2017. november 3., péntek

Békesség...

A mai nap imádsága:
Uram! Add a Te békédet, hogy békében legyek a világgal, s önmagammal! Ámen


Maga a békesség Ura adjon nektek mindig,
minden körülmények között békességet.
2 Thessz 3,16

Békesség... értéke akkor nyilvánvaló, ha nincs. Vannak élethelyzetek, melyekben nem találjuk meg a békességünket: társunk elvesztése, betegség, halál - tőlünk független körülmények, melyeken nem áll módunkban változtatni. Különös boldogság, ha valaki békét tud teremteni (Boldogok, akik békét teremtenek...) önmagában, s ezekután másoknál is.

Életünk telve van számos gonddal, bajjal, megoldatlan élethelyzettel - így aztán nem csoda, ha szorongunk, idegesek vagyunk, s békétlenkedünk. Először csak önmagunkban, aztán a JóIstennel is, s végül a környezetünkkel is. Nincs terhesebb, mint a békétlen ember. Már a puszta jelenléte is irritáló, hiszen sugárzik belőle az elégedetlenség. Az ilyen emberrel nehéz beszélgetni, "megtalálni vele a hangot". Érdemes feltenni a kérdést: Velünk mindig megtalálják a "hangot"?

Ezért nagyon fontos tudni, hogy miért élünk ezen a világon. Ha megtudjuk, akkor azt is megtanuljuk, hogyan kell élnünk. Korunk nagy baja, hogy az emberek nem tudnak igazán élni... Aki meg azt gondolja, hogy az "élet" egyenlő a bulizós "dolce vita"-val, az alpjaiban téved. Az is elvéti a célt, aki az életben lemondások sorozatában látja élete értelmét. Isten azért teremtette meg ezt a világot olyannak, amilyennek, hogy éljünk benne. Lehetőségeinkhez, adottságainkhoz képest élvezzük a "létet". Örüljünk a napsütésnek, a tiszta levegőnek, a finom ételeknek, a társunknak, a gyermekeinknek, a családunknak, a közösségnek, ahová tartozunk... Egyszóval lehetne ezt megfogalmazni: élni az élet normalitását. Azaz éljünk kedvünkre, de tudnunk kell azt, hogy Isten mindenért megítél minket. Ezért érdemes szeretettel fordulni mindenhez, s mindenkihez, mert a szeretet szabadsága nem tesz korlátoknélkülivé...

Békességet kívánni akkor tudunk, ha magunk is békében élünk. Mindenekelőtt Istennel, aztán szeretteinkkel, felebarátainkkal, s az egész világgal...

Csapdáink...

A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy Benned bízzak, s ne emberekben reménykedjek. Tedd látóvá szívemet, hogy ne tévedjek el a világban, s minél inkább megvalósíthassam szeretet-akaratodat ott, ahová állítottál! Ámen



Mert az ÚRban bizakodhatsz, és ő megőrzi lábad a csapdától.
Péld 3,26

Etimonokban (ős-szavakban) világelső nyelvünk - kétharmadrészt nyelvünk etimonokból áll, ha elfogadjuk a Sorbonne egyetem számítógépes nyelvi elemzését -gyönyörűen "hozza", hogy a csapda az "becsap"... Azt hiszi az ember, hogy veszélytelen dologról van szó, s közben pontosan az ellenkezője az igaz. (A német nyelvben pl. a "Falle" csak azt jelzi, hogy a csapdába beleeshet az ember.) Nem kell magyarázni, hogy aki csapdába lép, az nemcsak igen fájdalmas, de vannak halálosan megsebző csapdák is...

Az is nyilvánvaló, hogy nemcsak a test, de a lélek is csapdába léphet. Az viszont már nem magától értődő, hogy a lélek csapdáinak nagy részét mi magunk állítjuk fel! Ez történik akkor, amikor "becsapjuk magunkat", mert nem hiszünk a valóságnak, a tiszta érzéseink belső hangjának. Tipikus példája ennek, amikor futunk olyan szekér után, ami nem vesz fel vagy reménykedünk emberekben, jóllehet soha nem emberé a megoldás, hanem a kegyelem Istenéé: "Ember tervez, Isten végez."

A hívő ember ügyel arra, hogy a világ ígéretei, csillogása ne veszejtse el józanságát, ezért figyel lépteire - "Lábam előtt mécses a te igéd, ösvényem világossága az." Sokan azért boldogtalanok, mert nem látják be, hogy döntéseiknek mindig elhordozandó következménye van... Lehet össze-vissza ugrálni az életben, de az bizony balesetveszélyes! Lehet játszadozni a kísértő gondolatokkal, de "Vigyázzon az, aki áll, nehogy elessék!" Ahogyan egy arab közmondás mondja: "Átlépni a szenvedélyek küszöbét könnyű, visszalépni nagyon nehéz."

Aki Istenre figyel, az távlatokban gondolkodik, s éppen ezért a horizonton túlra is ellát. Aki Istent, s az Ő életet és közösséget védő törvényét tagadja, az nem lát az orránál tovább... Hogy mire jutott a rövidlátó ember a nagy eszével a huszadik században - azt keserűen megtapasztaltuk, hogy mire megyünk a sok technikai vívmányunkkal, miközben élhetetlenné tettük környezetünket - ezt még csak most kezdjük érezni: allergiás megbetegedések (mert csak a bolond gondolja, hogy a szegény virágpor az oka mindennek); stressz, s egyéb "modern" nyomorúságok sokasága. Nem kell nagy tudomány ahhoz, hogy belássa az ember: a vegyszerek, a gyógyszerek, az elszennyezett ivóvizek, az eleddig felrobbantott mintegy 2700 atombomba - a csernobilokról s a kisebb-nagyobb atom-balesetekről, s ipari katasztrófákról most ne is szóljunk! - külön-külön, de együtt különösen is hatással van életminőségünkre.

Az ember tehát felállította a maga csapdáit. Ha elveszíti Isten-hitét, s ezzel erejét és szeretetét, akkor rövid időn belül józansága is köddé foszlik, s innen már csak egy pillanat a végzetes lépés, s csattan a csapda...

Egymásért.

A mai nap imádsága:
Uram! Engedd, hogy embertársaim szemében megláthassam teremtettséged szeretetre hívó csodáját, s életem a Te kezedben áldássá váljék mások számára is! Ámen.



A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lett tökéletessé a szeretetben. Mi tehát azért szeretünk, mert ő előbb szeretett minket.
1 Jn 4,18-19

Réges-régen, amikor eleink még úgy kezdték munkájukat: "No hát... az Isten nevében!" -, amikor a születés csodája és halál titka nem kórházi osztályok zárt falai között, hanem az élet hétköznapjaiban lepte meg őket, akkor jobban is értették a szeretet többdimenziós voltát. Isten kezéből vették a mindennapi kenyeret s a munkát, Isten segítségével küzdötték át magukat az élet viharain. A mai "felvilágosult" ember igen nagy sötétségben él, mert mindent, amit az Isten arra adott, hogy a közösségnek szolgáljon vele - magának tart meg. Javait, nagyrabecsült vagyonkáját, melyben reménykedik, megemészti a rozsda és moly. Gyermekeit sem a mások segítésére, a közösség szolgálatára neveli, hanem erősnek, saját akaratának mindenáron való érvényesítésére idomítja. Nos, nem is lesznek boldogok... Így történik meg, hogy az önmegvalósítás fájától nem látják a teljes lét erdejét!

Minden cselekedetünknek közösségi vetülete is van. A gyermek nem csak az enyém, hanem az emberiségé is, a mások mellé odarendelt emberek nem alárendelt "beszélő szerszámok" hanem méltósággal rendelkező teremtményei az Istennek, mégha pillanatnyi állapotukban ez nem is látható. A szerelem, a vallás, a saját vélemény sem magánügy, hanem minden a szűkebb és tágabb közösség ügye is. Ha életünk dolgait nem ilyen összefüggésbe állítjuk, akkor irányt tévesztünk.

Az iránytévesztés mindig csak később válik nyilvánvalóvá, általában akkor, amikor a súlyos következmények sötét fellegei felettünk tornyosulnak. Ilyenkor félelem keríti hatalmába az embert. Félelem a jövőtől, de félelem az "itt és most" pillanataitól is. Ebben a bénult állapotban a gyötrelem egyre csak lehúz, s még messzebb kerülünk a megoldástól, ami mindig föntről jön... Ilyen helyzetben hiába minden jótanács és biztatás, működőképesnek látszó ötlet vagy szépen csengő életfilozófia. Ilyenkor egyetlen megoldás van: a mindent átfogó, Teremtő és Megtartó Szeretet. A régiek egyszerűen csak úgy tudták: az Isten tenyerében vagyok... S ha ott vagyok, akkor nem azért szeretek, mert én akarom, hanem azért, mert Isten szeretetére én sem tudok másképpen válaszolni: csakis szeretettel.

Élet...

A mai nap imádsága:
URam! Csodáiddal tele a világ... Add, hogy meglássunk benne Téged, s szeretetben éljünk teremtettségedben! Ámen

    

Kérdezd csak meg az állatokat, azok is tanítanak, és az égi madarakat, azok is tudósítanak. Vagy elmélkedj a földről, az is tanít, a tenger halai is beszélnek neked. Ki ne tudná mindezekről, hogy az ÚR keze alkotta őket? Az ő kezében van minden élőnek a léte és a minden emberi testnek adott lélek.
Jób 12,7-10

Régi felismerés, hogy a természet különösképpen is prédikál az Isten végtelen hatalmáról... Nagyon régen úgy hitték, hogy fűben-fában, nagy hegyben "van" az Isten, ma már megmosolyogjuk ezeket a korabeli naív elképzeléseket. Amióta feltárult az atom titka, s megtanultunk félni az atomenergiától - persze még mindig nem eléggé - azóta tudjuk, hogy az anyag átalakítható energiává, s majd egyszer talán az energiát is vissza tudjuk alakítani anyaggá... De Isten sem nem anyag, sem nem energia! Isten Lélek, az a Világátfogó Rend, Örök Törvény, Végtelen Információ, Aki teljességgel soha meg nem ismerhető, csak kereshető, kutatható. Ő tükröződik tehát mindenben, ami csak "van"...

A természettudósok nagy része hívő ember - jóllehet nem a klasszikus egyházak-közvetítette dogmatikus elképzelések szerint. A természet rendjében megtalálható/meglátható tökéletesség ugyanis egyszerűen lenyűgöző, csodálatos! Mindennek helye, s feladata van, s semmi nincsen "csak úgy" önmagáért... Aki ezt felismeri, az belesimul Isten tenyerébe, hiszen az ÚRIstené a világmindenség. A hívő ember számára nem az a fő kérdés, ami a hitetlen számára, hogy Isten létezik-e vagy sem, hanem az, hogy mit kezdjen praktikusan azzal a felismeréssel, hogy Isten ott van mindenekben?

Sajnos a mai világ elveszítette érzékenységét az Istenre, s helyette neki tetsző istenképeket fabrikál. Gondolhatunk a modern kor virtuális tereire, melyekben minden benne van - mű-érzelmek, a mű-demokrácia, a mű-boldogság, a mű-biztonság - csak az élet valósága (maga az Isten!) hiányzik. A virágok színeihez azonban hozzátartoznak az illatok, a naplementéhez pedig az utoljára melengetően meg-megsimogató fénysugarak is... Modern korunk átláthatatlan szisztémája "rendszeridegenné" tette az Istent - a következményeket pedig most kezdjük csak érezni: erkölcsben, romboló életvitelben, tisztességtelen kereskedelmeben, rablógazdaságban, csillapíthatatlan nyersanyag-, s energiaéhségben...

Aki bölcs, az tanul a mindenségből. Alázatot és kitartást, érzékenységet és szeretet, irgalmat és megbocsájtást. Ettől lesz minőségi az élete, s nem a birtoklás örömétől, ami idővel rendre elmúlik...


Uram! Ezekben a napokban különösen is sokat gondolkodtam a halálról, s az elmúlásról. Látom Uram, hogy Te vagy az élet, s ha nem Téged választalak, akkor csak keserűség és fájdalom kísérnek életutamon. Adj Uram szívembe hitet és reménységet, hogy mindig Benned bizakodhassam, s hogy ha a halál völgyének árnyékában is kell járnom, akkor is az Életet, azaz Téged válasszalak! Ámen.


Amikor közeledett a város kapujához, íme, halottat hoztak kifelé, egy özvegyasszony egyetlen fiát, és a városból nagy sokaság követte. Amikor az Úr meglátta az asszonyt, megszánta, és így szólt hozzá: "Ne sírj!" Azután odalépett, és megérintette a koporsót. Akik vitték, megálltak, ő pedig így szólt: "Ifjú, neked mondom, kelj fel!" Erre felült a halott, és elkezdett beszélni; Jézus pedig átadta az anyjának.
Lk 7,12-15

Jézus feltámasztás-történetei az Ő feltámadás-oratóriumának bevezető nyitány-hangjai... Érteni-elemezni fölösleges foglalatosság, ez sokkal inkább az elfogadásról szól: Vajon tetszik-e nekünk a "fő motívum"? No de ki az, akinek ne tetszene az Élet győzelme a halál felett? Mennyi mindent megtesznek az emberek azért, hogy éljenek! S még ennél is többet, még az életüket is képesek feláldozni az igazukért! Van, aki képtelen lemondani (vélt) igazáról, inkább "belepusztul"... bizony pusztulás ez, mert nincs értelme... Így pusztítja el önmagát évente több mint egymillió(!) ember a világon, akik végső megoldásként a halált választják. Tényleg a halál adná a megoldást?

Régiek mondogatták: "Majd a temetőben! Ott az agyagos föld kiszív belőlünk minden fájdalmat!" Tényleg nincs más út a teljességre csak a halál? Jézus egész tanítása, földi tevékenysége azt az üzenetet közvetíti: Válaszd az Életet! Az Élet, pedig maga az Isten... az Istennel való közösség. Az istenített élet azonban nem a teljességre,hanem éppen ellenkező irányba viszi az embert. Mert ugyan önmagunkat (is) meg kell találnunk, de nem a világban, hanem az Istenben, mert aki e világot akarja megnyerni, az elveszíti azt...

De mi történik akkor, ha a legdrágábbat, a gyermeket veszítjük el? Választ erre csak azok tudnak adni - ők is csak részlegest, mert erre nem elegendő az emberi szó - akiknek meg kellett élniük gyermekük elvesztését... Ha gyermek meghal, akkor a jövő esik kútba, a reménység foszlik szét. Isten óvjon minket minden ilyentől! S ha mégis megtörténik, akkor kiben kereshetnénk vigasztalást, ha nem az Istenben? Hiszen az ilyen nagy sebet csak Isten képes begyógyítani, csak Ő tud képessé tenni, hogy aztán továbbra is terheket hordozhassunk a reánk bízottakért.

A naini ifjú története tulajdonképpen a naini özvegyasszony története, aki reménytelenségében új reménységet nyert... Reménységének alapja Krisztus volt, Aki a halál örvényéből kiragadta az özvegyasszony gyermekét, s visszaadta az Életnek. Az életben helye van a halálnak, de ugyanígy az Istennek is. Aki Istent a szívébe zárja, az az életet választja, aki megtagadja az Élet Urát, az pedig a halált választotta... A választás rajtunk áll, vajon mennyire bölcsen hozzuk meg döntésünket?
Küzdelmeink...

A mai nap imádsága:
Uram! Légy erősségem! Ámen

   

Ha pedig versenyez valaki, nem nyer koszorút, ha nem szabályszerűen küzd.
2 Tim 2,5

"A szabály az szabály!" - Bármennyire is nehéz betartani a törvényt, aki tartja, azt a törvény is megtartja. Isten teremtettségbeli rendje lenyűgöző. Akár a mikrokozmosz, akár a makrokozmosz csodáit fürkésszük, csak ámulunk a rendszerek egymásra épülésén. A rend megtartó jóságát látjuk, mégis személyes életünkben gyakran rendszertelenek vagyunk.

Jól tudjuk, hogy vétkeink, bűneinek, mulasztásainknak következménye nem válik semmissé. Azokat bizony hordozni kell. Sok keresztény mégis azt gondolja, hogy a hívő élet azt jelenti, hogy mentesülünk hibás cselekedeteink következményeitől. Az elkövetett bűnre fogadhatjuk a bűnbocsánatot, de az nem semmisíti meg a következményeket. Ha így lenne, akkor az áldozat kijönne a sírból... Pál arra tanítja ifjú apostol-tanítványát Timótheust, hogy a szabályokat tartsa mindig szem előtt. Nem az emberieket, mert azok változnak, hanem az Istentől kapottakat. A tízparancsolat figyelmeztetéseit érdemes megfontolni - betölteni a törvényt azonban csak a szeretettel lehet.

A keresztény embernek célja a Krisztussal való találkozás. Ez célratartás, azaz naponkénti Krisztusra-figyelés nélkül nem megy. Az élet számtalan részletében megfigyelhetjük a kitűzött célokért tudatos fáradozásból következő élet és a céltalanul tengődő élet szembetűnő jellegzetességeit. Az utcán egészen másként halad az, aki meghatározott céllal kelt útra, mint az az ember, aki csak céltalanul lődörög. A hitéletünkben is ugyanígy van. Aki fut, értelemszerűen gyorsabban halad, s aki az pálya szélén álmodozik a célról, az ne csodálkozzon, ha sosem jut be a finisbe...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése