűnösök között az első"-ként üldözte az Egyházat, Isten kegyelmet gyakorolt rajta, s megérintette mindent átfogó szeretetével - s ez megváltoztatta életét, átformálta viszonyát a világgal kapcsolatban. Eladdig Istenről szóló tanítások bölcsességének a vonzásában élt, a damaszkuszi út után a szeretet hatalma alá került.

Az idézet mondat folytatódik, ez teszi teljessé Pál aeropágoszi kijelentését: "mert Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk." Ennél szakszerűbb, szabatosabb, pontosabb teológiai definíciót már nem is mondhatna... Bizonyára van pontosabb "meghatározása" is az Istennek, de az már nem emberek, hanem angyalok nyelvén szól.

Gazdagság...

A mai nap imádsága:

URam! Adj mindig annyit, hogy ínségemben ne perlekedjem Veled, s ne adj annyit, hogy szívem kevéllyé váljon, s megtagadjon Téged! Ámen

Tehát, ti gazdagok, sírjatok és jajgassatok a bekövetkező nyomorúságaitok miatt! Gazdagságotok megrothadt, ruháitokat megrágta a moly, aranyotok és ezüstötök megrozsdásodott, és rozsdája ellenetek tanúskodik, és megemészti testeteket, mint a tűz... Kincseket gyűjtöttetek még az utolsó napokban is. Dőzsöltetek a földön és tobzódtatok, hizlaltátok a szíveteket...

Jak 5,1-3; 5a;

Szegény gazdagok... Nem elég, hogy nyomasztja őket nagy gazdagságuk elvesztésének terhe - Luther szerint: Isten a nagy tolvajokat kicsikkel bünteti, azaz: nem aludhat nyugodtan a gazdag, mert éjjel kifoszthatják -, de mindezeken túl még az Isten országába is ők jutnak be a legnehezebben. Jakab apostol sem kíméletes hozzájuk, igencsak kemény prófétai hangon szólal meg! Azért nem árt leszögezni: a nincstelen szegényeknek sem könnyű az élete...

Minden ember gazdagnak születik erre a Földre, mert a legnagyobb kincset birtokolhatja: az életet. Az emberek többsége mégsem becsüli az istenadta életet, se másokét, s a saját se! Évente százezrével halnak meg az emberek különféle balesetekben, természeti katasztrófák következtében, de az embert mégsem hatják meg ezek az élet rendkívüli törékenységére figyelmeztető jelek. Milliószám halunk meg különféle betegségekben, de ezek sem állítanak meg minket öntörvényű gondolkodásunkban! Így lehet újabbnál újabb polgárháborúba csalogatni/kényszeríteni(?) afrikai törzseket, de a "fejlett nyugat" se önmegtartóztatóbb, szinte gondolkodás nélkül beveti csúcstechnológiás hadseregét, ha aranyat érő nyersanyagokról vagy stratégiai érdekeiről van szó. Az eredmény: ártatlan civilek esnek áldozatul az ilyen militarista igazságokért folytatott "küzdelemben" -, s bizony az erőszak erőszakot szül.

"Kinek hol a szíve, ott a kincse." - mondja Jézus URunk. A gazdagság veszélye abban rejlik, hogy amit az Isten materilális eszközként rendelt a lélek gyarapítására, nem eszközként tekinti a gazdag, hanem célnak. De lehet-e cél a véges Földön az, hogy határtalanul törekedjünk a nagyobb haszonra, az extra-profitra, a mégtöbbre? Aligha, hiszen a soknál több: az elég. A gazdag nem elégszik meg a sokkal, még többet kíván nyugtalan lelke, a bölcs pedig a keveset is megelégedéssel birtokolja... A keresztény ember tudja, hogy egyedül nem tudja felvenni a küzdelmet az "anyaggal", szüksége van a JóIsten segítségére. Ezért helyezi bizalommal életét Teremtője kezébe, hogy élete ne profitorientált, hanem kegyelmi legyen...

Nyugtalanság...

A mai nap imádsága:

Uram! Vedd el tőlem végességemtől való félelmeimet, s ajándékozz meg szolgáló lelkülettel, s erővel, hogy boldogan tudjam élni véges napjaimat! Ámen



Az asszonytól született ember rövid életű, tele nyugtalansággal. Kihajt, mint a virág, majd elfonnyad, árnyékként tűnik el, nem marad meg.
Jób 14,1-2

Nyugtalanok vagyunk, s ez végességünkből fakad... Aki egy kicsit is elgondolkodik az életen, legyen az egy virágé, állaté vagy emberé, az észreveszi a mindent átszövő nyugtalanság okát: az elmúlást, a halált. Amíg életünk bimbózik s virágba borul, "természetesnek" vesszük: aki megöregedett, annak meg is kell halnia. Ilyenkor sokkal fontosabbnak tartjuk álmainkat/lehetőségeinket, a célokat, amiket kitűztünk magunk elé. Nem is gondolunk ilyenkor arra, hogy egyszer eljön az idő, amikor már nem "élünk-halunk" azokért az álmokért, melyeket kergettünk, s talán éveket pazaroltunk rájuk, aztán mégsem lett eredménye, mert kiderült: van más, ami sokkal fonotsabb...

Jób szenvedései közepette nemcsak megérti, de a halál közelében meg is éli, hogy az ember élete rövid életű... Talán ma még rövidebbnek érezzük, azért is igyekszünk olyan intenzíven élni, hátha sikerül, ami a régieknek nem -, de végül csak a keserű igazság marad: ki sokat markol, keveset fog... Lám, a világ - s benne önmagunk, s Isten - megismerését nem lehet rohanásban megvalósítani; ahhoz hogy képesek legyünk felfedezni, a mindenség itt van karnyújtásnyi távolságon belül, ehhez bizony meg kell állni. S amikor elcsendesül bennünk a vágy az ide-oda-szaladgálásra, amikor képesek vagyunk első helyre tenni a Mindenség Urát, akkor szabadulunk fel igazán arra, hogy karjainkba zárjuk szeretteinket, s adjunk azoknak, akik karnyújtásnyi távolságra élnek tőlünk, s rászorulnak valamire. S mit kíván leginkább a másik ember? Ugyanazt, amit mi magunk! Megértést, egy hordozó közösséget, megbecsült helyet, ahol kibontakoztathatjuk képességeinket, s hasznosan tölthetjük el életünk rövidke idejét... S mi a hasznosság? Amikor valaki úgy szolgál véges idejéből, mintha örökké ideje lenne! Aki ilyen lelkülettel képes odafordulni embertársához, legyen az barátja, szomszédja, házastársa vagy gyermeke, akiknek éppen szükségünk van meghallgatásra, bizató szóra vagy gesztusértékű segítségre, az ilyen segítőkész ember olyan találkozásokat élhet meg, melyek "mélysége és magassága" szinte megállítja az időt...

Akarhatunk-e többet, mint megtanulni, hogy életünknek van tavasza, nyara, ősze és tele? Hogy Isten születés és halál ritmusai közé számos gyönyörű embersors-szimfóniát komponált? Hogy legkésőbb életünk végére megtanuljuk: életünk virágának nem pillanatnyi állapota adja értékét, hanem az méltóság, hogy Isten akaratából teremtett virágok vagyunk.