Béke...

A mai nap imádsága:

URam! Add, hogy meg tudjak békülni sorsommal, s hálás tudjak lenni mindenért! Ámen

   

Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek.

Mt 5,9

Az emberiség történelme egyben a háborúk történelme is.... Szívünk mélyén ugyan békében szeretnénk élni egymással, Istennel és persze önmagunkkal is, de valahol mindig hibázunk - akaratlanul is mulasztunk -, s békétlenség lesz belőle. Perlekedni, szembeszállni valami ellen aztán mindig könnyebb, mint összefogva, küzdeni valamiért - ez utóbbi ugyanis személyes lemondással, olykor komoly áldozathozatallal jár.

A huszadik század egyik nagy tébolya volt, milliók hitték: a békéért harcolni kell. Így tudtak lelkesen frontra utazni - ahol aztán kijózanodott minden nacionalista és "-izmus-hívő". Ahol a fegyverek csörögnek-dörögnek, ahol a halál kaszál, ott nemcsak életek érnek végett, de a művészetek, s a humanista gondolatok és mindenekelőtt az erkölcsök, mert már csak egy erő releváns, a túlélés EGOizmusa: vagy ő vagy én...

Az játékipar legerősebb húzóágazata a számítógépes játékok, melyek közül messze kiemelkednek a katonai együttműködésben - nekik ugyanis ez reklám(!) -, stratégiai "lövöldözős" játékok. Bizony felnőtt egy generáció, akik lelkesednek ezekért - amire hollywood rendesen "rásegít" az akció-filmjeivel -, s talán a józanabbak tudják, hogy ez csak játék, de sokak lelki világában elültették az üzenetet: a jó csak akkor győzedelmeskedhet, ha mindenkit hidegvérrel eltesz az útjából... A lélekben gyengéknek ugyanis nincs alternatívája, számukra csak egy út létezik: az erőszaké.

A békesség-teremtőket "más fából faragták". Ők nem az elnyomásra, mások kiszorítására hanem az emelésre - ma divatos szóval mondva -, az integrációra voksolnak. Jól tudják, a külső béke csak akkor tartós, ha az a belső békéből táplálkozik, sőt még az is megtörténik, hogy a külső békétlenség ellenére a lélek nyugalmat talál.

Mindez azonban csak Istennel EGYÜTT lehetséges! Nem az ember életvezetési stratégiája - az csak másodlagos -, hanem mindig az Isten kegyelmes szeretete a meghatározó elem. Továbbadni az Istennel való megbékélés jó hírét csak az tudja, aki maga is megtapasztalta a békétlenséget, s az abból való szabadulás sorsára szabott útját maga is bejárta. Békétlenségünk legnagyobb oka ugyanis mi magunk vagyunk, ezért önmagunkat legyőzni, "rákényszeríteni a jóra" sosem leszünk képesek, ezt egyedül "kívülről" Isten képes munkálni bennünk...

Egység...

A mai nap imádsága:

Uram! Óvj meg minden kísértéstől, légy velem nehéz pillanataimban. Adj erős szívet s lelket, hogy igédben felfedezzem védő szeretetedet, s aszerint is éljek! Ámen

Mikor pedig Jézus felegyenesedett, és senkit sem látott az asszonyon kívül, így szólt hozzá: "Hol vannak a vádlóid? Senki sem ítélt el téged?" Ő így felelt: "Senki, Uram." Jézus pedig ezt mondta neki: "Én sem ítéllek el téged, menj el, és mostantól fogva többé ne vétkezz!"

Jn 8,10-11

Új "őrület" hódít a régi alapokon, a neve: poli-ámor. El País című spanyol napilap az ilyen kapcsolatok előnyeit sorolja: "Nincs féltékenység, bűntudat, rejtőzködés, a légkör állítólag derűs marad. A legfőbb érv pedig az, hogy semmiben sem tesznek mást, mint ami igen gyakori, és megszokott, csupán becsületesen felvállalják tetteiket. Tény, hogy nagyon sok a házasságtörés, ilyenkor a titkolódzás, a gyanakvás csak mégjobban elmérgesíti a felek közti viszonyt. Jobb, ha a feleség tudja, hogy a férjnek van valakije, az asszonyok találkoznak, még szimpatizálhatnak is. És a férj is eltűri az immár nem vetélytársnak érzett másik férfit. Ha kapcsolataik tartósnak bizonyulnak, miért ne? Akár mindnyájan együtt is élhetnének." Tényleg ilyen egyszerű lenne?

A kérdés nyilvánvalóan bonyolultabb! Az ÚRIsten férvivá és nővé teremtette az embert, de Ádám és Éva együtt alkotják az Embert. "Lesznek ketten egy testté!" - s itt tegyük félre a vulgáris magyarázatot, hogy ti. a gyermek(ek)ben, hiszen a lélek egységéről van szó! A "Ne paráználkodj!" törvény azt mondja: "Ne törj egységet!" Amit Isten egybeszerkesztett, azt ne szedd szét, amit egybeforrasztott azt ne törd ketté! A párkapcsolat igazi öröme az egység öröme, azaz: együtt "alkotjuk" azt a közösséget, ami erőt ad, elrejtettséget biztosít. A keresztény ember védi ezt a közösséget, amit Isten ajándékának tekint, mert jól tudja, hogy mentális/lelki/szomatikus regenerációjának ez az egyik alapvető biztosítéka, de tudja azt is, hogy ehhez elengedhetetlen az Isten kegyelme, hiszen a "hármas fonál az nem szakad el".

Az istenteremtette szexusunk benne van egész személyiségünkben, ebből nem tudunk kibújni: férfi vagy nő módjára élünk, gondolkodunk. Aki elveti az istenképűségében neki adatott méltóságát, az közönségessé teszi azt, ami egyedi és megismételhetetlen. Korunkban a nők nagyon sokat veszítettek méltóságukból, az ezredfordulóra egyre inkább eltárgyiasult a nő (szakszóval ezt szexuális objektifikációnak nevezik), élvezeti eszközzé, figyelemfelkeltő tárggyá szürkült, jóllehet Éva (élet, minden élők anyja) az ÚRIsten teremtettségi tervében az élet csodálatos szivárványa.

Az egység meg/feltöréséhez mindig két ember kell, s a személyes felelősség alól kibújnia nem lehet senkinek. Természetesen a házasság-törés, a félre-lépés, a meg-csalás stb. az nem bagatell dolog, hanem életvezetési tragédia. Nem üdvösség-kérdés, de pokollá teheti a mennyország földi "előízét", az Isten legnagyobb ajándékát, az Egység megélésének legintimebbjét: a házastársi közösséget. Az újrakezdés lehetőségét mindig megadja az Isten, de egy valamit nem szabad felednünk: Mi "kiradírozni" életünk tintafoltjait soha nem tudjuk, legfeljebb "beleradírozni" vagyunk képesek mások lelkébe - s ez bizony könnyen megtörténik, ha figyelmen kívül hagyjuk, ha kizárjuk Istent a szívünkből...

Elfogadásért...

A mai nap imádsága:

Uram, Istenem! Olyan könnyen és gyorsan ítélek meg másokat, elfelejtve, hogy magam is ítélet alatt álló vagyok. Sokszor hiszem azt, hogy a jó ügyet szolgálom, s lendületesen vetem be erőmet valami ellenében... Uram vetesd észre velem, hogy mindig valakiért vagy valamiért kell küzdenem, s hogy az igazságaink csakis a Te szeretettel együtt tükrözhetik a Te igazságodat! Ámen

   

A hitben erőtlen fogadjátok be, de ne azért, hogy nézeteit bírálgassátok... Tehát mindegyikünk maga fog önmagáról számot adni az Istennek. Róma 14,1 és 14,12

Pluralista világban élünk, melyben toleranciára hivatkozunk. Számtalan kisebbség keresi akaratának érvényesítését a társadalomban, mely érdekérvényesítésben politikusok állnak e csoportok élére. Így is van ez rendjén. Mégis vannak olyanok, akik a tolerancia mögé bújnak, hogy az egyén egyetlen túlélési esélyét, a közösséget, megosszák. Az első keresztény gyülekezetekben az összetartás nemcsak a szeretet missziói erejének a jele volt a világban, hanem a megmaradás, olykor a túlélés biztosítéka is. Ha valaki az egységet veszélyeztette megosztó véleményével, akkor az egész közösség léte forgott kockán.

Ebben a helyzetben különösen fontos Pál intése: "Az erőtlent fogadjátok be, de ne azért hogy nézeteit bírálgassátok!" Mert soha nem a bírálat, hanem a szeretet, s az abból fakadó erő és józanság az, ami véleményt változtat. Aki az egységre és az erőre hivatkozik, az lehet diktátor, de nem lehet a szeretet apostola. Aki józanságra int, de nincs ereje szeretni, az elvész az élet hullámai között, ezért hangsúlyozza Pál nem egyszer, hogy a legnagyobb ajándéka az Istennek - a szeretet.

Ahány ember él a világon, legalább annyiféle érzület és világlátás létezik. A mező virágai között sincs két pontosan ugyanolyan, de minden növény az éltető fény felé tör, ahogyan minden léleknek emelkednie kell(ene) az Isten (a Fény) felé. Ebben nyilvánul meg igazán az egység. Ha valaki ebben a törekvésében - bármiféle érdekből - gátolja embertársát, akkor annak érvelésrendszerét érdemes alaposan megvizsgálni. A szekták alapvető "működési rendje", hogy csak a vezér hangjára hallgatnak. Nincs, s nem is lehet alternatív-, hírforrás vagy irodalom - vélemény sem. Olyan ez, mint a rákos daganat, mely folyton nő és szaporodik, ami a tulajdonképpen az élet jele is lehetne, csak hát a tumor-sejtek nem tudják hol a határ... s így minden mást, végül önmagukat is elpusztítják.

Ha földi létünk utolsó homokszem-történese is csöndben aláhull és Isten elé kerülünk, akkor az nem másokkal együtt történik, hanem külön-külön, csak velem. Nála nincs közösségi számonkérés, kollektív büntetés, ahogyan az ember a történelmében "gyakorolta". Az Isten törvényei mindig igazságosak! - ezen érdemes lenne többször elgondolkodnunk... .

Követés...

URam! Add, hogy ne emberekre tekintsek, hanem mindig Rád figyeljek, s Téged követhesselek! Ámen
   

Ha tanítómesteretek sok ezer volna is a Krisztusban, atyátok azonban nincs sok: mert az evangélium által én vagyok a ti atyátok a Krisztus Jézusban. Kérlek tehát titeket: legyetek az én követőim.
1 Kor 4,15-16

Szent Pált, az egykori farizeusi vallásosságot véresen képviselő fiatal rabbit sokan nem szerették - Korinthusban sem. Egyrészt keményen küzd saját tanítói tekintélyéért, másrészt rajta kívül vannak mások is, akik hirdetik Jézus tanítását, gyaníthatóan olyanok is, akik valóságosan hallgatták a Názáretit, s nem csak elképzeléseik voltak Róla. Amit fontos megjegyeznünk/tudnunk: Krisztus első gyülekezeteiben nem csak férfiak tanítottak, hanem nők is, ezt éppen onnan tudjuk, hogy Pál a diákónusok (s kezdetben ez nem csak szeretet-szolgálatot, hanem írásmagyarázatot is jelentő "tisztség" volt) között mintegy egyharmad arányban említ meg nőket. Teszi ezt annak ellenére, hogy Pálnak ismerjük nem éppen "nőbarát" kijelentéseit! Ez azt jelenti, hogy a nők befolyása az első gyülekezetekben - hiszen Jézusnak köztudottan voltak női tanítványai/követői - igen erős volt. Kellett is hogy legyen, hiszen a gyülekezet részben vagy egészben de mindig az adott társadalom "leképződése" is, azt pedig kortörténetből tudjuk, hogy igen sok befolyásos, gazdag nő élt a Római Birodalom területén, s nem Kleopátra volt az első és utolsó, akinek a kezében óriási hatalom összpontosult... (Ha azt nézzük, hogy Evangélikus Egyházunkban mostanság a papi szolgálatot végző nők aránya pontosan egyharmad, akkor nagyon is "klasszikus" felépítésű, apostoli-hagyományú egyház a lutheránus!)

Pál olyat mond "Legyetek az én követőim!" a korinthusiaknak, amit azok igencsak vegyes érzelmekkel fogadnak. Pál korinthusi hallgatósága meglehetősen vegyes volt: sok igen művelt, korabeli "világot járt" ill. ismert ember lehetett a gyülekezetben, már csak azért is, mert Korinthus kereskedelmi-, s egyben kulturális centrum is volt. Azt tudjuk, hogy a gyülekezetben pártoskodás(?) is felütötte fejét, de az is lehet, hogy ezek egyszerűen csak a különféle - s akár egymást gazdagító(!, s miért ne?) - Krisztus-felfogások/-értelmezések voltak: "Én Pálé vagyok, én Apollósé, én Kéfásé, én pedig Krisztusé." 1 Kor 1,12

Miben is kövessék tehát Pált? Abban, hogy damaszkuszi úton történt Krisztus-élménye után is megtartotta a farizeusi előírásokat? Esetleg abban, hogy nem tudott kilépni a Krisztus-esemény egysíkú judaista magyarázatának korlátai közül? Tény, hogy a Jézus-mozgalom a Földközi-tenger keleti partjaitól indult el, de az is tény, hogy az első - Palesztinától egyre távolabb eső - keresztény gyülekezetek - nevezzük őket inkább Jézus-centrikus domus-ecclesia-áknak - többségét nem az jellemezte, hogy világ-, és istenfelfogásuk meghatározóan a mózesi törvényekbe ágyazottak lettek volna. Minél távolabb kerülünk a történeti Jézus működési területétől (elsősorban Galilea), annál inkább érezhetőek - értelemszerűen -, az egyéb kulturális hatások...

Néhány írásmagyarázó szerint Pál már-már kétségbeesetten harcol Korinthusban gyülekezeti tekintélyéért, ezért is nevezi magát "atyának", s helyezi magát a többiek fölé. Mások szerint csak arról van szó, hogy Pál félti a gyülekezetet az "idegen" tanításoktól, s a köztudottan aktív, helyi vallásos rajongóktól. Amit Pál mond, azt kimondani jó lélekkel, kevesek kiváltsága - hiszen esendő emberek vagyunk mindannyian -, de aki mégis kimond(hat)ja - mert istenes életet él -, az előtt nem bizonytalan a cél, s igen boldog embernek mondhatja magát, mert tudja mivégre is van ezen a világon...



Imádkozzunk!
URam! Add, hogy nagyhét csendjében megtaláljalak Téged újra, követhesselek Téged szeretetben, ahogyan régen! Ámen
   

Jézus ismét megszólalt, és ezt mondta nekik: „Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága.
Jn 8,12

Jézus és fény... összetartozó fogalmak, mindkettő önmagán túlmutató fogalom, érdemes "ízlelgetni" őket, meditálni egy kicsit rajtuk. Mindenek előtt, szögezzük le: a 'Jézus' egy igen elterjedt név volt a korabeli Galileában és Júdeában. Éppen ezért, amikor a kereszténységben Jézust emlegetik, sőt már-már agresszív, tolakodó a "jézusozás", akkor jó lenne tudatosítani: a "Jézus-történésben" nem a jézusi "tulajdonság" az elsődleges, hanem a krisztusi, azaz: Ő a Krisztus, a Felkent, az Atya Küldöttje. Jézusnak születik meg, de a legfontosabb, hogy Krisztusként él, tanít, s hal meg... Talán, ha az a sok - egyébként jószándékú missziós-lendületű keresztény - jobban koncentrálna a Krisztusra, s az Ő tanítására, akkor kevésbé lenne emberi, szárnyaszegett, olykor joggal megmosolyognivaló a "buzgóságuk". Számos szép/kulturált/mai példa van arra, hogy lehet felhívni a figyelmet arra, ami fontos, ami szép, ami evangéliumi! (Lásd Egyházunk plakátját jobbra lent, s IDE KATTINTANI!)

Krisztus földi neve összetartozik a fénnyel, hiszen ahogyan János evangéliumában olvashatjuk: "Ő világosságként jött a sötétségbe". A Fényből, az Istentől jött a sötétségbe, a halálba, hogy a földi megsemmisülésünkből utat mutasson/adjon az Életbe, a Fénybe, az örökbe... Amit Krisztus URunk szólt, tanított, az a mennyből, az Atyától, az örök világosságból való "tudás" volt, s ebben "nincs fény és árnyék játéka", mert tökéletes igazságot közöl. Tudás és fény ugyanakkor egymás szinonimái is. Ha valakinek "kigyullad a lámpás a fejében", az egyértelműen jelzi, hogy megértett valamit, s ha valami "napvilágra került" vagy "fény derült rá", akkor az azt jelenti, hogy "kiderült" az igazság.

De mit jelent az, hogy "követni a világosságot" ill. az, hogy "járni a világosságban"? Követni a Fényt, azt jelenti: kúszok az Élet után, mint a növény a napfény felé! Követni a Fényt, azt is jelenti, hogy sorsom/élet-ösvényem igazságát folyamatosan az Ige világítja meg, s ezért nem tévedek el. Követni a Fényt azt is jelenteni, tudom, hogy miért érdemes áldozat hozni, s miért nem, vagyis tudom, mi az, ami óvja, segíti, emeli az emberéletet, s mi az, ami rontja pusztítja! Magyarul: Tudom mi az érték, s mi a "gagyi"...

Hogyan történik mindez a gyakorlatban? A megvilágosodás által! Akinek szívében kigyullad az isteni szeretet fénye, annak fejében is oszlik a sötétség... Aki Krisztusra (Aki a Fény) bízza az életét, az nem csak az Életre voksol, de egyben a szeretet szabadságára is. Annál nagyobb méltósága az embernek pedig nem lehet, minthogy azt csinálhat, amit csak akar - természetesen a szeretet által!

Amíg mások mondják meg, hogy mit kell tennem, hogyan kell szeretnem, addig nem vagyok a Fényben, nem vagyok az életben, nem járok a világosságban. Aki a sötétségben van (mások általi meghatározottságban, a törvény által él) az a halálban van. Aki átemelteti magát az Isten kegyelméből a sötétségből az Világosságba, az maga irányítja az életét, azaz: a szeretet által él. Itt már nincs szükség a törvényre, a külső tiltásokra, törvényekre, mert a belső, a Lélek adja/osztja a szeretet-parancsokat, s ezért mondhatjuk, hogy a törvény betöltése a szeretet...

Mindazok, akik "világosságban", szeretetben járnak, azok tulajdonképpen ígéretben élnek. Ahogyan két szerelmes szív is akkor boldog, ha kölcsönös ígéretüket nem töri meg a hűtlenség, ugyanúgy az ember és Isten kapcsolatában is a legfontosabb "tényező" a hűség... Sajnos az ember hajlamos megcsalni Istenét, de nem számol azzal, hogy ilyenkor tulajdonképpen magát csapja be, hűtlenségével önmagát sebzi meg. Ilyenkor, mindenkinek, aki már elesett csak egy reménysége van/marad: "ha mi hűtlenek is vagyunk, Ő örökké hű marad"...

Szavaink...

A mai nap imádsága:

Uram! Add, hogy hitelesen tudjak szólni, s szeretetben tudjak élni! Ámen

   

Mert úgy határoztam, hogy nem tudok közöttetek másról, csak Jézus Krisztusról, róla is mint a megfeszítettről. És én erőtlenség, félelem és nagy rettegés között jelentem meg nálatok. Beszédem és igehirdetésem sem az emberi bölcsesség megejtő szavaival hangzott hozzátok, hanem a Lélek bizonyító erejével; hogy hitetek ne emberek bölcsességén, hanem Isten erején nyugodjék.

1 Kor 2,2-5

Az egyháztörténelemben - régen és ma egyaránt - számtalanszor találkozunk intellektuális, moralizáló prédikátorokkal... Szépen csengő szavaikat ügyes mesteremberként illesztik egymás mellé, hogy aztán az intések és buzdítások kötőanyagával előálljon a hit védő fala, s a dogmatika erős vára. Az igehirdetés célja mégsem ez. Alapjaiban más, s ezt jól tudja Pál apostol is. Ezért a "tanult" és "jólinformált" korinthusi gyülekezetben nem az egykori rabbitanítvány meggyőződésével, a törvény szavával vagy irígylésreméltó görögös műveltségével akarta meggyőzni hallgatóit, hanem a személyes bizonyságtevés őszinte egyszerűségével akart szolgálni.

Ezért jelent meg közöttük "félelemmel, s rettegéssel" közöttük... Előadásban, távolságtartóan beszélni a Bibliáról nagyságrendekkel könnyebb, mint személyiségünkön keresztül megláttatni, meghallhatóvá formálni az evangéliumot. A hírnöktől azt várják el, hogy pontosan idézzen, a tanítótól, hogy logikusan magyarázzon és segítse a megértést, a paptól, a prédikátortól, nemkülönben a keresztényí embertől pedig azt, hogy hitelesen szóljon a szívében élő reménységről.

Pál reménysége minden hívő ember reménysége is: Isten nem hagy el. Az evangélium éppen arról szól, hogy Isten szeretete akkor is velünk marad, amikor mi magunk jelentjük, ki, hogy nincs rá szükségünk... Végül pedig erőtlenségünkön keresztül bizonyosodunk meg arról, milyen nagy az Isten kegyelme.

Szentlélek...

A mai nap imádsága:

Szentlélek ÚRIsten! Táplálj, erősíts, nevelj, s növelj! Ámen

A Pártfogó pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, ő tanít majd meg titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek.

Jn 14,26

Az isteni jelenvalóság egyik 'bizonyítéka' a Szentlélek munkája... Ahogyan nem látjuk a szelet, csak a hatását, úgy vagyunk a Szentlékekel is. A közösségben, ahol kiáramlik a Szentlélek, megnyilvánulnak a kegyelmi ajándékok: kinek-kinek a maga sors-mértéke szerint. Senki nem önmagáért kapja, amit kap, hanem a másikért, hogy amije van, azzal szolgáljon a másiknak, s ezzel erősítse a közösséget.

Másképpen gondolkodunk Istenről, családról, hazáról, ha közösségben vagyunk, s egészen másképpen, ha be vagyunk zárva a négy fal közé. S természetesen másképpen 'éljük meg önmagunkat' egy átláthatatlan tömegben, s egészen másképp egy átlátható közösségben, ahol ismerjük egymást - amilyenek gyülekezeteink nagyrésze. Egy kisközösség igen jól szabályozza magát az egyének lelkiismerte által - hiszen egy apostoli, tizenkétfős csoportban még meghallható a Lélek csöndes, belső hangja - de tömegeket irányítani/alakítani többnyire már csak lózungokkal, jelszavakkal lehet. Jól tudják ezt a politikusok, a reklámszakemberek és humán-menedzserek és ezért ők személyiségveszejtő, trendekben, projektekben, s logókban gondolkodnak... A megoldás persze soha nem az elszürkítő uniformizmusban, hanem a kiteljesítő egyediségben rejtőzik.

A Szentlélek - a lelkünkben megnyilvánuló isteni erő - nemcsak pártfogol-megerősít minket, de eszünkbe juttat dolgokat és prioritást ad, rendszerezi életünket. A világban/világnak élő ember az élményt keresi, s ezért sok vallásos ember gondolja úgy, hogy az Istenben való hit egyfajta extra-élményhez juttat, s ha nem kapja meg ezt a 'lelki-bónusz"-t, akkor nemcsak az adott vallásos közösséget ítéli meg, de saját hitét se tartja 'igazinak'. A Szentlélekkel kapcsolatban azonban nem a múló érzelmeket kell hangsúlyozni, hanem a megerősítő/megbizonyosító mindent átfogó értelmet. Pál apostol ezért mondja a korinthusiaknak: "Inkább szólok öt szót értelemmel, mint tízezret nyelveken!" Ez azt jelenti, hogy a Szentlélek, az az Erő, a Józanság, s mindenek előtt a Szeretet Lelke...

Sok kérdést kell életünk folyamán megválaszolni, de aki Istennel is számol a hétköznapjaiban, az jól tudja, vannak kérdések, amik talán örökre kérdések maradnak. Azt is tudja a hívő ember, hogy óriási hatalom a szó, de vannak helyzetek, amikor az igazság megfogalmazása/kimondása ellenére sem történik lényegi változás a körülményekben... A körülményekben is megnyilvánuló Isten azonban többre akar eljuttatni minket. Nemcsak azt akarja, hogy béküljünk meg az anyagvilággal, a sorsunk-adta fizikai valósággal, Ő mindenekelőtt azt akarja, hogy Vele béküljünk meg, s utána valóban élhessünk Őáltala...