Elmúlás...

A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy örömmel és békességgel a szívemben járhassak a nekem rendelt utamon, bizodalmas hitben, szolgáló szeretetben! Ámen

    

Most Isten gyermekei vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mivé leszünk. Tudjuk, hogy amikor ez nyilvánvalóvá lesz, hasonlóvá leszünk hozzá, és olyannak fogjuk őt látni, amilyen valójában.
1Jn 3,2

Az élet célja az élet maga - vagy ahogyan manapság divatból idézik a keleti bölcsességet: az út célja az út maga... Ez a fontos megállapítás pontosan azt hangsúlyozza számunkra, amit mindannyian átérzünk földi vándorlásunk során: az út - amire születésünkkel állított minket a Gondviselés -, kell hogy vezessen valahová(!), de hogy hova(?) is, nos az még nem lett nyilvánvalóvá. János apostol (a szeretett tanítvány) szeretetből az igazságot vallja meg: fogalmunk sincs arról, hogy mivé leszünk! Fogalmaink ugyan vannak arra, hogy körbedadogjuk az Isten valóságát, de elképzelni az Elképzelhetetlent (s Istenben benne van az Ő országa is) -nos, ez meghaladja időbe és térbe, azaz testbe-zárt képességeinket.

Vannak persze olyanok is a JóIsten ege alatt - nem is kevesen(!) -, akik úgy beszélnek itt ebben a földi létben az "odaátról", mintha már jártak volna ott, de ez a görcsös bizonyosság inkább elszomorító a gondolkodó ember számára, mintsem építő, arról nem is szólva, hogy nem sok köze van a Krisztus-követéshez, aminek fönntről kapott kegyelmi alapja a szelídség és a szeretet józansága. Helyesebb és nyugalmat hozóbb ugyanis őszintén megvallani, hogy bizony nem tudjuk (ezt sem tudjuk, legfeljebb csak sejtjük) mintsem eszelősen kapaszkodni giccsesre kerekített emberi elképzelésekbe. Tény, hogy vannak (főleg személyiségükben éretlen fiatalok), akiket ennek a "szépsége" bűvöl el, a szeretet józansága azonban egészen mást láttat. Míg az élet realitását nélkülözni vágyók itt a földi létben kívánják a mennyei örömöket begyűjteni - erről szól ugyanis rajongó életük -, addig János tanítványi bölcsessége (nemkülönben Saul-Pálé is!) arra figyelmeztet, hogy színről-színre látás teljességét odát kapjuk meg, nem pedig idelenn.

Bármennyire is szeretnénk olyanok lenni, mint Isten - a kígyó kísértő szava visszhangzik lelkünkben: "Eritis sicut Deus!" -, még odát is csak hasonlóvá leszünk, mint Ő, de nem leszünk még ott sem, se félistenek, sem kisistenek... Hasonlatosságunk elsősorban abban nyilvánul(hat) meg, hogy "ott és akkor" (végre!) érdek nélkül tudunk majd szeretni, mindent mindenekben.

Ősz van, s a hideg szelek - ahogyan tavaly is meg tavaly előtt is tették - ha nem öltözünk fel rendesen, be-befújnak pulóverünk, kabátkánk alá.. a még Nyárban maradni akaró énünk ugyanis nehezen érti meg, fogadja el, hogy az elmúlás idejébe értünk. A fák jól tudják, hogy a sárguló falevelek soha nem a Tél követségében járnak, hanem a tavaszi megújuláséban; nekünk pedig meg kellene már értenünk végre, hogy az út vége nem az elmúlás tragédiája, hanem a feltámadás istenes kezdete...

Hit...

A mai nap imádsága:
URam! Add nekem szereteted erejét, hogy ne kelljen hitemmel foglalkoznom, hanem élhessek isteni akaratod szerint, egyszerűen, szabadságban, felelősséggel, az élet minden területén kegyelmedet hirdetve! Ámen

   

Ő tett alkalmassá minket arra, hogy az új szövetség szolgái legyünk, nem betűé, hanem Léleké, mert a betű megöl, a Lélek pedig megelevenít.
2 Kor 3,6

"Megfelelő embert a megfelelő helyre!" - mondogatják - egyetértve azzal a megtapasztalt igazsággal, hogy nem mindenkinek kell ugyanazt csinálni az életben. Károli Gáspár és fordító brigádja olyan szépen fordították ezeket a pálapostoli sorokat, amikor az alkalmasságot "alkalmatos voltunk"-ként magyarítják... Az nem kérdés, hogy életrevalóságunkat, alkalmatosságunkat erre a földi létre az Istentől kaptuk, az igazi nagy kérdés már "csak" az, hogy mire is?

Mi protestánsok azt valljuk, hogy nincs szükség közvetítőre, azaz papra, aki mintegy "közbenjár" Isten és az ember között, mert mindenki a maga papja, vagyis tud magáért könyörögni, közbenjárni. Az ábrahámita vallásban a megigazuláshoz szükség volt, a közbenjáró főpapra, de az új szövetség egyik lényege, hogy a "közbenjáró" mindenki számára: a Krisztus. Ezt a magunkért közbenjárást - a Krisztus által - nevezzük egyetemes papságnak, ami természetesen nem azt jelenti, hogy mindenkinek civilben teológiai professzor, s kívülről kell fújnia a Szentírást, hanem azt, hogy az Isten-ügy mindnekinek a személyes ügye. A hit ugyanis nem közügy, hanem magán-ügy, de az abból fakadó cselekedetek, az erkölcs, a morál, az már igen. Sajnos sok félrefejlődött újprotestáns gyülekezetben/egyházacskában hiszik azt, hogy mindenki "értheti" a Bibliát, ha kellően nagy a hite hozzá, de attól, hogy valaki egész lényével rajong a gyógyításért, a szívsebészetért meg különösen, csupán lankadatlan lelkesedéséért még nem engedik műtősztalhoz... Ez azt jelenti tehát, hogy más dolog hinni az Istent, s megint más tanítani a bibliaitörténetekben rögzített erkölcsi, s hitbéli igazságokat!

S ha valaki itt felszisszenne, mert úgy érzi, hogy a reformáció hetének vonzásában ilyet kijelenteni az mégiscsak merészség, az nézzen már kicsit körül az újprotestáns "hit-szakértők" által kreált irodalomban, s hamar kiderül, hogy az elmúlt jó másfélszáz esztendőben mekkora sületlenségeket hordtak össze, a teológiára hivatkozva, a JóIsten, Jézus Krisztus, s a Szent Szellem nevében! Csodálkozunk ezek után azon, hogy megmosolyogják a keresztény embert? Nem hitük, hanem butaságuk miatt teszik ezt, mert a sületlenségekre csak elnéző mosollyal vagy szomorúan lehet tekinteni.... A "valódi" hit ugyanis józan és szeretetteljes, s ezáltal erősíti meg az embert erkölcsiségében.

A Lélek valóban megelevenít, mert az Isten az Élet Istene, s aki ezt felismeri az beáll az Élet szolgálatába. Aki pedig nem tudja, még nem ismerte fel, hogy az Isten mindenben és mindenhol "ott van", hogy Ő a mozgató Ereje a Világmindenségnek, az lehet hogy "írástudó" ember, ismeri a betűket, tudja olvasni a Bibliát, de hogy nem érti az bizonyos... Ugye ismerősek számunkra azok a "szentírás-szakértők", akik magyarázataikkal gátlástalanul ítélkeznek olyasmi felett is, amiről azt sem tudják, hogy mi az? Kárhoztatják a pszichológiát, vagy éppen a földkerekség különféle gyógyító eljárásait, amik ugyan évezredek tapasztalásait hordozzák, de ezek a "tudós" - értsd: áltudós(!) -, Bibliára hivatkozó emberek egymondatos aroganciával söprönének le évezredes kultúrákat... Hol van az ilyen emberben az élet feltétlen tisztelete? Sehol! Az ilyen ember fanatikus, az ilyen ember aztán "szentül hiszi", hogy a hitetleneket megölni üdvös cselekedet... Tessék csak körülnézni a világban(!)-, de ennek a törvényeskedésnek már semmi köze nincs se hithez, se JóIstenhez, csak a politikához, s a tudatlansághoz...

Amikor egy civilizáció eljut arra a szintre, hogy mindent be-, és leszabályozni akar, s egyre csak vastagodik a törvénykönyve - akkor az a civilizáció nagyon nagy veszélybe került, az már a meghasonlás, a pusztulás kezdete... Az Élet ugyanis attól élet, hogy a legmagasabb isteni algoritmussal, mégis a legegyszerűbben, s a leghatásosabban létezik, s mint a mezők füve közt szerényen megbúvó lilioma, mely pompázatosan hirdeti a Teremtő ÚRIstent... észrevenni a szépségét viszont csak az tudja, aki alázattal letérdel hozzá...

Kapcsolataink...

A mai nap imádsága:
Uram! Segíts, hogy életemben tükröződjék a Te szereteted! Ámen



Farizeusok is mentek hozzá, és megkérdezték tőle, hogy szabad-e a férfinak elbocsátania a feleségét: ezzel kísértették Jézust... Ő így válaszolt: "Szívetek keménysége miatt írta Mózes ezt a parancsolatot (ti. válólevél adásának lehetőségét), mert a teremtés kezdete óta az embert férfivá és nővé teremtette az Isten. Ezért elhagyja az ember apját és anyját, és lesznek ketten egy testté, úgyhogy ők többé már nem két test, hanem egy. Amit tehát az Isten egybekötött, ember el ne válassza."
Jób 3,1

A prédikátor is írja, a fel nem fogható nagy titkok egyike: az ifjú és leány útja egymással. Korunkban a szerelem csodája gyorsan tovaszálló hangulati elemmé silányult, s szinte az a normális, hogy egy párkapcsolatban az örömöt gyorsan váltja az üröm. Közhely a válások magas száma, elrontott házasságokkal nem csak a TV-ben és pletykalapokban találkozhatunk túlcsordulásig, közvetlen közelünkben is akad elég. Pellengérre állítani a világi házasságokat mégsem lenne etikus, söprögessünk a magunk háza tájékán... De miért is van az, hogy a szépen induló, komoly elhatározással, templomban kötött, Isten előtt kimondott esküvel is megerősített házasságok megromlanak, s válással végződnek? Nem gondolták volna komolyan a kimondott igent?

Az okok nem az elhatározás őszinteségében, nem hitük nagyságában és nem is a megváltzott körülményekben keresendők. Az ok igen összetett, bár van rá egyszerű szó: emberség. Mert emberségem milyensége a döntő, nemcsak a párkapcsolatban, de minden más emberi viszonyomban is, legyen az baráti vagy éppen munkahelyi. Ha "ember"-telen vagyok - akár csak magammal is -, ennek következményeit hamar érzik a többiek is. A mai világ azért ilyen embertelen, mert eltávolodott Istentől. Vallásosságot ugyan gyakorol az emberiség 80%-a, de a rituálé, a parancsolatok és törvények, az bármennyire is ősi, de megüresedett tradíciók nem egyenlőek az Élet Istenének akaratával! Már az Ószövetségben is olvashatjuk: "Nem véresáldozatot, irgalmasságot akarok!" - mondja az ÚR. Irgalmas pedig csak az tud lenni, aki nem csak mondja elméleteit a szeretetről, de éli is azt. Megélni a naponként az önkéntes áldozatot a másikért, a feleségemért, a gyermekeimért, a tágabb családért, s felebarátaimért csakis akkor vagyok képes, ha emberséges vagyok. Emberséges, azaz istenes, hiszen emberségem az istenképűségemből fakad. Ezért ha felbomlik a legbensőségesebb kapcsolat férfi és nő között, akkor a fájdalomak legnagyobbika nem az, hogy valamit összetörtünk, elrontottunk, esetleg ezzel vége is van életünk egy szép szakaszának, hanem az, hogy emberségünkben csődöt mondtunk. Sajnos nem voltunk eléggé emberek, valamiért nem tudtunk megmaradni embernek, s ez bizony eléggé fájdalmas érzés.

A régi zsidó bölcselet azt tartja, hogy a férfi, nő nélkül nem ember. A még régebbi ősi magyar nyelv, mely visszanyúlik a szkíta és sumér világba is ugyanezt mondja, csak elsiklunk fölötte: fele-ség. Életem másik "fele" ő, akivel olyan szorosan egy vagyok "házas", hogy azt szétbontani nem is lehet, mert akkor az egy-ség odavész... Márpedig azért adatott a mindenkori Ádámnak az ő Évája, menny-asszonya, fele-sége, hogy, fel-emelje Ádámot (Ádám=ember, föld porából való) az Istenhez. Nem megistenülésről, hanem meg-emberesedésről van szó... "Alkossunk embert a képmásunkra!" Azaz együtt "faragjunk" emberséges embert a másikból... Olyan nagyívű feladat ez, amelyhez feltétlenül szükséges a szeretetközösség, amiből nem lehet kizárni az Istent. Ha mégis kívül reked az Isten, akkor pontosan az egység garanciája vész el, s történik meg az a nyomorúság, amit párkapcsolati krízisnek nevezünk...

Kegyelem...

A mai nap imádsága:
Uram! Bocsásd meg nekem oktalanságomat, hogy nem éltem kegyelmeddel, s elmulasztottam fogadni mindazt a jót, amit Te készítettél számomra! Kérlek adj nekem új lehetőségeket, s a lehetőséghez mindig bölcs szívet is, jó döntéseket hozzak! Ámen

Mi pedig valamennyien
az ő teljességéből kaptunk
kegyelmet kegyelemre.
Jn 1,16



            Reményik Sándor:
            Kegyelem

        Először sírsz.
        Azután átkozódsz.
        Aztán imádkozol.
        Aztán megfeszíted
        Körömszakadtig maradék-erőd.
        Akarsz, egetostromló akarattal ?
        S a lehetetlenség konok falán
        Zúzod véresre koponyád.
        Azután elalélsz.
        S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
        Utoljára is tompa kábulattal,
        Szótalanul, gondolattalanul
        Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
        A bűn, a betegség, a nyomorúság,
        A mindennapi szörnyű szürkeség
        Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
        S akkor ? magától ? megnyílik az ég,
        Mely nem tárult ki átokra, imára,
        Erő, akarat, kétségbeesés,
        Bűnbánat ? hasztalanul ostromolták.

        Akkor megnyílik magától az ég,
        S egy pici csillag sétál szembe véled,
        S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
        Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

        Akkor ? magától ? szűnik a vihar,
        Akkor ? magától ? minden elcsitul,
        Akkor ? magától ? éled a remény.
        Álomfáidnak minden aranyágán
        Csak úgy magától ? friss gyümölcs terem.

        Ez a magától: ez a Kegyelem.

Szavaink...

A mai nap imádsága:
Uram! Oly sok sebet ütöttek rajtam már a szavak, s könnyelmű kijelentéseimmel magam is okoztam horzsolásokat mások lelkén. Bocsásd meg türelmetlenségemet és szeretetlenségemet, és segíts eljutnom abba az állapotba, hogy szavaimnak ura legyek, s azokat úgy és arra használjam, amire Te azokat szántad. Köszönöm Neked Igéd mindennapos biztatásait, kérlek áraszd rám, s szeretteimre ezután is gondviselő kegyelmedet! Ámen.

   

Mert amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj. A jó ember jó kincséből hoz elő jót, a gonosz ember gonosz kincséből hoz elő gonoszt. De mondom nektek, hogy minden haszontalan szóról, amelyet kimondanak az emberek, számot fognak adni az ítélet napján: mert szavaid alapján mentenek fel, és szavaid alapján marasztalnak el téged."
Mt 12,34b-37

Nemcsak Mózes, mi magunk is szabadkoztunk már: nem vagyunk a szavak emberei... Talán néhányszor már fel is róttuk szeretteinknek, közvetlen közelünkben élő embertársainknak, hogy "ezek bizony csak szavak" - mostmár valami "konkrétumot" is várunk... Naponta használjuk szót - s milyen tragédia, ha valaki már senkivel nem tud beszélni (talán saját kutyájával se) -, de többnyire mégsem vagyunk tisztában azok erejével. Nem tudatosul bennünk, hogy szavaink simogatások, testünkbe zárt lelkünk láthatatlan köldökzsinórja az Isten felé, s az egyetlen út melyen keresztül épülhet az egység embertársainkkal.

Sokszor kellemetlen helyzetbe is kerültünk, mert ami a szívünkkön volt, azt a szánk kimondta. Nos, az ember ilyennek teremtetett, nem tudja elviselni a hazugságot. Igazságszeretete munkálja szabadságát, mert szabadság nélkül nincs, nem lehet meg az emberi élet méltósága. Pártállami gondolatrendőrségek mindenkori feladata volt, de a csúcstechnológiás megfigyelő-rendszerekkel felszerelt titkosszolgálatok ma is keresik-kutatják a másképpen gondolkodókat, mert minden hatalmat birtokló/bitorló tudja, hogy szavak a cselekvő akarat előfutárai.

A szerelmesek - akik leginkább keresik az egységet - érzik legjobban, hogy szavaik simogatások... A "szép szó szerelmesei" pedig lelkük nyugalmát találják meg egy-egy jó könyv elolvasásában. Szavakkal csillagokba röpíthetjük a másik ember lelkét, de ugyanakkor kegyetlenül megkeseríthetjük az életét. A szavak erejével különösen is tisztában van a politika, s az őket kiszolgáló, "tájékoztatást" nyújtó média pedig nagyhatalommá nőtte ki magát az utolsó száz évben. Ha haszontalan szavainkról számot kell adnunk az ítélet napján - Ezzel azért számoljunk! -, akkor bizony alig lesz valaki, aki bemehet a mennyek országának kapuján... Kívül maradnak az ígérgető politikusok, az agitációs-propagandista primitív-lelkű pártkatonák, a mindekori hatalomhoz dörgölődző szolgalelkű bértollnokok hatalmas tábora, de kívül maradnak azok a papok, lelkészek, prédikátorok is, akik igehirdetésükben nyájasan beszéltek arról, hogy hány liter víz folyt ki a lurdi forrásból, csillogó humanista gondolataikkal ámulatba ejtették a szószék alatt ülőket vagy éppen törvényeskedő, szektás magyarázataikkal vallásos neurózisba kergettek milliókat...

Ki menekülhet akkor meg? Csakis az, aki már itt felismeri a szó Isten-adta evangéliumi erejét, s azt nem mások kihasználására, hanem (meg)segítésére használja. Aki tudja, ha szavait képes megzabolázni, akkor nemcsak testének, de egész életének urává is válik, s akkor úgy él, ahogyan azt az Isten is szeretné látni: Megbocsátó szeretetben, a szó hatalmával másokat és önmagát is építve... Hogyan? Igen egyszerűen: ha Isten megszólít minket, akkor mi igent mondunk...