Bölcsesség...

A mai nap imádsága:

Uram! Add, hogy tiszteljelek Téged, s megtaláljam Tebenned életem értelmét, s felszabadultan szolgálhassalak embertársaim javára! Ámen

Csak az ÚR ad bölcsességet,

szájából ismeret és értelem származik.

Péld 2,6

Az élet drága, hogy mennyire, azt akkor tapasztaljuk, amikor elveszni látszik vagy már el is veszítettük... Volt idő, amikor a bolond ember azt gondolta, mindent megtehet következmények nélkül, mert a Föld sebei, ha lassan is, de úgyis begyógyulnak... Nos, a huszadik század második felében már kiderült: nem így van! Földünk rendkívül érzékeny, s bizony az ember oktalanságával maradandó károsodásokat okozott és okoz ma is: atombomba, vegyszerek, erdőirtás - hogy csak a legfontosabbakat említsük.

A modern felvilágosult ember a JóIstent elküldte/elzavarta a manók, tündérek, mesevilágába, s sorsának irányítását maga vette kézbe! Elméleteinek léggömbjei egymásután pukkannak ki, modernitást hirdető szlogenjeire rácáfolnak a mindennapok. Az elmúlt 40-50 évben elhitte az ember, hogy modernitáshoz elég azonosulni az aktuális "színes vízzel", mely szinte félisteni erővel ruház fel, s garantája a sikert, a boldogságot... hogy mit garantál, azt azok tudják, akik páncélszekrényben őrzik siker-italaik titkát - nekik biztos profitot, akik pedig megisszák, azoknak egészségkárosodást biztosít... A fiatalt - aki élettapasztalat híján még elhiszi, hogy sebezhetetlen -, könnyű meggyőzni, hogy az élet értelme a száguldás, a szüntelen mozgásban/történésben-levés, s azt is elhiszi, hogy működik az élet a JóIsten nélkül is... Csak amikor elmúlik fiatalsága, s rádöbben, hogy az idő kerekét nem tudja visszaforgatni, akkor döntik depresszióba a tények: egyik pillanatról a másikra nem tud megfelelni az elvárásoknak, mert lehet, hogy a testét edzette, de a lelkét nem...

Ki a bölcs? Aki megsejti már fiatalon is, hogy az élet első felében azért kell a Teremtőre gondolni, mert az élet második felében - s azt senki nem tudja hol a határ a két fél között - az istenadta lelkiismeretünk megszólal, s számonkéri az első felében megcselekedett ill. meg nem cselekedett dolgokat. Bölcs az, aki tudja, hogy egész élete "életminősége" attól függ, hogy valóságként beengedi az életébe Istent vagy sem...

Céljaink...

A mai nap imádsága:

URam! Add, hogy kezedből tudjam venni a belátható, s a távlatos célokat is. Te adj erőt feladataim megoldásához, hogy kiteljesedhessek életemben - a Te túláradó kegyelmed szerint! Ámen

    

Pál apostol írja: Szeretném ugyanis, ha minden ember úgy volna, mint én magam is; viszont mindenkinek saját kegyelmi ajándéka van Istentől: kinek így, kinek amúgy. A nem házasoknak és az özvegyeknek pedig ezt mondom: jó nekik, ha úgy maradnak, mint én is. Ha azonban nem tudják magukat megtartóztatni, házasodjanak meg, mert jobb házasságban élni, mint égni. A házasoknak pedig nem én parancsolom, hanem az Úr, hogy az asszony ne váljon el a férjétől.

1 Kor 7,7-10

Ha mindenki követte volna Saul-Pál ajánlását - azaz mellőzte volna a házasságot -, akkor hamar kihalt volna a kereszténység, ugyanakkor azt sem állíthatjuk, hogy az élet kizárólagos értelme csakis a "párban levés" lenne. Az élet értékét maga a létezés adja, minőségét pedig az, hogy ki mennyire képes az adott körülmények között megélni emberi méltóságát.

Nem volt olyan kor, melyben a szexualitás ne játszott volna fontos szerepet. Amikor az önmegtartóztatás volt az életideál akkor is, csak akkor úgy vélték, hogy a legdrágábbért (az üdvösség) a legtöbbet kell odaadni. Lemondani a szexualitásról gyakorlatilag lehetetlen, alárendelni Istennek viszont lehetséges. Ezt nevezi a pszichológia tudománya szublimációnak, amikor is a nemi ösztönökből fakadó erőket a társadalmilag elfogadott, nem szexuális célok felé tereli valaki. Ez azonban nem csak egyszerűen elhatározás kérdése, ez karizma, azaz kegyelmi ajándék. A jó hír, hogy ezt azért kérni lehet a JóIstentől. Ha nem így lenne, akkor fájdalmas veszteségeinket nem is tudnánk elhordozni...

Pál azt mondja: "jobb házasságban élni, mint égni". A szexualitást kifordító mai világunkban sokan a házasságban elégnek, s aztán úgy vélik azon kívül van az "Élet". Érdekes módon a házasságok akkor bomlanak fel, amikor megszűnik valamilyen közös cél - felépült a ház, megvan a "kocsi is, meg a kicsi is" -, de kiderül, hogy a jóléten és a reprodukciós program megélésén kívül azért többre is vágyódik az ember. Ilyenkor a cél megszűnése vagy a cél megvalósíthatatlansága - s ezért az arról való lemondás - életvezetési válságba, krízisbe, akár depresszióba is kergetheti, bizony még a hívő embert is. Ilyenkor nyúlnak sokan "pótszerek", többnyire az alkohol után... Míg a férfiak ötvenéves korukig igen gyakran kételkednek magukban, vajon jól élik-e az életüket, de ötven fölött már többnyire megelégednek azzal, amit elértek; a nők az "ötödik iksz" vonzáskörzetében ill. afölött - mostanában talán hamarabb is(!) -, kezdenek el kételkedni abban, vajon jól csinálták-e azt, amit eladdig csináltak...

Élménytársdalmunkban sokan gondolják úgy, ha nem élnek világi, felfokozott életritmust, akkor lemaradnak valamiről. S, aki lemarad, az vesztes, az lúzer, az jobban teszi, ha magának sem bocsát meg... Az élet azonban több, mint a történésekben való részvétel! Az élet célját nem a megélés (az élmény), hanem a megismerés adja. Ez pedig a felismeréssel kezdődik: Isten a "mozgatórugója" mindennek... S mivel Ő a Végső Ok, a Kezdet, ezért nem lehet más, több és nagyobb Cél sem, mint Ő maga! A hívő ember ezért Őt keresi, Őt szolgálja, soha nem egyedül, hanem mindig közösségben - egyszer kicsiben és/vagy nagyban, máskor családiban és/vagy gyülekezetiben, ez szinte mintegy -, a fontos, hogy közösségben, mert ahol ketten hárman az Istent keresik, onnan az Isten sincs messzire...

Evangélium...

A mai nap imádsága:

URam! Evangéliumod titkát ismertesd meg velem, hogy Általad tudjam örömmel szolgálni embertársaimat! Ámen

Mert nem szégyellem az evangéliumot, hiszen Isten ereje az,

minden hívőnek üdvösségére,

Róma 1,16a

Az evangéliumon tényleg nincs mit szégyenleni, az azt hirdető keresztények miatt azonban van pironkodnivalónk bőven! Saul-Pál "missziója" - s újtestámentumi munkásságának "túlsúlya", hiszen a 27 irat közel felét ő írta - adta meg azt az alaphangot, mely evangélium-értelmezés Jézus Krisztus istenemberi szeretetére tette a hangsúlyt, hanem az ún. "váltságáldozatra". Az apostol hellén területen végzett missziójában egészen másként érvel, mint ahogyan teszi azt szűkebb hazájában - teológiailag egyébként teljesen korrekten -, hiszen azt mondja: "Isten megbékéltetett titeket a Krisztus által". Ezzel maga Pál is beismeri, hogy a váltságteória elsősorban zsidókból lett keresztények számára érthető, de az egyetemes látásmódban gyakorlatilag teljességgel érthetetlen az érvelés, hogy az Isten - Aki egyébként EGY -, Az "megöli egyszülött Fiát"... csupa szeretetből(?). Ez nemcsak érthetetlen, de elfogadhatatlan is a józan ész számára. Az effajta keresztény missziót éppen ezért meg is kellett támogatni katonai erővel, mely hatásos segítségért az Egyház mindig igen hálás volt. Hogy ennek az az erőszakkal megtámogatott "missziónak" milyen következményei - a kulturális veszteséget most ne is említsük(!) - lettek, azt nyomon lehet követni a világtörténelem alakulásában! Az meg nem vigasztalhat senkit, hogy más missziónáló vallás sem volt különb a katonai erő felhasználását illetően...

Az evangélium lényegmagva tehát nem az, hogy bármekkora latrok is vagyunk - Isten majd úgyis megbocsájt nekünk. Fentiek értelmében hitványságunk nagysága abban is megmutatkozik, hogy egyedül csak az Isten-Fiú vére képes lemosni rólunk istenteleségeink gyalázatát... Bármennyire is szép ez a kép, s allegorizálva hozza a maga lélekgyógyító gondolatait, az Isten istenképűségének megélése alapvetően más látásmódot igényel... Azzal is tisztában kell lennünk, hogy fenti gondolatokat a tradicionális kereszténységben felnőtt ember nehezen érti meg, de legyünk józanok: 2011-ben, a "modern", keresztény-kulturális gyökereit az utolsó ötven esztendőben szinte teljesen elveszejtő nyugati világban van egyáltalán még értelme, létjogosultsága tradicionális kereszténységről beszélni? Ma Európában katolikus és protestáns egyházaknak is azzal kell megküzdeniük, hogy az ún. keresztény életfilozófia visszaszorul néhány száz teológus könyvtárpolcoknak írt könyvébe-tanulmányába, s a keresztény életvezetés utáni igény rohamosan csökken, ami a gyülekezetek zsugorodásában jól tettenérhető, s ezzel párhuzamosan megszűnnek az eddig természetesnek vett indokok is arra, hogy társadalmi tényezőként tekintsenek a keresztény egyházakra.

Krisztus megszaporította a kenyeret, s megelégítette az éhezőket. A kereszténység feladata, küldetése, missziója pontosan ez lenne: enyhíteni az éhséget - testit és a lelkit is! Az eszközök meg is lennének rá. Ehelyett azonban az ún. "keresztény" államok kivétel nélkül hűtlenek lettek eredeti elhivatásukhoz, s vezetőik csúfosan cserbenhagyták a rájuk bízottakat. Kár is lenne szépíteni a dolgot, pontosan az ellenkezője történik annak - kicsiben és nagyban is -, mint ami az Isten akarata! Amit a zsidó-keresztény európai többség felelőtlenül a világra piszkít, azt egy lelkes kisebbség igyekszik eltakarítani... Az evangélium diadala azonban nem ez, ez sokkal inkább a tudatlanság triumfálása. A tudatos Krisztus-követés abban áll, hogy az erőnek, szeretetnek és józanságnak Lelke által vezérelve úgy alakítja a keresztény világ a gazdasági, kulturális, szociális törvényeit, azaz a hétköznapok életét, hogy ne rohanhassanak tömegek a kárhozat szakadékába, hanem megtapasztalhassák a szeretet erejét, a közösség gondoskodását, s a szellemi előbbrejutás lehetőségét a saját életükben. Amíg azonban a keresztény világ fegyverekkel, könnygázzal, tisztességtelen piaci magatartással és totális kontrollal igyekszik bizonyságot tenni vezető szerepéről a világban, eladdig nem az Istenéről, s az Ő mentő szeretetéről tanúskodik, hanem kizárólagos igényéről a hatalomra...

Kegyes élet...

A mai nap imádsága:

Istenem! Add, hogy Neked élhessek, s megelégedéssel dícsérhesselek minden nap! Ámen

    

Valóban nagy nyereség a kegyesség megelégedéssel, mert semmit sem hoztunk a világba, nem is vihetünk ki semmit belőle. De ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele.

1 Tim 6,6-7

Sok elégedetlen embert ismerünk. Olyanokat is, akik magukat kegyesnek tartják, de közvetlen környezetük jól tudja róluk, ők csak kegyeskedők. A kegyesség gyakorlásának egyik szép időszaka a pietizmus 1670 és 1750 között terjedt el, és az egyéni jámborságot valamint a protestáns egyház egészét kívánta megújítani. 1750 után a különböző protestáns egyházakban más és más formákban jelent meg. A pietizmus szó a latin pietas-ból származik. Jelentése: ájtatosság, istenfélés, vallásosság, szeretet, kegyelet, gyöngédség, ragaszkodás, odaadás, igazság, igazságosság, szelídség, jóság, kegyesség, könyörületesség. E sokjelentésű szót eleinte mégis csúfnévként, azaz a jámborkodó értelemben használták, de a kezdeti negatív értelmezés után hamar pozitív értelmet nyert. Pietista (értsd szelíd, odaadó, könyörületes) emberek nélkül a közösség természetszerűleg bomlik, de ha ott vannak szeretetükkel "só- és világosság"-ként, akkor szentül az adott közösség, annak tagjai napról napra, egyre közelebb kerülnek Istenhez.

Nyilvánvaló, hogy Pál az "élelmen és ruházaton" az élet méltóságteljes fenntartásához szükséges dolgokat érti. A ma emberének elégedetlenségére jellemző, hogy az többnyire nem a szükséges, hanem a "kívánt szükségtelen", az el nem ért "fölösleges" hiányából fakad. Megdöbbentő igazság, hogy amit annyira kívánunk, azt mind itt hagyjuk, nem viszünk ki ebből a világból semmit. Nem is hoztuk be ezeket ebbe a világba, mert nem a mienk az a sok-sok kacat, amit használunk nap mint nap... ezeket "kölcsönbe" kaptuk csupán. Az élet szépsége, hogy az előttünk járók szorgalma, s kitartása haláluk után is gyümölcsöt terem: az áldozattal megépített templomban akár évszázadok múlva is hangzik az ének, de személyes életünkben is megtapasztalható annak az öröme, amikor is nem az alapoktól kell építkezni, mert szüleink már megvetették az erős fundámentumot.

Az elégedettség a legnagyobb ajándék, ha az Istenen nyugszik, de a legnagyobb deformáló erő is lehet, ha a múlandóba kapaszkodik. Pál máshol így kérdez: "Mid van, amit nem kaptál? Ha meg kaptad, akkor mit dicsekszel vele?" Bizony a hamis megelégedés a legnagyobb átok, mert megkötözi a szívet, s a kezeket, amit szintén azért kaptunk "ajándékba", hogy szolgáljunk velük...

Rendelt időnk bölcs megéléséért.

A mai nap imádsága:

Uram, Istenem! Életem hiábavaló szakaszait látod, s te tudod igazán mennyire szenvedek miatta. Kérlek, adj nekem tudást, bölcsességet, hogy féljelek Téged, s szeretni tudjam embertársaimat, s magamat! Ámen

    

Az ember napjai olyanok, mint a fű, úgy virágzik, mint a mező virága. Ha végigsöpör rajta a szél, vége van.

Zsolt 103,15-16

Ha csak ez a mai nap múlna el ilyen gyorsan! De az Írás megdöbbentő igazsága ennél mélyebb igazságot közöl, hiszen többesszámban beszél: napjaink telnek el ily hamar! Az idő múlásának gyorsaságára nemcsak abban érhető tetten, hogy a hétfő szinte átmenet nélkül éri a pénteket, de éveink alig tetten érhető egymásba olvadásában, gyerekeink felnövekedésében is. Zsenge közös fűszál-életünk társunkkal, akit egy életre választottunk - vagy majd választunk - hamar virágba borul... Az ifjúság arcunkat simogató kedves tavaszi szele pedig még nem sejteti, hogy a szél (vagyis az idő) munkája nem is olyan soká látható lesz bőrünk feszességén és mindenekelőtt érezhetővé válik lelkünkben.

Az Istenben bízakodó ember minden napját felülről, ajándékként veszi. Hálát ad, hogy az új napot megérhette és ismét elgondolkodhat az élet csodáin. Tudja és érzi, ereje ugyan megfogyatkozhat, de azzal is tisztában van, hogy a hit szárnyra kelti a megfáradtakat, s ha naponként ütközik teste lustálkodásra törekvésével, azt is világosan látja, hogy az igazi gond nem a test, hanem a lélek megfáradása.

Ahogyan a mezőn egyetlen virág sem haszontalan, ugyanúgy az Istennek is terve van minden emberélettel. Nincs hiábavaló lét, csak hiábavaló gondolkodás az életről. Aki nem gondolkodik el élete okán Teremtőjéről, annak élete hiábavaló. Természetszerűleg fontosak vagyunk önmagunknak, de ha életünket soha nem járja át a másikat szolgálni akarás lelkülete, akkor soha nem tapasztaljuk meg mi az áldozat, s mit jelent az emberi élet törékenysége és ideiglenessége, s ezzel együtt azt sem fogjuk fel, kicsoda az Isten valójában?

Szomorú vagy sem, de a szél mindig fúj. Földünkön, ezen a csodálatos gyöngyszemén a Naprendszernek, valahol mindig viharok dúlnak. Elemi erővel érezhető tehát: az idő telik... Egyszer a mi életünkön is végigsöpör az utolsó nagy vihar... hogy még egyszer belezizegjen minden megszáradt, elkopott testtrészünk és összetörjön bennünk minden megsárgult emléket, s porrá zúzva mindazt, amit mi életnek hittünk, felkapja, s magához emelje. Ez azonban nem a megsemmisülés tragédiája, hiszen az életnek sosincs vége, az egy folyamat, csak belehullunk Isten egy másik dimenzióban elénk tartott tenyerébe.

Út...

A mai nap imádsága:
URam! Köszönöm, hogy vezetsz az úton, s megóvsz minden veszélytől! Ámen



Szent a te utad, Istenem!
Zsolt 77,14a

Nem csak slágerekben, politikai szlogenekben, de gyakorlatilag minden vallásban gyakran előforduló szimbolikus elem: az út. Minden térben és időben zajló folyamat legelemibb jelképe, legeredendőbben az út maga az élet. Átvitt értelemben a lelkek útja alatt érjük a leszületésünket, vándorlásunkat e földi létben, s majdani kimenetelünket is - ahogyan a régiek képzelték - az "föl" az égbe vagy le a földalatti világba. Az út szimbolikája legerősebben a kínai filozófiában, a taoizmusban jelenik meg, ahol magát a tao kifejezést is "út"-ként értelmezik, és a kifejezhetetlen végső valóság megnevezése. A nagy világvallásokban egyébként az út, az utazás szellemi vagy valós zarándoklat, amely a hívőt közelebb viszi az Istenhez.

A keresztények kezdetektől fogva "úton lévők közösségének" (communio viatorum) határozták meg magukat, mert ez jól példázza, hova is tartozik az egyház, s mi a célja. Az egyház - mint szervezet/szerveződés - a Célhoz, azaz Istenhez segít elvezetni. Sajnos az egyháztörténelem éppen arról tanúskodik, hogy az Egyház nagyon is berendezkedett erre a földi létre, felejtve azt, hogy mi is ennek az istenes közösségnek a végső célja.

Egyéni életünkben (utunkon) sok-sok mindent meg-, s átélünk: járunk kanyargós ösvényeken, csodálatos erdei utakon, s fárasztó "kiépített, hierarchiával aszfaltozott látszólag egyenes utakon, s bizony vannak sosrdöntő útelágazásaink, s némely tudatos pillanatunkban még azt is megnézzük-e hová vezetnek útjaink...

Út vezet a megvilágosodáshoz a nagy vallások tanítása szerint. Az esendő ember útja a megigazuláshoz mindig kanyargós, vagy legalábbis spirál alakú. A kiválasztottaké az egyenes, az ún. királyi út. Az evangélium tanítása szerint a királyi utat egyedül Jézus adja, önmagában - Ő mondja magáról - "Én vagyok az út, az igazság és az élet." Érdekes, hogy a "királyi út" a középkorban a szerzetesi létformát jelentette, mely mentes a világi lét hiábavaló kanyarulataitól....

A régi ember sokkal jobban tartott az utazástól, mint a ma mobilis embere. Úton lenni veszélyt jelentett, hamar a kiszolgáltatottság helyzetébe kerülhetett valaki. Ma sincs ez másképp. Korábban talán rablók és keréktörések tartották rettegésben az utazót, ma más formában, de ugyanaz okoz aggodalmat, félelmet. Az útonlevés az életet jelzi, s az útnak mindig célja kell hogy legyen. Seneca mondja: ha nem tudod melyik kikötőbe igyekezel, a szelek nem segítenek neked. Mi tehát az élet célja? Egyesek szerint nincs is cél, mert az "útonlevés" a folyamatos mozgásban levés, a történésekben mindenáron részt kapni akarás, a cél maga. Korunk ideája, főleg a fiatalok között, akiknek soha nem elég gyors az élet: Élj gyorsan! Sok ifjú s régebb óta ifjú nem számol a keréktöréssel...

Mert vannak élethelyzetek, amikor élet-rohanásunk sebessége, az utak(körülményeink) állapota, s a forgó "kerék" (élet), teherbírásunk végső határáig vagy azon túlra billent minket: s megállunk. Nincs tovább. El kell gondolkodnunk: Honnan jövök, miért vagyok itt, s hova akarok eljutni? Miért is ez az egész nyüzsgés a teremtett világban? Ilyenkor nem szépen hangzó válaszokat, megoldást keresünk. Megoldást nem "általában", hanem megoldást személyesen, nekem... A keresztény ember tudja, hogy a legbonyolultabb élethelyzetekre, életvezetési hibák okozta zsákutca-, vagy gödör-állapotokra is a megoldás: Isten maga. Nincs olyan bonyolult krízis, amire ne ez - vagyis az Isten - lenne a megoldás...