Az igazság melletti kiállásért.

A mai nap imádsága:
Uram! Add nekem igazadat, hogy békességet nyerjen életem! Ámen.



"Ne állj a rosszat akaró többség mellé, és ne vallj peres ügyben a többséggel tartva, nehogy elferdítsd az igazságot."
2 Móz 23,2a

Furcsa dolog a demokrácia, Churchill szerint, eddig jobbat nem találtak fel. De mi van akkor, ha nem a többségnél van az igazság? Gyakran megismétlődik a történelemben, hogy egy kisebbség valamilyen okból jobban látja az igazságot mint a többség. Mit lehet ilyenkor tenni? Csakis azt, hogy az ember ragaszkodik igazságához, s felvállalja annak próbatételeit. Mert az igazság egyszer úgyis kiderül. Más út nincs. Ami gyors alternatívaként kínálkozik az érdekérvényesítésre, az nem etikus, s tudjuk a cél soha nem szentesítheti az eszközt. Az embertelenségeket, a gaztetteket, a fegyvertelenekbe nehézgéppuskával lövetőket, akik pártállami kiváltságukhoz utolsó csepp vérükig ragaszkodtak, s hatalmukat a legmocskosabb eszközök bevetése árán is megtartani akarták - ha évtizedekkel később is -, de elmossa a történelem. Nekik nem állítanak emlékszobrot. A porszemlelkek mindig maguk állítanak maguknak gigantikus emlékműveket, a lélekben nagyoknak - akik az igazságot bírták/szenvedték - pedig mások, melyeknek mindig üzenete van az igazságot hordozó szívhez is.

Mózes emberséges magatartásra int. Azaz, a vádaskodások ellen egyféleképpen lehet csak védekezni: az igazsághoz való ragaszkodással. "Aki kardot fog, kard által vész el!" - mondja Jézus Urunk. Az erőszak erőszakot szül, s beigazolódik a régi mondás: a gyengék végső menedéke/reménysége az erőszak. Aki az igazság oldalán áll, az Isten oldalán áll. Az ok és okozat ugyanazt az isteni rendet tükrözi, amit a Bibliában így olvashatunk: a bűnt követi a büntetés. Kilépni az ok-okozatok végtelen láncolatából csakis Isten segítségével lehet, s ezt úgy hívják: kegyelem.

Mai világban emberségesen megállni nagyon nehéz. Ez a világ a ravaszoknak áll. Aki jobban hitet, aki többet ígér, aki jobbnak láttatja reklám-plakátjain a saját portékáját - az érvényesül. Mindaddig, amíg ki nem derül, hogy a termék nem az, amit a csomagolás alapján gondoltunk. Ha megdobnak minket kővel, nehéz azt viszonozni jótettel, de a jézusi ajánlás nem földiekben, hanem mennyei távlatokban ad megoldást. Ezért ha fájdalmas is az igazság elhordozása, de szívünkben ott van az Isten szeretete, akkor az elhordozhatatlant is egyenes gerinccel és emelkedett lélekkel tudjuk viselni.

(Ima)Közösség...

A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy szívem Rád hangolódjék, s megértve akaratodat, kegyelmed által imádkozni és dolgozni tudjak országod terjedéséért! Ámen



   

Bizony, mondom néktek azt is, hogy ha közületek ketten egyetértenek a földön mindabban, amit kérnek, azt mind megadja nekik az én mennyei Atyám. Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben: ott vagyok közöttük.
Mt 18,(19)20

Jézus URunk jól tudta, szinte alig akad 2-3 ember, aki mindenben egyetértene... hiszen, akik egy akarattal kérnek (bármit is!), azt a Mennyei Atya megadja... megadná -, mert valahogy mégsem teljesülnek imakéréseink. Nem jól kérjük? Nem azt kérjük? Rosszkor kérjük? Valamit nagyon elronthatunk, mert Jézus URunk Egyházában kétezer év óta imádkoznak a neves és névtelen buzgó szentek -, de valahogyan világrengető, átütő eredményeket mégsem értek el "imamunkájukkal" a keresztények. Nem sikerült a keresztény világnak mintaországává válnia a világnak: "Látjátok, íme nekünk sikerült, kövessétek a példánkat!" Pedig a missziónk ez lenne: ízt adni a világnak, hiszen só és világosság lennénk...

Amerika, ahol az emberek még ma is büszkék a vallásosságukra - ne felejtsük el túlnyomó részben protestánsok foglalták el az "új világot", menekülvén az európai katolicizmus elől -, bizony célországa a kábítószernek, itt van a legtöbb regisztrált és illegálisan tartott fegyver, s a nagyvárosok kriminalitása talán itt a legelszomorítóbb... Azért a bűnözésben, az erkölcsi tobzódásban, a szociális igazságtalanságok újratermelésében, az olykor égbekiáltó politikai-gazdasági disznóságokban nem kell szégyenkeznie a jó öreg kontinensünknek sem... De mi ennek az oka?

A vallás? Esetleg Jézus URunk tanítása, ami felett eljárt volna az idő? Aligha... Sokkal inkább a valláshoz ill. az Istenhez való viszonyban kereshetjük az okokat. Először is: a hit az az önkéntességen, a személyes, bensőséges döntésen, a szabad elhatározáson alapul, de a célja nem az ÉN, az EGO kiteljesítése, hanem a közösségbe való integrálódás! Sokan mondogatják: "Otthon imádkozom, csak úgy magamban..." S talán még el is fogadhatjuk, igaz ellenőrizni nem tudjuk, mit jelent ez a "csak úgy", de a vallás "lényege" mindenek előtt a közösség, a communio. Ezt ünnepeljük, amikor a az úrvacsora szentségében együtt átéljük az Istennel való lelki közösség misztikus örömét.

A Szentírás nem véletlenül használja Isten és az ember kapcsolatára a férfi és nő kapcsolatának képét (A vőlegény: Krisztus - a mennyasszony: a Krisztusban hívők közössége, az Egyház). A párkapcsolatban rendkívül fontos az én, de van, ami az "ÉN" felett áll: ez pedig a "MI". Az "együtt-titok" az, ami táplálja két ember kapcsolatát éppen úgy, mint mint a közösségekét. Az "együtt-egymásért"-küzdelme az, ami igazán tartalommal tölti meg életünket... Az egység tehát valami olyan "felettébb nagy titok", aminek részbeni megértéséhez is elengedhetetlen az isteni kegyelem, megéléséhez pedig nélkülözhetetlen az Isten gondviselésében ránk áradó szeretetének befogadása. Ha ez sikerül, akkor nemcsak közöttünk van Isten, de mi is Őbenne vagyunk, s ilyenkor tényleg csodás dolgokra képes az emberi közösség...

Önigazság - önkritika...

A mai nap imádsága:
Uram! Jól látod, hogy ki vagyok valójában, nem is kívánom magyarázni azt, ami miatt magam is bánkódom... Fogyatkozásom van szeretetben és hitben, ellapososik bennem a reménység és a jóindulat is. De kihez fordulhatnék Uram, ha nem Tehozzád? Könyörülj rajtam, szánj meg engem, igazíts meg a Krisztusért! Ámen
   

A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz, parázna, vagy mint ez a vámszedő is. Böjtölök kétszer egy héten, tizedet adok mindenből, amit szerzek. A vámszedő pedig távol állva, még szemét sem akarta az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek. Mondom nektek, ez megigazulva ment haza, nem úgy, mint amaz. Mert mindenki, aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik."
Lk 18,11-14

Vigyázat! A látszat csal! nem mindig az van közelebb Istenhez, aki közelebb áll hozzá... Hála Istennek evangélikus gyülekezeteink nem perfekt farizeusokból állnak, de azért nem mindenki "őszinte hitű" vámszedő. Ha jól belegondolok, nem szereretnék közösségből kitaszított lenni! De ki szeretne, amikor az embert az ÚRIsten közösségbe teremtette? A JóIsten azonban nemcsak emberi közösséget teremtett, létrehívott egy másik közösséget is, melyből ugyan kevesebbet látunk itt a földi életünkben, hiszen többnyire csak hisszük-elmondjuk-valljuk az ún. "szentek közösségét" - a mindennapokban való megélése már nehezebb, inkább felemelő pillanatos vagy rövid ideig tartó ünnepes...

Aki elhiszi, hogy életének minden szakaszában betöltötte a törvényt (Isten teremtettségbeli akaratát) az nem is "emberből van"... Aki ember, az ugyanis bűnöket követ el. Nem kell feltétlenül nagyokat, de éppen elég kárhozatos a mulasztás is. Aki elmulasztott egy életen át önzetlenül, igazán szeretni, az mindent elhibázott. Az ÚRIsten ugyanis nem azért - ahogy szoktuk mondani - "küldött le minket a Földre", engedte meg hogy éljünk, hogy csak kapjunk, azért is vagyunk emberek, hogy adjunk... Bolond aki csak adni akar, de még nagyobb bolond az, aki csak kapni kíván.

Ki mit kapott a JóIstentől élete folyamán, igazából csak maga tudja - hol és mit hibázott életében az mindenki számára nyilvánvaló. A bűn következménye, hogy fáj... bizony nagyon tud fájni, s ez a fájdalom az égig kiállt. Aki úgy érzi, hogy "itt és most" minden rendben van, sőt már nem is lehetne jobb, az önámító farizeus! Elhiszi azt, hogy Isten csak őt szereti, s "azokat", akik ott hátul vannak, azokat nem... A farizeusi magatartás alappillére, hogy vannak a (ki)választottak, s vannak az "egyebek", a "futottak még"-kategória, az örök szekundérok, akik másodlagos létükkel tulajdonképpen csak statisztál(hat)nak az élvonalbeli perfekteknek. Nos, ez így nem igaz, hiszen a JóIsten felhozza napját gonoszokra és jókra egyaránt. Mindenkinek megadja a változás lehetőségét, ha látványosan nem is olyan gyakran. "Érthetetlen kegyelem" ez.

Egy Isten, egy templom, s a kívánt "egy közösség" helyett két különálló ember. A közösség ereje abban lakozik, hogy jóllehet csak kis dolgokat visznek végbe, de együtt(!), s az egy közös akarat végül is nagy dolgokat teremt. Aki önmagában bizakodik - az idővel megszégyenül. Politikában, hétköznapi életben könnyen találunk rá példát. Aki Istenben bízik, az (jobban) ismeri véges létének határait, s ezért nem veri a mellét, hiszen jól tudja, hogy mindene, amije van, az nem kiválósága okán az övé, hanem Isten kegyelme révén, ajándékként adatott. Aki felmagasztalja magát, az nem látja meg a társban, a gyermekben, a közösségben a "nem megérdemeltet", azaz mindenben csak eszközt lát a saját céljai, önmaga megvalósítására...

Mi tehát a tanulság Jézus eme példázatában? Az, hogy Isten egyet kíván az embertől: nem azt, hogy megigazuljunk nélküle, hanem hogy megigazítottakká váljunk Őáltala.

Vagyon...

A mai nap imádsága:
Uram! Hiába is tiltakoznék, Te tudod a legjobban, hogy anyagvilágodban élve minket is megkísért a bírhatnámság... Kérlek add, hogy ne tévesszük el életünk irányát, s Rád, Igédre, s életes igazságaidra tekinthessünk! Ámen.



Mert semmit sem hoztunk a világba,
nem is vihetünk ki semmit belőle.
1 Tim 6,7

Amikor egy ember megszületik erre a világra, akkor mindig kiderül: a legnagyobb, a leggazdagítóbb ajándék az egész életben az egészséges gyermek... Boldog apukák kóstolgatják a frissensült apaság ízét - nekik másképpen telt az elmúlt kilenc hónap, mint feleségüknek -, gyanítom, többségük még nem is fogja fel mit jelent mindez: gyermekünk van! Aztán telnek-múlnak a hónapok, s az évek, a világ legmagátólértődőbb dolgaként veszik a csodát... nem ketten, hanem hárman "vagyunk". A kis "jövevény, mintha mindig is ott lett volna közöttük - az Élet csodája ez.

Aztán ahogy növekszik a gyermek - egyre inkább belesüllyed ő is ebbe az anygvilágba, önzése erősödik, s a szülők - csupa szeretetből - elhalmozzák mindenféle kacattal, hogy ne szenvedjen az a szegény gyermek semmiben hiányt, legyen boldog gyerekkora. Ebbéli jószándékuktól elvakult szülők így adnak gyermekük alá idejekorán százlóerős motorokat, gyorsan száguldó autókat... el is "szállnak" velük ebből a világból. Utak mentén láthatjuk a szebbnél szebb emlékeztető márvány-táblákat, melyeken mindig friss a virág - hiszen a fájdalomtól és gyakran a lelkiismerettől is kínzott lelkű szülők kegyhelyként keresik fel a élethossziglani szomorúságuk tragikus állomását... Ilyenkor már nincs értelme semmilyen vádló kérdésnek "Mi lett volna? Ha..."

Aki szerencsésen túléli ifjúságának cukor-matériába-merített bódulatát, az jó eséllyel indul el kacat-gyűjtögető életének: "Legyen házam, autóm, egzisztenciám... no meg legyen majd egy feleségem/férjem is!" A környezet/kor diktálta életfilozófia munkálkodni kezd a lélekben. Talán nincs is semmi baj egészen addig, amíg van erő, egészség, életkedv, de az erdőből kifelé futva (negyven év fölött) mindenki elgondolkodik az élet értelmén. Tényleg ez az élet célja: Gyarapodni és gyarapítani? Van is elég középidős válsággal küszködő nő és férfi, válás is akad bőséggel...

A végső igazság első erődemonstációja ez: nem vihetsz ki semmit ebből a világból... "A halotti ruhán nincsen zseb!" - mondja egy német közmondás, melynek igazságtartalmát a régi korok embere is ismerte, s megfogalmazta, csak másképpen. A legnagyobb gazdagság mindig az ember születése, a legnagyobb veszteség pedig, amikor valaki "kimegy" ebből a világból. "Vele együtt egy világ tűnt el" - Madách: Ember tragédiája. Az Istenben bízó ember éppen ezért jól rangsorol, s nem esik pánikba... Tudja, hogy nem az ember van a szombatért, hanem a szombat az emberért, nem az ember van a vagyonért, hanem a vagyon az emberért.

Akkor miért adjuk fel ezt a prioritást?

Végesség...

A mai nap imádsága:
Uram! Te látod milyen sokszor esem kétségbe... Elfolyik az időm, elsuhannak a lehetőségeim, tartalmas napok helyett - melyeket úgy akartam magamnak -, újra csak a hiábavalóságok homokkupacába markoltam... Most pedig itt állok üres kézzel, mert hétköznapjaim küzdelmeinek vihara elrabolta utolsó megmaradt csillogó homokszemeimet is... Mit is tehetnék Uram Nélküled? Minden reménységemet Beléd vetem! Segíts meg, emelj magadhoz, hogy ne rémítsen meg idő és tér, hanem megtaláljam picinyke fogaskerék-életem Tőled rendelt helyét csodálatosnak megteremtett világodban! Ámen

   

Íme, arasznyivá tetted napjaimat, életem ideje semmiség előtted. Mint egy lehelet, annyit ér minden ember, aki él.
Zsolt 39,6

Az élet számtalan területén ütközünk végességünkkel. Nem lehetünk mindig fiatalok, nem ehetünk és ihatunk következmények nélkül, hiába minden erőfeszítésünk, valami mindig átírja programunkat. A siker sosem százszázalékos, örülnünk kell már a részeredménynek is... Ha valaki mégis a perfekt boldogságot sugározza, arról hamar kiderül: képmutató és hazug. Alig élünk meg néhány igazi hullámhegyet és hullámvölgyet, s már végére is ért valóban arasznyi életünk. A bölcsességirodalomban számtalan helyen találkozhatunk az ember kicsinységéről és az Isten nagyságáról szóló megállapításokkal. Ha ezeket - akár csak részben is -, megfogadná az ember, bizonyára más lenne a világ. Kicsinységünk ténye azonban mégsem alázatra, egymás segítésére, hanem éppen ellenkezőleg, agresszióra serkenti az embert: irigyek és gonoszak, mohók és gátlástalanok vagyunk.

De miért is? Elsősőrban azért, mert kimondatlanul is, de nagyon félünk. Félünk az ismeretlen jövőtől, félünk attól, hogy erőnk elfogy. Márpedig fogytán az erőnk! Ha nem így lenne, nem lenne szükség a legkülönfélébb vitamin-komplexumokra és táplálékkiegészítőkre és egyéb serkentő gyógyszerekre, melyekért kígyózó sorokban állnak az emberek. A reklámok önmagukban még nem elégségesek, érezzük is, valóban kell valamilyen "pótszer"... Napról napra abban a reménységben élünk, hogy a holnap biztosan jobb lesz, bizakodunk abban is, hogy múlik a fájdalom, gyógyul a seb, s eközben újabb nem várt fájdalmak jönnek és újabb sebeket kapunk - lelkiekben is. Semmiségünk tudata pedig az évek múlásával egyre csak érlelődik bennünk, mígnem rájövünk: Minden amiért küzdöttünk csak szalmaláng volt, az erőnk a képességeink - melyekre oly büszkék voltunk -, elillanó lehelet csupán... és persze sokszor kétségbeesünk, megszédülünk és elesünk. Ez lenne hát az a csodaszép élet?

Mindaddig, amíg nem találunk rá Istenre, a fenti gondolatmenetek határozzák meg egyre laposodó, földiekre koncentráló perspektívánkat. De abban a pillanatban, amikor Isten közbeszól, belép az életünkbe, hirtelen átalakul minden: megváltozik kapcsolatunk emberekkel és tárgyakkal, megtisztul értékrendünk a világ dolgait illetően és átéljük a fordulatváltást érzelmi életünkben is. Végre helyére kerülnek dolgaink, s a félelem helyett a megnyugtató érzés kerül szívünkbe: Isten tenyerében vagyok, s jó ez így...