Kétségeink...

A mai nap imádsága:

URam! Adj távlatot, s derűt! Ámen

    

Napjaim gyorsabbak a futárnál, elszaladnak, nem látnak semmi jót.

Jób 9,25

Aki nyitott szemmel jár a világban, az hamar észreveszi az élet fonákságait, s ha valaki ezt ráadásul "hivatalból" teszi ezt - mert segítő foglalkozása/hivatása van: orvos, pap, pszichológus, szociális munkás stb. -, akkor könnyen maga is a borúlátás kísértésébe eshet. Sokan úgy gondolják, normalitást keresni egy abnormális világban - amikor diadalmaskodik a gonoszság és az önzés, amikor csak egy biztos, hogy minden bizonytalan, mert azt sem tudja az emberfia és az emberlánya, hogy holnap lesz-e munkája, amikor nem számíthat senkire, csak egyre fáradó önmagára -, akkor nem sok értelme van annak, ha az élet szépségéről filozofálgatunk. De még mielőtt mi is beleesnénk az önsajnálat gödrébe, jó leszögeznünk: nemcsak a mai, de a "régi világ" is abnormális volt.

A régi világ embere is óriási feszültségek között élt, hiszen mindennapjaikat háborúk, járványok, despota uralkodók, igazságtalan társadalmi berendezkedés keserítette. Ennek ellenére élték az életüket, küszködtek és küzdöttek. Hordozták személyes nyomorúságukat, de ha úgy hozta a Sors, akkor készek voltak meghalni is a hazáért, családért, a jövőért...

A "mában" a "most" bűvöletében élő modern ember, elszakadván saját gyökereitől nem törődik a jövőjével sem. Élvezni akarja a "mát", akár olyan áron is, hogy a jövőt terheli vele. Kölcsönből él az ország egynegyede, segélyből a másik, s aki termel, dolgozik, azt ellenőrzi-szabályozza-bünteti/adóztatja további egynegyed... Csoda-e, ha nem látjuk a jót vagy talán nincs is?

Ha csak múlandó létünk keretei között gondolkodunk, s nem fogadjuk el a halálon is átívelő isteni valóságot, akkor bizony kevés jót veszünk észre az életben, sőt, amiről azt gondoljuk, hogy jól tudjuk micsoda is valójában (pl. az élet értelme), idővel kiderül: ez a tudásunk is félreismerésen alapszik... Idő és tér fogságában nincs más menekvésünk, csakis az Isten. Ő az, Aki kiemel minket életünk hullámvölgyeiből, s távlatot ad, amikor reménytvesztett helyzetbe kerülünk, s gondviselő szeretetével átölel, amikor úgy érezzük: már szeretni sem vagyunk képesek. Isten számunkra a korrekció, a megbékélés lehetősége, az átalakulás, növekedésünk, emelődésünk titokzatos garanciája: a Legfőbb Jó, Aki még a rosszat is képes jóra fordítani...

Megbékélés...

A mai nap imádsága:

Uram! Mindenki a maga igazát keresi, s érvényesítéséhez a legborzasztóbb eszközöktől sem riad vissza... Istenem, érvényesítsd a Te igazságodat, mégha büntetésedből azok is részesülnek, akik azt kevésbé érdemlik meg! Adj nekünk kegyelmed szerint való megoldásokat, hogy a bűn rombolása helyett a szeretet építő ereje nyilvánuljon meg életünk minden területén! Add nekünk a Te békédet, hogy parancsod szerint végre szeretni tudjuk egymást! Ámen

Amikor az ÚR megérezte a kedves illatot, ezt mondta magában az ÚR: Nem átkozom meg többé a földet az ember miatt, bár gonosz az ember szívének szándéka ifjúságától fogva, és nem irtok ki többé minden élőt, ahogyan most cselekedtem.
1 Móz 8,21

Az Úr tehát megígéri: nem átkozza meg a földet az ember miatt. De az ember miatt átkozottá válhat ez a föld... Sajnos Noé óta a bűn szennyes hullámai újra és újra felcsaptak, de mára az ön- és környezetpusztítás olyan fokára jutottunk, amely meghalad minden korábbi mértéket. Fel kell tennünk egy egyszerű kérdést: Normálisak vagyunk? Olyan vadul öljük a világot és önmagunkat, ami elgondolkodásra kellene hogy késztesse "vezetőinket" - akik persze már rég nem a közösség, hanem az egyéni érdekeikkel vannak elfoglalva, s csak titulusukban elöljárók. Ha megnézzük a statisztikákat, megdöbbentő adatokat találhatunk. Az Amerikai Védelmi Minisztérium pl. kiszámolta, hogy a civilizációnkban eleddig jegyzett háborúk és pusztításaik "mibe kerültek". Aranyra átszámítva is iszonyatos mennyiség! Ebből Földünk az egyenlítőn egy 10 kilóméter széles, s 1 kilométer vastag aranygyűrűt kaphatott volna...

Milyen esztelen az ember! Csak Magyarországon az elmúlt ötven esztendőben több magzatot öltek meg, mint ahány embert magyarságunk létezése óta az összes csatában és háborúban elveszített! A kérdés több mint releváns: Normálisak vagyunk? Nem, nem vagyunk, nem lehetünk azok... Jól mondja a Szentírás: Az ember szívének szándéka ifjúságától fogva gonosz. Jézus "statisztikája" - gondoljunk a magvető példázatára - szerint is háromnegyed része az embervilágnak önző kívánságainak, gonosz indulatának a foglya...

Az özönvízet csak Noé és családja élte túl. Fiaival: Sém, Hám, Jáfet és feleségeikkel és Noé feleségévek együtt, összesen: nyolc ember... A nyolcas szám itt is szimbólikus. A nyolc, a Krisztus száma, hiszen Ő a hét "nyolcadik napján" támadt fel. Élete tehát azoknak van, akik vállalják a szeretet halálig menő elkötelezettségét... Amíg a kényelem, s a jobb megélhetés ígérete dönt a megfogant életek felett, addig az ember semmit nem tanult meg "leckéjéből". A lélek halhatatlanságát mérlegre tenni a múlandó "anyagért": bűn. Bűn az élet ellen, s bűn az Isten ellen. Éppen ezért, bocsánatot is csak az Élet Istene adhat rá...

Mindazokért, akik az ünnepek alatt is dolgoznak, szolgálatban vannak, hogy ünneplésünk zavartalan lehessen.

A mai nap imádsága:

Urunk, Istenünk! Gyakran elesünk, porosak és sárosak leszünk. Kívánjuk a tisztaságot, de tudjuk azt is, hogy vannak foltjaink életünkben, melyeket csak Te tudsz eltávolítani... Mosd lelkünket fehérré, mint a hó, hogy tudjunk dicsérni Téged mindenhol, s mindenben, mindenkor! Ámen

   

"...felkelt a vacsorától, letette felsőruháját, és egy kendőt véve, körülkötötte magát; azután vizet öntött a mosdótála, és elkezdte a tanítványok lábát mosni, és törölni azzal a kendővel, amellyel körül volt kötve."
János 13,4-5

A Mester, az elmeknek Parancsoló, félbeszakítja az ünnepi, az utolsó vacsorát, s elkezdi mosni a tanítványok koszos lábát -, melyet azidőtájt rabszolga-munkának tartottak a gazdag házakban. Természetesen nincsen csúnya vagy szép munka, csak jó szívvel végzett áldozatos vagy hányaveti felületes. A tanítványok megdöbbennek Jézus cselekedetén olyannyira, hogy torkukon akad a szó. A kínos csendet a Péter lelkéből felszakadó őszinte hang töri meg: "Mester! Az én lábamat meg nem mosod soha!"

A Mester ezzel a cselekedetével többet és mélyebbet tanít övéinek, mint minden más szépívű igazsággal. Dicsőségmondásokon túli, az istenes lét kvintesszenciáját (lényegét) magába foglaló cselekedet ez. Első akkordja is egyben az Úrvacsora szerzésének! Alaphang. Erre épül, s épülhet minden az egyház, s a mi életünkben is. Ha nincs biztos alap, összedől a ház. Ha nincs feltétel nélküli bizalom, akkor nem terhelhetőek az alapvető emberi kapcsolatok. Felemás szívvel nem lehet örök hűséget fogadni a kedvesnek, fél lélekkel nem lehet az ÚRnak és másik felével a Mammonnak szolgálni. A másikért szeretetből végzett "teljesszívű" munkának nemcsak a gyümölcs édes, de már maga az elvégzett feladatt is a jutalom része. Értelmet, tartalmad, sőt erőt ad a nehezségek leküzdéséhez.

Korunk nagy baja, hogy munkánknak nem vagy csak alig látjuk az értelmét. Tudnunk kell, az izzadságcseppek nem a fizetésért formálódnak homlokunkon, hanem azért, hogy általa közelebb jussunk önmagunk és ezáltal Isten megértéséhez. Fontos, hogy az elvégzett feladatainak mindig lássuk a célját is. Ha ezt nem lebeg előttünk, akkor nem alkotás az, amit csinálunk, hanem testet lelket felőrlő keserves meló...

A Mester a munkát alaposan és teljességgel végzi. Nemcsak odalöttyinti a vizet a tanítványok lábára, hanem rendesen megmossa, gondosan megtörli... Fárasztó napjaink után a lábmosással-törléssel mi is "megköszönjük" lábunknak, hogy egész nap hűséggel hordozott minket... Mindezek után ágybabújni fáradt tagjainkkal oly kellemes...

Ahogyan szüksége van a testnek a tisztálkodásra, ugyanúgy a léleknek is. A Mester a lábmosás példaadásában ezt is tanítja. Naponként szükséges a lélek mosakodása, és persze nem "kimosdatása- felmentése", hogy a vétek a pora, a bűn piszka az nem is annyira fekete... Nagycsütörtök van, ünnepes napok elsője. Engedjük magunkat megmosdatni a Lélek által, hogy örömmel fogadhassuk Isten ajándékait!