Ballagó diákokért... jövőnkért.

A mai nap imádsága:

Uram! Az idő múlását az ünnepek vonzásában különösen is érzem. Add, hogy bölcsen tudjam forgatni rám bízott talentumaidat, s meglássam akaratodat naponta! Ámen

"Amikor elküldtelek titeket erszény, tarisznya és saru nélkül, volt-e hiányotok valamiben?" "Semmiben" - válaszolták!

Lukács 22,35

Százmilliók nélkülöznek e világban. Mire betűim e sor végére érnek, két ötéven aluli gyermek meghalt csak azért, mert nem kapott meg alapvető gyógyszert, vitamint vagy tiszta vizet. Naponta mintegy harminzezer(!) gyermekről van szó... A világ fejlettebb részében pedig egészséges fiatalok mérgezik magukat, legális és illegális drogokkal. Csak az európai drogfogyasztók - többnyire fiatalok, hiszen meg sem érik az idősebb kort - vannak tízmillióan! Az "Independent" c. legnagyobb brit liberális lap címlapon kért bocsánatot olvasóitól, mert tíz éven át a "könnyű" drogok (pl. marihuána) fogyasztása mellett kampányolt. Mára kiderült, még a "könnyű" drog is skizofréniát (tudathasadást) okoz... (Arra még nem készült tanulmány, hogy a "lódózisú" kábítószerek mutagén hatásai mit produkálnak hosszú-távon, de gyanítom, hogy unokáink már bizonnyal emlegetni fogják - s nem áldást mondva - nagyszüleik szabadosságát.)

Ha ezt a szót halljuk "hiány", akkor többnyire az anyagiakra gondolunk: államháztartási hiányra, fedezet hiányára egészségügyben vagy oktatásban. Túlnyomórészt olyan dolgokra gondolunk, amit így is úgy is megemészt a moly vagy a rozsda... Pedig az igazi hiány az, ami nem múlik el soha, ami megfizethetetlen: a szeretet, a türelem, a jóság, a békesség, az öröm... Ha útra kelünk - márpedig életünk egy hosszú vándorlás -, akkor erszény (bankkártya), tarisznya (kofferek, kerekes bőröndök) és saru (mobilitást segítő eszköz: pl. autó) nélkül nem is indulhatunk el. Vándorlásunk ugyan ebben a világban is "történik", de nem ebben a világban van a célja, hanem egy másikban! Alapvető hiba, ha azt gondoljuk az élet sikeressége csakis abban mérhető le, hogy ki hány eseményt látott vagy volt futólag részese. Ez csak akkor lenne igaz, ha az anyagban lenne a lét teljessége, s a matéria adná a garanciát a boldogságra.

Az igazság az, hogy minden elmúlik. Mindent vissza kell adnunk Annak, Akitől kaptuk. Fiatalságot és erőt, lendületet és egészséget. Darabokban vagy "radikálisan-egyben" - sorsunktól függ. Egyik német közmondás igazsága jól foglalja össze: "Az utolsó ingnek nincs zsebe!" Azaz, amibe utoljára felöltöztetnek minket, annak zsébébe hiába is tennénk bármit, "odaátra" nem tudjuk átmenteni... Ha mezítelenül jövünk ebbe a világba, s úgyis megyünk ki belőle, akkor mi az ami a legtöbb? Csakis az Isten! Ő nem (meg)vásárolható, nem birtokolható, s mégis Őt keressük, akarjuk mindenben. "Ha Ő velünk, ki ellenünk?" - énekeljük evangélikus himnuszukban. A tanítványok küldetésük közben érezték az Isten közelségét - nem is szenvedtek semmiben sem hiányt. Az Isten-kapcsolat ugyanis megváltoztatja viszonyunkat emberekhez és tárgyakhoz. Aki Isten közelében van a terhet is könnyebben viszi, hiszen átéli a megmagyarázhatatlan csodát: Az URIsten akkor is ad, amikor látszólag elvesz...

Békesség...

A mai nap imádsága:

Uram! Te látod, s tudod, hogy a Tőled elfordult világ hová jutott embertelenségében... Adj nekem halló füleket igédre, hogy aszerint tudjak élni, Benned megtaláljam békességemet, s tálentumaimmal, melyeket Tőled kaptam, békéltetni tudjak másokat is! Ámen

   

Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre. Mindez pedig Istentől van, aki megbékéltetett minket önmagával Krisztus által, és nekünk adta a békéltetés szolgálatát.

2 Kor 5,17-18

Felnőtt vagy gyermek, férfi vagy nő, ugyanazokat a dolgokat akarják: biztonságot, elrejtettséget, örömöt, egyszóval: az élet normalitását. Korunkat sokszor éri kritika: Ez így "abnormális" -, de amióta a világ világ, ez az elhajlás a "normálistól" mindig jelen van az ember szívében. Hiszen ha az ember normális, akkor nem veri a feleségét/családját, ha normális, akkor nem a pohár fenekén keresi a megnyugvást, ha normális, akkor örömet jelent számára a munka, ha normális, akkor nem rombol, hanem épít, ha normális, akkor nem válik szolgájává a bűnnek, s nem öl embert sem csatatéren, sem anyaméhben...

Az ember többnyire mégis úgy él, minta nem lenne normális... Múlandó drága éveit az elmúlók gyűjtögetésére szánja, egészségét, mások biztonságát is kockára téve eszelősen igyekszik megvalósítani céljait, melytől a boldogságát reméli. S ha elfogy a testi erő, ha a rozsda, a moly megharapja az embertelen áldozatot követelő "kincset", akkor derül ki, a boldogság nem a megfoghatóban, a kiélvezhetőben koncentrálódik, hanem a láthatatlan, de nagyon is jól megérezhető lélekben.

Lelki élet pedig Isten nélkül nem létezik. Aki kizárja életéből Teremtő Urát, az lelketlenné válik, aki az istenes értékek nélkül igyekszik jóvá válni, az idővel maga is belátja, hogy végső soron önzése vezérelte... Ilyenkor romkban hever a lélek, s külső segítség nélkül nincs megújulás, egyedül az Isten Szeretete képes talpraállítani, megmutatni a helyes irányt, átértékelni a múltat.

A múlt hatalma olyan erő, amit a ma embere nem akar komolyan venni, s amikor a múlt maga alá gyűri a jelent, akkor már késő. Egyre több az életvezetésében "becsődölt" ember, a kereső lélek, de nagy részük még mindig politikában, gazdasági mutatók javulásban hiszi a megoldást, s nem az Istenben. Márpedig létünk alapvető "problémáit" csak akkor tudjuk megoldani, ha visszatalálunk Ahhoz, Aki az Élet Ura... Ennek a misztikus útja a Krisztus-esemény, a kinyilatkoztatás csodája.

A test biztonságánál több a lélek bizonyossága, mely a múlt máig ható megkötöző erejét az Isten szeretetében semmivé foszlatja, s az örök emberi aggódást, mely boldogságunk mindennapi kerékkötője, felválthatja az Istennek elkötelezett, szolgáló élet, ha hajlandóak vagyunk belesimulni az Örökkévaló békítő akaratába...

Kapcsolatunk...

A mai nap imádsága:

Uram! Áldott légy mindazért, amit megengedtél nekem az életemben. Örömet és bánatot, fényt és árnyékot egyaránt köszönök Neked! Kérlek segíts bölcsen élni napjaimat, hogy akaratoddal ne ellenkezzek, s vonzásodat önzésemmel ne korlátozzam! Ámen

   

Feleséghez vagy kötve? Ne keress válást. Feleség nélkül vagy? Ne keress feleséget. De ha megnősülsz, nem vétkezel, és ha férjhez megy a hajadon, nem vétkezik. Az ilyeneknek azonban gyötrelmük lesz a testben, én pedig szeretnélek ettől megkímélni titeket. Ezt pedig azért mondom, testvéreim, mert a hátralevő idő rövidre szabott. Ezután tehát azok is, akiknek van feleségük, úgy éljenek, mintha nem volna, és akik sírnak, mintha nem sírnának, akik pedig örülnek, mintha nem örülnének, akik vásárolnak valamit, mintha nem volna az az övék, és akik a világ javaival élnek, mintha nem élnének vele, mert e világ ábrázata elmúlik.

1 Kor 7,27-31

Jó dolog nem egyedül ágyba bújni, s jó dolog úgy ébredni, hogy valaki mellől kelünk fel, de az tény, hogy sok párkapcsolat csak akkor tekinthető harmónikusnak, amikor mindketten alszanak... A harmónia, amire mindenki vágyakozik a statisztikák szerint csak álom marad, mert lemondani önmagunkról a másikért - életünk talán legnagyobb kihívása. Elvárásaink bőven akadnak a férjünkkel, feleségünkkel, barátunkkal, barátnőnkkel szemben, a nehézséget az adja, hogy partnerünknek is ugyanúgy vannak várakozásaik felénk, s azok mindig többnek tűnnek, mint amit mi kívánunk...

Vita nélküli, hogy Pál apostol radikális egyszerűsége hatásos megoldást kínál - de csak a végidőkre. S mivel az idők végezetének még közelítő dátumát sem tudjuk, ezért abból kell kiindulnunk, hogy ha Isten az embert férfivá és nővé teremtette, egymás segítőtársának, akkor ebbéli tervébe a Teremtőnek illik belesimulnunk... A mindent eldöntő "Hogyan?"-t sokan próbálták már szabály(ok)ba préselni, de az élet egyik legfontosabb szabálya, hogy annak törvényeit nem mi szabjuk meg, nem mi alakítjuk, hanem az élet maga, s kiváltképp annak Istene...

A hívő ember tudja, hogy lelki egyensúlyát az Isten nélkül elveszítené, ezért igyekszik Isten akaratát megismerni, s aszerint élni. Ahogyan a réten számtalan virág ékeskedik, de nem mindegyiknek ugyanaz az igénye - egyiknek a kevesebb eső, a gyengébb talaj is elégséges ahhoz, hogy virágozzék -, ugyanúgy mi emberek sem vagyunk egyformák. Amiben mégis azonosak vagyunk: Mindannyian a fény felé tartunk, s eközben igyekszünk gyümölcsöt teremni, mások hasznára élni, Isten dicsőségét valamiféleképpen, részben visszatükrözni.

Az hogy élhetünk: ajándék. Az, hogy társsal élhetünk még nagyobb ajándék, de az igazi kiváltságos ajándék, hogy az ÚRnak élhetünk, s szolgálhatunk. Nem szabad elfelejtenünk, hogy bármit szólunk vagy teszünk - Isten mindezekért egyszer megítél minket. Aki felismeri az Isten élet-törvényeiben megnyilvánuló szankcióit, az már nem okos akar lenni, hanem bölcs, mely bölcsességét az ÚR félelme munkálja.

Mindennapi kenyerünk...

A mai nap imádsága:

URam! Hála Neked gondviselésedért, s a mindennapiért! Add, hogy tudjam javaimat megosztani másokkal is, hogy mindenben megnyilvánulhasson megtartó szereteted! Ámen

"mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma."

Mt 6,11

A "falat kenyér" misztériuma már a múlté. A "mindennapi kenyér" manapság nem mindenkinek csak a kenyeret jelenti. Hiszen igen sokan vannak, akik teli hassal mégis éheznek: jó szóra, simogatásra, elrejtettségre, biztonságra. Luther Mártonunk helyesen állapította meg, s tanítja kátéjában, hogy az élethez nemcsak kenyér szükséges. Ő a mindennapi kenyér mellé "odatette" a házfedelet, a jó feleséget, a derék gyermekeket ruházatot és lábbelit - egyszóval: a "mindennapi" alatt az élet normalitását, a biztonságot érti.

A mindennapi kenyérhez - ahogy a munkához való jog is - alapjog, Istentől kapott. Az, hogy mégis harcolni, küzdeni kell a mindennapi kenyérért, ez azért van, mert az eredeti bűn következtében "arcunk verejtékével esszük kenyerünket", amíg csak vissza nem térünk a földbe... Melyből vétetett a mindennapi kenyér is, de mi magunk is ennek a földnek a porából vagyunk! Tehát a mindennapi kenyér Istentől való függésünket is hirdeti, s megnyilvánul benne az Isten irgalma, szeretete, amely lehajol hozzánk, amikor táplál minket. Szent és nagy dolog tehát a kenyér!

Nemcsak azért, mert alapvető élelmiszer, hanem azért, mert az összetartozás, s egyben az egymásra utaltság, a kooperáció egyetemes jelképe is. Hány ember munkája van benne, amíg az asztalunkra kerül! Ebbe bele sem szoktunk gondolni, miközben majszoljuk. Természetesnek vesszük, hogy ott van zsömlye, kifli vagy kalács formájában az asztalunkon, evidenciának vesszük a mindennapok isteni gondviselését; hogy süt a nap, no meg a pék is... S bár jóllaktunk a kenyérrel - Istennek legyen hála, hogy a jóléti világban élhetünk! -, mégis az elégedetlenség ördöge kísért minket: pazarolunk és tékozlunk: Nemcsak kenyérrel, de vízzel, energiával... Hogy mások éheznek? Az minket "jólétieket", a mobilis társadalom tagjait alig vagy egyáltalán nem érdekel. Nos, ebből akar kigyógyítani minket a Miatyánk negyedik kérése: "Mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma!"

Az ember örök aggodalma és kételkedése - Lesz-e holnap is mindennapi? (Ez manapság sajnos újra aktuális a mesterségesen fenntartott munkanélküliség miatt!) - miatt hajlamos arra, hogy halmozzon, mert: Mi lesz ha?... Elfogy az olaj, a szén, és egyéb természeti kincsek. A szakértők másik tábora meg azt mondogatja, egyelőre nem kell aggódni. De mi az, hogy egyelőre? Aztán hirtelen lázas gyűjtögetésbe, halmozásba kezd az ember, mivel attól fél, hogy ha kifogy, akkor majd szűkölködnie kell. A halmozás pedig épp azt erősíti, amitől fél az ember. Lehet, hogy az egyik ember spájza, raktára, bankja tele lesz, de a megmenekülés soha nem egyéni mutatvány volt, a túlélés sikere mindig a közösségi akaraton múlt.

A baj tehát mindig ott, s akkor kezdődik, amikor azzal az egy nappal - ez a mai nap is az(!) - nem elégszünk meg, amelyiket az ÚRtól tanult imádságban kérjük. Ha csak a magunk kenyérével vagyunk elfoglalva, akkor boldogok sosem leszünk, de ha a "mi" kenyerünkért, a ránk bízott közösségért - elsősorban családunk - mindennapijáért dolgozunk, akkor abból áldás fakad, mely túlárad a kisközösség határain a felebarát, a világ felé is. Kérdés már csak az: Megadjuk-e Istennek a mindennapiért járó tiszteletet vagy a magunk dolgaival való szakadatlan törédés egy sóhajos percet sem engedélyez a hála megvallására?

Sorsunk...

A mai nap imádsága:

Uram! Gyámolíts engem! Ámen

   

Gyógyíts meg, URam, akkor meggyógyulok, szabadíts meg, akkor megszabadulok.

Jer 17,14

Hippokratesz óta tudjuk: "Medicus curat, natura sanat." azaz, "Az orvos kúrál, a természet meg gyógyít". Csúcstechnológiás orvostudomány korában sincs ez másképpen: az orvos 'csak' kezel, az istenadta természetes szerek pedig gyógyítják a beteget. S ha az orvos nem természet-ellenes, akkor "az orvos maga is gyógyszer"... Mindezt tudjuk, mégis megbetegszünk, olykor végzetesen. Talán soha nem volt ennyi betegség, mint manapság, mert az is beteg, akinek nem kellett volna azzá válnia: dohányzás, mértéktelen alkoholfogyasztás, túlsúlyosság - hogy csak néhány nagyon fontosat említsünk. Korunk népbetegségei: rák, diabetes, depresszió s az egyre terjedő meddőség, pedig mind vizsszavezethetőek a stresszre. A stressz életünk motorja mindaddig, amíg terhelhetoségünk határát túl nem lépi. ... ? stressz az élet sava-borsa?mondta volt Selye János a majd Nobel-díjas kiváló professzor. S mi a stressz? A stressz definíciója - szintén csak Selye Jánostól (1907-82) - amit 1936-ban a Nature címu folyóiratban a magyar fogalmazta meg eloször. Szerinte a stressz-reakció beépített mechanizmus. Akkor lép muködésbe, amikor követeléseket támasztanak velünk szemben, ezért a stressz, védekezési és alkalmazkodási funkciókkal bír.

Betegek vagyunk - testben és lélekben egyaránt. Ne csodálkozzunk ezen! Ha nincs egészséges jövőkép, ha a minimális kiszámíthatóság is hiányzik: hiszen nem biztos sem a munkahely, se a jövedelem, nemkülönben a kamatokat is tisztességtelenül megemelik egyik pillanatról a másikra, akkor hogyan vállaljon valaki gyermekeket, hogyan mondjon igent az egyébként is biztos alapot igénylő egzisztencia-projektre? Nyilvánvaló következmény lesz a "mában élés" s istenített életstílus lesz a pillanathoz való ragaszkodás... mindezek együttállásában a felelősséget nem hordozni fogják, hanem hárítják, s igyekeznek kibújni alóla!

A gyógyítás az egész-ségessé válás csak akkor lehetséges, ha a hiányzó felünket is megtaláljuk. Ez pedig nem elsősorban a társ, hanem az Isten maga. Ha ezek után még társ is adatik, az már kegyelem... Kierőszakolni az Élettől semmit nem lehet, legfeljebb megerőszakolni - ennek viszont súlyos következményei vannak: magunk-csinálta sorsunkat magunknak kell elhordozni! Régi felismerés az is, hogy az idő soha semmit nem gyógyít be, legfeljebb feledteti egy kis időre a fájdalmat, a hiányt. Sebeket - s tudjuk, hogy az igazán fájóak a lelkiek - egyedül csak az Isten képes gyógyítani!

Tudták ezt a régeik, azért sóhajt a fel így a próféta is: Gyógyíts meg, URam, akkor meggyógyulok! A gyógyulás nem más, mint szabadulás. Szabadulás a következményektől, melyet a múlt okozott, az én személyes múltam, melynek irányítója én voltam. Oly sokszor magyarázzuk hibás döntéseinket önkényesen, s próbáljuk magunk is elhinni, hogy a hiba, a baj nem bennünk volt, hanem a körülményekben, pedig valójában a választás mindig rajtunk múlik! Ezért hagyatkozunk Istenünkre nap mint nap, hogy benne megnyugodva, általa s Vele megtusakodva értelmesen, életigenlően döntsünk sorsunk jövőjét illetően...

Világunk...

Imádkozzunk!
Teremtő URam! Felfoghatatlan számomra a Világmindenség nagysága, a szereteted, mellyel fenntartod, s kormányzod, de nem értem, hogy miért teremtettél meg minket ennyire oktalannak, hogy pusztíthatjuk, ami nem is mienk, hiszen csak néhány évtizedre kaptuk Tőled kölcsön... Istenem, légy kegyelmes Hozzánk, segíts meg minket, hogy Rád találjunk! Ámen


Ami ugyanis nem látható belőle: az ő örök hatalma és istensége, az a világ teremtésétől fogva alkotásainak értelmes vizsgálata révén meglátható.
Rm 1,20a

A tudománynak nem feladata, hogy istenbizonyítékokat keressen, ahogyan a hívő ember sem arra hivatott el, hogy keresztény misszió gyanánt tudományos dolgokban "okoskodjék"... (Lásd a középkori katolicizmus bizonyos kijelentéseit!) A tudomány az ok-okozati összefüggéseket keresi, a vallás pedig azt munkálja, hogyan lehetek a holnapban jobb, mint a mában voltam.

Úgy néz ki, hogy a tudomány könnyíti, a vallás pedig nehezíti az emberek életét, de azért a kérdés mégsem ilyen egyszerű. Jó lenne, ha a tudomány automatikusan jobb emberré formálna, de önmagában a több tudás mindenkit nem tesz etikus emberé. Jegyezzük meg gyorsan, hogy az Istennel (valójában önmagunkkal) való foglalkozás sem old meg egy csapásra minden gondot. Ha valaki "megtér" Istenhez, az nem a perfektté-válás pillanata, hanem KEZDET, az első lépés az élethossziglan tartó úton, melyen Isten felé haladunk. A hívő élet "ajándéka", hogy tudjuk: soha nem vagyunk egyedül, akkor sem, ha életünk mégsem alakul úgy, ahogyan azt elterveztük vagy szeretnénk. Ezért mondhatjuk Arany Jánossal együtt "drága kincs a hit. / Tűrni és remélni megtanít"... Tudomány és hit kapcsolatáról pedig egyik kedves volt évfolyam-, s lelkésztársam konfirmandusainak a következőképpen írta kátéjában: "A hit tudás nélkül: füst, mit szél hajt erre-arra. / A tudás hit nélkül: hideg szobában kihűlt kályha."

Amikor az értelmes ember a mikro-, és makrokozmoszt kutatja, akkor nem kevesebbel, mint önmaga kicsinységével, végességgel ütközik, hiszen mindent nem ismerhet meg a világból. Csodálatos ez, s egyben elszomorító is. Csodálatos a teremtett világ számunkra végtelen nagysága, s az isteni rend "felfoghatatlansága", s elszomorító az emberi élet rövidsége... Ebbéli szomorúságunkat oldhatja, hogy reménységünk szerint egyszer Mennyei Atyánknál minden kérdésünkre választ kaphatunk, a világegyetemes nagyokra, s életünk jelentéktelenül kicsinek tűnőire is - melyek időbe és térbe zártságunk okán - számunkra mégis a legfontosabbak...