A fenti világ lenti uralmáért életünkben.

A mai nap imádsága:

Uram! Új hetet, új napot vehetek a kezedből... Te adj erőt feladataim elvégzéséhez, figyelmet akaratod meglátására, s bölcsességet azok megcselekvésére! Ámen

   

Jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is.

Mt 6,10

Nem tudom, egyedül a JóIsten tudja, hogy egy nap hányszor hangzik el a lélek himnusza, a Miatyánk... gyanítom, hogy folyamatosan szól vagy éppen hangtalanul formálódik az ajkakon. Ahogyan a nappal és az éjszaka kergeti egymást a Földön úgy törnek fel belőlünk folyamatosan e létünkbe fonodó, de azokon túlmutató kérések.

"Jöjjön el a te országod"... Aki sokat látott már e világból, az bizonyára a szenvedéseket is észrevette benne. Azokat az égbekiáltó gonoszságokat, amikett naponta elkövet az ember bírvágya miatt, emberi erő nem, csakis az isteni képes megállítani. Ha majd eljön az Ő országa, akkor lesz igazság, béke és nyugalom! Ha valaki mégis a lelkébe hívja ezt a "mennyei királyságot" (Isten országának régi fordítása), akkor veszi észre igazán, mi dolga is van ebben a világban. Békesség és csönd nélkül nincsenek életformáló nagy gondolatok! TV-képek villódzása, a rádió slágereinek zakatolása közben nincsenek mindennapjainkat alakító felismerések, csakis a pillanatok kezünkből kifolyó homokszemei...

"Legyen meg a te akaratod"... A szinte gondolkodás nélkül kimondott néhány szavas kérést talán a legnehezebb kimondani! Ha Isten "egyetért" velünk, ha "támogatja" döntéseinket, azt természetességgel vesszük, de ha az Ő akarata a mi akartunkkal ellentétes irányba mutat, akkor világok csapnak össze lelkünkben! Ha emberi eszünk elképzelte jó elmarad, ha a veszteség kínja belehasít életünkbe, akkor azonosulni az Ő akaratával... szinte lehetetlen kihívást jelent! Végül mindig rádöbbenünk: ki kell mondanunk, "Legyen meg a te akaratod!" mert a Felsőbb Akarat elfogadása nélkül nincs továbblépés földi pályánkon, sem eljutás Őhozzá.

A földi mennyországról furcsa elképzeléseink vannak! Itt a földön a matéria ringatása, a test vágyainak ki-/megélése adja sokak számára a teljességet... az Isten országa azonban nem ennek a kivetítése a végtelenbe. Ha így lenne, azt megmondta volna a Mester, ahogyan azt is tudtunkra adta: "A mennyeknek országa nem evés és ivás!" Ami azonban "odafenn" érték az, "idelenn" is az... sőt ez az a híd, ami összeköti a kettőt: az Isten szeretete... Ezt mindennap belekönyörögni életünkbe nem kényszer, hanem kiváltság.

Keresztény élet...

A mai nap imádsága:

Uram! Add, hogy tetszésedre élve boldoguljunk! Ámen

Én nekik adtam igédet, és a világ gyűlölte őket, mert nem a világból valók, mint ahogy én sem vagyok a világból való. Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól. Nem a világból valók, mint ahogy én sem vagyok a világból való.

Jn 17,14-16

Gyakran elhangzik a csodálkozó kijelentés: "Na, te sem ebből a világból való vagy!" Lehet ez elismerése az önzetlen segítésünknek, de lehet éppen visszafogott korholás is a tényre - jól átvertek minket. Ma reggeli igénk azonban nem a hétköznapokba, hanem a Szentséges Isten világába invitál. Jézus ún. "főpapi imájában" - de miért ne hallhatnánk ezt búcsúbeszédes hangos gondolkodásnak? -, azt mondja: az ővéi, azaz mi nem ebből a világból valók vagyunk. Ez Jézus szájából 'elismerés'... Ha mindig ott lennénk, ahol Jézus van, akkor bizonnyal más lenne a világ.

Világ gyűlöletét kivívni viszonylag egyszerű. A 'világ' - azaz a világ embere - ugyanis mindenáron, mindent birtokolni akar. Azt is, amit csak akkor lehet bírni, ha másról lemondunk. Vannak ilyen egymást kizáró dolgok az életben: pl. nem lehetünk egyszerre hűségesek és hűtlenek, s nem élhetjük át egyszerre a szerzés izgalmát, s a lélek békességét sem - ugyanis az életben mindennek ára van. A növekedés nincs csak úgy 'magától', azért valaki mindig "fizet"... Végsősoron pedig a növekedést maga az Isten adja.

Sokszor szeretnénk kifutni ebből a világból, mert nem olyan, amilyennek szeretnénk látni. Fundamentalista struccpolitika soha nem segít az emberen, sokan mégis az extremitásokba menekülnek, jóllehet nem ez az Isten akarata. Isten nem az aszketékus félrevonulásra, a természetellenességre, hanem az életre teremtett mindannyiónkat. Akinek minden lehetősége/Istentől kapott adottsága megvan arra, hogy Istennek tetsző életet éljen, de mégis magának él - az bizony már halott. Azt pedig tudjuk, hogy "Isten nem a holtak Istene, hanem az élőké", ezért Ő ott van, az "élet sűrűjében", ahol történnek a dolgok... Jézus első csodatétele Kánában történt, a vizet borrá változtatta. Tehetett volna más csodát is, feltámasztahatta volna a környék temetőinek halottait - mégsem tette. "Vidám csodájával" mintha csak jelezni akarta volna: az életre, az örömre hívlak titeket. (Jó tudni, hogy az édes bortól könnyen megmámorosodhat az ember, de aki az igazi Forrásból, az Élet Vizéből iszik, az nem veszíti el a józanságát soha!)

Isten akarata, hogy a világban legyünk. Sóként, világosságként, hegyen épített városként. Óriási feladat ez számunkra, de ha tudjuk, hogy nem (csak) ebből a világból valók vagyunk (mennyei állampolgárságot is kaptunk Krisztusban), akkor lehetetlent is kiteljesítő lehetőségnek látjuk...

Kísértés...

A mai nap imádsága:

"Ne vígy minket a kísértésbe!" Ámen

Isten pedig hűséges, és nem hagy titeket erőtökön felül kísérteni; sőt a kísértéssel együtt el fogja készíteni a szabadulás útját is, hogy el bírjátok azt viselni.

1 Kor 10,13b

Emberlétünknek első lényeges kísértése abban áll, hogy a személyest - bármi legyen is az: barátság, szeretet, tisztelet, összetartozás, egyáltalán mindaz, amit egy másik személy ad - nem szabad mivolta szerint, hanem birtokként akarjuk 'kezelni'. Ha ez a kísértés legyőzi az embert, akkor tönkreteszi saját magát és létfelépítő kapcsolatait: Dologivá vált, lényegtelen, összetört világ jelenik meg körülötte. Ezzel szemben ha az ember lemond arról, hogy a másikat saját céljaira 'használja', hogy 'sajátmaga gyarapításának' eszközévé alacsonyítsa le, akkor új, tiszta, lényegi világ teremtődik körülötte, a szelídség, a szabad adás, a kímélet, a tapintat, a békesség és a türelem létvonatkozása. Az ilyen ember lénye annak bizonyítékává válik, hogy van még valami más is, mint amit kikényszeríthetünk, meghódíthatunk és hatalmunk alá vethetünk. A személyes és mind személyesebbé váló világ a 'gazdagság utáni mohó vágy' mindennap új leküzdéséből keletkezik.

Az emberi szellem egyik leghatalmasabb kísértése: csalódni abban, ami a legdrágább nekünk, amivel igazi valónk ajándékozott meg, amit mindenkorra megszerettünk. Ennek a kísértésnek legkézenfekvőbb oka az, hogy minél személyesebb és anyagtalanabb az érték, annál inkább veszít hatóerejéből a hétköznapi élet embere számára. Az ember azt szeretné, hogy amit ő 'fénylőnek' tapasztalt, az mindenki másnak is valahogy csodaképpen fényeskedjék. Nem bírja elviselni, hogy ami neki szép, az nem mindenkinek szép. És így kezd el kételkedni abban, ami legkedvesebb neki: anyjában, feleségében, barátjában, Istenében. Nem szabad elvárni a legkedvesebbtől, hogy mindenkinek kedves legyen, és a legdicsőbbtől, hogy mindenki számára dicső legyen...

Legtitkosabb és legnagyobb kísértésük: a türelmetlenség kísértésünk; hogy Istent magunkkal rántsuk, lerövidítsük útjait, meggyorsítsuk Isten kezét, ötleteket adunk Istennek vagy éppenséggel "besegítünk" neki, ahogyan Ábrahám tette Hágárral.

Igazi lényünket ott kell keresnünk, ahol szabadság, juttatás, ajándékozás történik, azaz a szabad személyi kapcsolatok szférájában, vagyis azon a területen, ahol a lét kezdi elvonni magát a birtoklás, rendelkezés és kényszeríthetés világából. Pontosan az igazit, azt, amiben lényegien emberek vagyunk, nem birtokolhatjuk, hanem mint ajándékot kell megkapnunk. Isten közelében aztán minden világosabbá válik, s elfogadhatóvá válik az is, ami már nem kísértés, hanem próba...

Közösség...

A mai nap imádsága:

Uram! Közösségbe teremtettél engem, hogy felelősséget hordozzak másokért. Add, hogy ne felejtsem el küldetésemet, a feladatokat, amiket rám bíztál, s a Tőled kapott erővel munkálkodhassam az enyéimért! Ámen

Nóénak ez a története: Nóé igaz ember volt, feddhetetlen a maga nemzedékében. Az Istennel járt Nóé.

1 Móz 6,9

Igaz történet egy igaz emberrről... Így is lehetne tömören megfogalmazni ezt a Biblia első lapjain található tudósítást. Azon senki sem vitatkozik manapság, hogy Noé zsidó volt vagy sem, mert nem volt az. Ez az elbeszélés azokból a régi időkből maradt fenn, amikor más kultúra volt az irányadó. Az ember azonban ugyanolyan esendő volt akkor is, mint manapság. De mennyire volt igaz ember ez a Noé, s mennyire feddhetetlen? Rabbinikus (zsidó tanítói) magyarázatok többnyire azt vallják, hogy Noé relatív-igaz ember volt. Azaz a többiekhez képest feddhetetlen. Noé tehát a normális ember prototípusa... Olykor megtörténik a világtörténelemben, hogy a normálisan élőket szentnek titulálják vagy szándékosan különcködőknek, pedig ők csak megmaradtak embernek.

A Midrás (ezalatt leginkább bibliai szöveghelyekhez fűzött a legváltozatosabb műfajú, logikájú rabbinikus magyarázatokat érthetünk) elbeszélése szerint az akkor élt emberek a feslettségnek olyan fokára jutottak, hogy az Örökkévaló elhatározta, új világot, új emberiséget teremt. Nem rombolja le teljesen a meglévőt, csak a romlott részeket, de azokat igen alaposan, "vágja ki", illetve új ember-fajt sarjaszt egyetlen megmentett családból. Ez Noách - Noé - családja, mely viszonylag jobbnak találtatott a többinél.

"Noé igaz volt, de nem annyira igaz, hogy kellő hatása lett volna az őt körülvevő világra is. Olyan ez, mintha valaki rossz szomszédok közé kerül, akkor két lehetősége van, vagy elköltözik egy jobb környékre, vagy megpróbál hatni a szomszédjaira. Noéból ez az erény hiányzott. Nem elég igaznak lenni saját környezetünkben, nem elég saját értékeinket magunknak megtartani, és védekezni a külvilág hatásaitól, hanem valamennyire igyekeznünk kell a külvilággal, embertársainkkal is megosztani a számunkra fontos értékeket. Az igazság akkor valódi igazság, hogyha nemcsak mi tudunk róla, hanem a mellettünk lévő ember tudtára is hozzuk." (Köves Slomó, rabbi)

Az özönvíz idején a közös veszély az állatokat ösztöneik megfékezésére kényszerítette. Végveszélyben nemcsak az állatok, de az emberek - a vademberek is - a jobbik énjüket hozzák felszínre, viselkednek másként.

A világon az első részeg - Noé volt. Midőn kijött a bárkából és tudatosult benne, hogy mindent előlről kell kezdeni, szőlőt ültetett, a termésből bort csinált, majd bánatában leitta magát. Ezt a prózai történetet a Midrás kissé kiszínezi: Amikor Noé elhatározta, hogy szőlőt ültet, jött a Sátán, megállt mellette és megkérdezte: mit ültetsz? Noé válasza után a Sátán felajánlotta, hogy társul hozzá. Noé beleegyezett. Mit tett ezután a Sátán? Hozott egy bárányt és levágta. Aztán hozott egy oroszlánt és megölte, utána egy sertést, végül egy majmot, s azokat is leölte, és mindezek vérével megöntözte a szőlőtőkét. Ezzel jelezte Noénak, hogy az ember mielőtt bort iszik olyan jámbor, mint a bárány. Iszik egy keveset, és "bátor" lesz, mint az oroszlán, majd folytatja az ivást, s disznóvá alakul, végül berúg, s olyanná válik, mint a majom, ugrál és táncol és nem is tudja már, mit csinál...

A történet üzenete ez: Isten nem hagyja magára az embert. Soha. Bármilyen mélyre is kerüljön, kivezető utat, lehetőséget (bárka) mindig ad. Azt is üzeni az ige, hogy nem elég csak félrevonulni és távolról ítélkezve, megjegyzéseket tenni, hanem építeni kell, ami tervszerű gondolkodást vár el az embertől. Manapség erre különösen is szükségünk van, amikor elveszítettük természetes tájékozódóképességünket, nem csak az etikus viselkedést illetően, de abban is, ami a leginkább terhel minket: az idő megélésének, felhasználásának jó és helyes voltát illetően. Az idő nem változott, csak az időfelfogásunk - ahogyan az Isten sem változott, csak a mi viszonyunk Őhozzá...

Prófétálás...

URam! Nem a jövőt szeretném tudni, hanem a jelenben akarom megélni kegyelmedet. Add szívembe szeretetedet, hogy szám a Te igazságaidról tegyen bizonyságot! Ámen

  

Ó, Uram, URam! Hiszen nem értek a beszédhez, mert fiatal vagyok!     Az ÚR azonban ezt mondta nekem: Ne mondd, hogy fiatal vagy, hanem menj, ahova csak küldelek, és hirdesd, amit csak parancsolok!   Ne félj tőlük, mert én veled leszek, és megmentelek! - így szólt az ÚR.     Azután kinyújtotta kezét az ÚR, megérintette a számat, és ezt mondta nekem az ÚR: Én most a szádba adom igéimet!

Jer 1,6-8; 9

Nehéz a próféta élete... Jézus URunk mondása szerint "Egy próféta sem kedves a maga hazájában" azt jelzi, hogy az, aki köztünk él, akit ismerünk, hiába szólja az igazságot - kevésbé hiszünk neki, fogadjuk el bizonyságtételét, mint a "messziről jött embernek". S mi az igazság? Nem feltétlenül az, ami a szájból, hanem az, ami a szívből jön! Az emberek többnyire azt figyelik, hogy "ki mondja" s nem azt, hogy "mit"... Így történik meg az, hogy az ismeretlenségből a média által ravaszul elővarázsolt celebek - felejtésre predesztinált (másod)perc-emberkék - egyik nap a környezetvédelem, másik nap a magas-politika szakértői, harmadnap pedig valamelyik híres alsónemű-gyártó világcég meghatározó reklámarcai...

A próféta nem korszellem-szülte divat-ember, hanem "kétlábonjáró istenes lelkiismeret". Vagyis az Isten szavának hiteles szószólója, következetesen tanúskodó. Ha a próféta nem "hiteles" ember, akkor hamis próféta. S miről lehet ezt megismerni? Elsősorban az álruháról/álbundáról: jóllehet báránybőrben közelítenek a "hamisok", valójában farkas-lelkű, elveszejtőek, isteni igazságokként tüntetnek fel, mélységesen emberi, behatárolt, földhözragadt elképzeléseket. Az ilyen "próféták" uszítnak aztán népet népre, hirdetvén, hogy az övék az egyetlen "üdvözítő" vallás...

Akit valóban az Isten hív el, az evangéliumot hirdet akkor is, amikor a törvényre hívja fel a figyelmet, mert vallja: minden cselekedetnek következménye van, s nem marad jó vagy rossz tett hatás nélkül, ahogyan a mulasztásaink hullámai is egyszer - lehet, hogy nagyon későn, hosszú évek múltán - de összecsapnak a fejünk felett.

Csöndben maradni, amikor meg kellene szólalni, szólni abban a pillanatban, amikor hallgatni kellene - bűn. A bűn, a vétek pedig nem más, mint elválasztó akadály, Isten és ember, ember és ember között! Aki felvállalja, hogy szól akkor, amikor szava az Istenhez emelődést szolgálja, az Isten személyiséget nevelő, lelkiséget növelő eszközévé válik. Ez kiváltság, nagyon kevesek kiváltsága... Ha valakinek ez ajándékként megadatik, akkor az isteni elhívásban eltöltött élete apró csodákkal teli, sokak épülésére szolgáló naponkénti bizonyságtevés, azaz: áldás. Ha valaki pedig nem mond igent az Isten hívására és nem tölti be sorsába kódolt küldetését, mint férj vagy feleség, mint édesapa vagy édesanya, s nem tesz bizonyságot az isteni szeretetről -, az bizony súlyos átkot vonz magára. S mi az átok? Az Isten hiányának állandósága...

Teremtett világ...

A mai nap imádsága:
URam! Csodálatos a hatalmad, nagyságod felfoghatatlan... Add, hogy akaratodat megismerve békességel szolgálhassak Neked felebarátaim között! Ámen

Ekkor megszólalt az ÚR a viharban, és ezt mondta Jóbnak: Ki akarja elhomályosítani örök rendemet értelem nélküli szavakkal? Övezd hát föl derekadat férfiasan! Én kérdezlek, te meg oktass engem! Hol voltál, amikor a földnek alapot vetettem? Mondd el, ha tudsz valami okosat! Tudod, ki szabta meg annak méreteit, vagy ki feszített ki fölötte mérőzsinórt? Mire vannak erősítve oszlopai, vagy ki helyezte el sarokkövét?
Jób 38,1-6

Az ószövetségi ember még csak a horizontig látott, gondolatai mégis a Végtelen Isten körül repdestek, ma modern embere milliárd fényévnyi távolságokban kutathatja a galaxisokat, gondolatai azonban önmaga körül keringenek - csak. Jób számára nem volt kérdés, hogy a világ közepe az Isten, a ma embere pedig nem kérdezi, van-e Isten, mert úgy hiszi - végessége ellenére is -, hogy ő maga az...

Tény, hogy kitágult a világ, s ezzel együtt a Földünk zsugorodott. Pár száz évvel ezelőtt istentelen pogánynak vallották a másvallásúakat, mára pedig nyilvánvalóvá vált: elengedhetetlen a párbeszéd, kötelező az együttműködés, hiszen az Isten - végül is: EGY! Az emberiség nagy egymára-találása azonban nem kedvez jónéhány érdekkörnek, akik szívesen szítják a konfliktusokat, terjesztik a médiában az ellenségképeket, hiszen a háborús konfliktusok nem csak a hadiiparnak kedveznek, de gazdaságosabb hatalmi erővel elvenni azt, amiért egyébként súlyos dollármilliárdokat kellene fizetni - lásd olaj! S ha már fosszilis energiahordozók... Aki számára nem ismeretlenek Hetesi Zsolt tanár úr http://astro.elte.hu/~hetesizs/ kitermelhető energiahordozóink végességéről alkotott nézetei, annak figyelmébe ajánlom őt! Érdemes nézeteit komolyan átgondolni, jóllehet az adatok, amikből ő maga is érvel/dolgozik olyan frissek, hogy emiatt még kevesen hisznek neki... pedig a korszak, amiről beszél, hamarabb elközeleg, mint gondolnánk...

A Föld, amin élünk porszemnyinél is kisebb az univerzumhoz képest... A tudomány szerint véletlenül alakult ki az élet a Földön, hiszen véletlenül lakunk a tejútrendszerünk ún. habilitációs zónájában, véletlenül pont megfelelő távolságban a Naptól, s véletlenül van elektromágnesen tere is a Földnek, ami megvéd minket a Nap káros sugaraitól... a véletleneket lehetne napestig sorolni. De ha mindez tényleg csak a szerencsén múlott, akkor nemde örülni kellene minden egyes pillanatunkban annak, hogy létezünk? Nemde minden nap óriási ünnepségeket kellene rendeznünk szerte a világban, hogy élhetünk ezen a bolygón?

S nem... perlekedik az ember, hogy miért olyan a világ, amilyen, s nem veszi közben észre, hogy az embertől olyan, amilyen! Szeretett rendszeres-teológiai professzorom mondta: "Ha nem lenne ember ezen a Földön, akkor a Föld valóságos paradicsom lenne..." Pedig Isten nem perlekedésre teremtett minket, hanem hálaadásra. Arra, hogy végességünkben boldogan megéljük az Ő Végtelen irgalmát, megtartó kegyelmét. Vitatkozni azon, hogy Isten miért ilyennek teremtette a világot - nem sok értelme van, s általában azok teszik ezt, akik nem ismerik részleteiben! A balga ember a felületes csillogás nézi, az okos a mélyen fekvő dolgokat kutatja... A hívő ember pedig nem csak keresi a szépséget, a jóságot, de munkálkodik is érte - hálából, hogy élhet Isten képmásaként ezen a Földön...

Teremtettség...

Imádkozzunk!
URam! Áldott légy az életért, s benne mindenért, amiben részesítesz! Ámen
   

Hiszen az én kezem vetette meg a föld alapját, az én jobbom feszítette ki az eget. Ha szólítom őket, mind előállnak.
Ézs 48,13

A teremtésnek két célja/értelme van: Isten és ember, s ez a két "szereplő" tulajdonképpen egy valóság: maga a titkokkal teli létezés, vagyis az Élet. A civilizáció hajnaláról származó ősi elképzelés - melyet a Biblia a "Teremtéstörténetben" őrzött meg nekünk - egy 'hetes' periodikában mutatja meg az Életet: hat napon át dolgozzék az ember, azaz a teremtett dolgokkal foglalkozzon, vigyázzon rá, legyen jó "gazdája", s hogy ne felejtse el, hogy ki az igazi tulajdonosa mindezeknek, a hetedik napot szentelje(!) meg, s adjon hálát Teremtőjének...

A "Szenteld meg az ünnepnapot!" - parancs mára egészen más értelmezést nyert. A vasárnap ma is "szent és sérthetetlen", csak már rég nem az Istené, hanem az emberé! Vannak persze még sokan, akik számára a vasárnap a hálaadás, az Isten igéjének hallgatása, és persze a közösség ünnepe is, de ebben a "szép új világban" sajnos egyre kevesebben vannak, akik "áldoznának" egy órácskát is a JóIstenre... Ha tennék, akkor persze visszakapnák azt többszörösen, hiszen az az ember, aki Istennel foglalkozik, az tulajdonképpen mindig magával, emberlétének kérdéseivel foglalkozik!

Az ünnep értelme nem csak az "evés és ivás", hanem mindenek előtt a találkozás. Jézus URunk a mennyországot gyakran hasonlítja egy nagy-nagy lakomához. A "fehér-abroszos" közösség ünneplése akkor teljes, ha a test kényeztetésén túl a lélek is jóllalkik, azaz őszinte, tartalmas beszélgetések is kialakulnak. Nem véletlenül mondja egy zsidó közmondás, "ha étkezésnél nem kerül szóba az Örökkévaló, akkor az olyan, mintha egy hulláról vennénk magunkhoz az ételt." Ez a fura mondat arra hívja fel a figyelmet, hogy minden létező, egész életünk, akkor kapja meg az igazi értékét, ha azokat az Isten-adta/-kínálta távlatba helyezzük!

Az "igazi" ünnep mindig a Teremtővel való találkozás. Ezekben a szakrális pillanatok által kapott "plussz erők" védenek meg minket a hétköznapokban is, hogy ne a munkát, a termelést, a mindenáron való gyarapodást tartsuk egyetlen célnak ebben az életben! Az Istenre-csodálkozás mevéd bennünket attól is, hogy korlátlanul az uralmunk alá hajtsuk a földet, melyből vétettünk. Isten mindenhová - a mikro- és makrokozmoszba egyaránt - "letette a névjegykártyáját", amit ha valaki elolvas, s megért, akkor válaszol Teremtője hívására... A legváratlanabb pillanatokban is!