A teljes életért.

A mai nap imádsága:
Uram! Korlátaimat láttasd meg velem, hogy határtalan szereteted előtt meghajoljak és reménységgel élhessem napjaimat szeretteim körében! Ámen

   

Mert a bűn zsoldja a halál, az Isten kegyelmi ajándéka pedig az örök élet Krisztus Jézusban, a mi Urunkban.
Róm 6,23

Alig van olyan mondat a Bibliában, amiben teológia és tapasztalat, titok és reménység ilyen elemi erővel megnyilvánul. Zseniális mondata ez Pálnak - jóllehet "csak" őszinte volt. Meghajolt az Isten hatalma előtt, hogy az élet nagy, római zsibvásárában egy pillanatra megdermedjenek az emberek: a bűn zsoldja a halál... A halál senkinek sem közömbös, de igazából az életünkért is akkor vagyunk nagyon hálásak, ha megtapasztaltuk a halál hatalmát. A lét öröme, s a halál iszonyata között számtalan igazság feszül, melyeket meglátni többnyire csak krízisben vagyunk képesek, de ebben a mondatban Pál az elrettentő igazságnál nagyobbról tesz bizonyságot: az ajándékról, amit senki nem érdemelt meg.

Bármennyire is igyekszik lelkünk, a testünk elmarad a küzdelemben. Kívánjuk a jót, mégsem az kerekedik ki elképzeléseinkből, amit szeretnénk: Talán sikerült kikerülnünk a rosszat, de elmulasztottuk a jót... életünk végén pedig megkapjuk a fizetséget, a zsoldot, ami jár. Itt nincs magyarázkodás, nincs visszaút, nincs még egy lehetőség, hogy "de azért most másképpen csinálnám, csak még egyszer hadd..." Itt pont van, nyugalom és csönd és megmerevedett emlékek... és mélységes szakadék, ami elválasztja ezt a dimenziót, attól, melyet sejtegetünk egy életen át, amit körbedadognak papok, bizonyságot tesznek róla szentéletű emberek, s amit imádságos szeretettel áldozatos édesanyák belesimogatnak gyermekeik mindennapjaiba.

Az élet nagyszerűsége és szépsége lenyűgöző! Milyen kár, hogy csak akkor veszi észre az ember, amikor már alig vagy egyáltalán nincs lehetősége mindezt teljességgel megélni. Aki szépen és jól akar élni, az Jézust követi: Nem ítél, mert tudja, hogy egyszer ő is megítéltetik majd, nem gyűlöl, hanem szeret, mert tudja, hogy Isten szereteténél nincs nagyobb, nem rombol, mert tudja az élet legnagyobb ajándéka, hogy építhetünk, épülhetünk, növekedhetünk és emelkedhetünk. Ha testünk ereje alábbhagy is, ha megkopunk minden tagunkban is, sőt ha lelkünk templomát, ezt a teremtettségbeli csodát hátra is kell hagynunk az enyészetnek, az örök élet reménysége a Krisztusban átsegít a legnagyobb a krízisen: a Halálon is.

Cselekedeteink...

A mai nap imádsága:
URam! ! Adj nekem erőt, hogy élessek akaratod szerint! Ámen
   

Jézus Krisztus mondja: "Aki tehát hallja tőlem ezeket a beszédeket, és cselekszi azokat, hasonló lesz az okos emberhez, aki kősziklára építette a házát."
Mt 7,24

Kevesek kiváltsága olyan házban élni, ami sziklára épült... Mindig irigylésre méltó az ilyen ház szikla-stabilitása - nem véletlenül építkezik a 20-21. századi ember beton-alapra -, de ha a biztos alaphoz még távlat is párosul, akkor valóban nem mindennapi életkörülményekről beszélhetünk. Bizonnyal fontos érv volt/lehetett a templomok/kolostorok helyének kiválasztásakor, hogy azokat magaslatokra, hegytetőre, sziklacsúcsokra építsék, hiszen a templomterek szakrális funkciójának egyik fontos eleme, hogy lebegtessék egy kicsit a testben megfáradt lelket ég és föld között... Így lehet(ett) az építészet is misszió része!

A sziklára épített ház hasonlatát nagyon sokan ismerik, még azok közül is sokan, akik nem vallásosak. Az elsődleges üzenet nyilvánvaló: aki Krisztusra építi élete házát, annak nem kell félnie az élet viharaitól, hiszen az kibírja a megpróbáltatásokat. Jézus nyilvánvalóvá teszi, hogy az élet értelme nem az elmélkedés Isten dolgairól, hanem az Isten akaratának a megcselekvése, azaz: aki cselekszik, az nyer sziklaszilárd stabilitást.

Sokan megriadnak attól, hogy a jézusi mérték szerint éljék az életüket, mert azt gondolják, ha "jó, megtetézett mértékkel" - ez ugye isteni elvárás - cselekszik a jót, akkor a jóból, a javaikból kevesebb marad nekik... A huszadik század leggazdagabb amerikai acélgyárosa mondta: "Bolond ember, aki nem akar meggazdagodni, de igazán az a bolond, aki mindvégig meg is akarja gazdagságát tartani." (Tény, hogy vagyonának több mint kilencven százalékát élete végére elajándékozta...)

Isten örök igazsága az, hogy aki nagylelkűen ad, az gyarapodik, aki pedig eszelősen gyűjtöget, az végül mindenét elveszíti. Aki tehát megcselekszi mindazt, amit a Mester tanít, az nemcsak gazdagodik, stabilitást nyer, de kiváltságban is része lesz: sziklára épített ház életével távlatot nyer, s oda is ellát, ahová más nem - túl, akár a horizonton is...

Egyén - közösség...

A mai nap imádsága:

Uram! Add, hogy önzésemmel ne legyek kerékkötője a közösségi jónak, s tégy engem szereteted munkálójává abban a közösségben, ahová rendeltél! Ámen



Mert ez az az üzenet, amelyet kezdettől fogva hallottatok, hogy szeressük egymást;
1 Jn 3,11

Amíg a középkorban legfeljebb egy-két mindenre elszánt felfedező-utazó indult el a "világvégére", eladdig mára egyetlen nagy faluvá zsugorodott Földünkön valóságos népvándorlási-, vagy még azt is felülmúló méreteket öltött az utazás... Idegen tájak és kultúrák megismerésének/megtapasztalásának lehetősége "húzóágazattá" léptette elő a turizmust - sok-sok millió embernek biztosítva ezzel megélhetést. Így aztán nem lepődünk meg, ha az utcán távolkeletről érkezett csoportokat látunk, s megszokással vesszük tudomásul érdeklődő jelenlétüket. Érdekes azonban, hogy magányosan bóklászó turistákkal nemigen találkozunk - főleg nem az idősebbek között -, s ennek oka elsősorban nem az, hogy egy számukra teljesen más, talán idegen világban vannak...

A keleti ember - s így mi magyarok is, bár egyre kevésbé - alapvetően közösségi emberek vagyunk. A közösségi ember csoport-érdekben gondolkodik, önmagát elsősorban viszonyaiban határozza meg: "Őseim leszármazottja vagyok, apám lánya, főnököm beosztottja stb." A nyugati ember-típus - egyre erősödő mértékben - az egyéniségét hangsúlyozza, s igen gyakran a közösségi érdek rovására. Jó dolog a szabadság, hiszen enélkül nem élhetjük meg emberi méltóságunkat, de amikor mások ún. "szabadsága" (fogalmazzuk inkább így: szabadossága) a mi szabadságunkat korlátozza, akkor az igen kellemetlen. A kapcsolatrendszerében primitív ember nem törődik azzal, hogy mások jogát mennyire korlátozza aszociális magatartásával, számára még az sem gond, ha ezzel másokban félelmet kelt... Egy közösség, akár egy nemzet erősségét és túlélőképességét igen jól mutatja, hogy a jogtalanságot mennyire szankcionálja, s a közösség-védő magatartást pedig mennyire jutalmazza. (Sajnos az elmúlt néhány évtizedben a közép-európai országokban éppen az építő, közösségi érdekeket védő egyházi közösségeket érte a legnagyobb támadás - s ez már csak "hab a tortán "a közösség nevében!)

Seres Rezső huszadikszázadelős dalszövege: "Szeressük egymást gyerekek, A szív a legszebb kincs." mára csak időseinkben kelt valamiféle nosztalgiával vegyes közösségi érzéseket. Ma közösségi élményt koncerteken, a "nagy bulikon" élik meg - de talán nem az üzletileg egyébként kiválóan fungáló "love-parade"-k az együvé tartozásnak a kizárólagos hordozói... Jóllehet az egyik oldalon neoliberális jelszavakkal "Te is más vagy, te sem vagy más!" bombázzák szédelgő öntudatú fiataljainkat, azért a másik (távlatban is gondolkodó) oldalon is vannak - s ez talán reménytkeltő - szép számmal: Nemcsak százezreket megmozgató, s közösségi érzelmeket erősítő csíksomlyói zarándoklatra gondolhatunk, hanem mindazokra a kezdeményezésekre, ahol vállalják az áldozatot a kisközösségi értékekért. S mint minden érték, a nagyközösségi is a legkisebb közösségben, a családban gyökeredzik...

A keresztény ember azért tudja eredményesen építeni a közösséget, mert mindig viszonyban gondolkodik. Jól tudja, hogy ő Megváltó Krisztusának követője, s teremtménye a Teremtő Istenének. Nem kérdés számára, hogy van-e Isten, sőt az sem, hogy hol... Meglátja a szenvedő világban a Szenvedő Isten Titokzatosságát, s ezért kész szeretetével enyhíteni ott, ahol hiányt lát. Ebbéli magatartása jóllehet nem "hozza rendbe" a bűnben tobzódó világot, de mindenki számára jelzésértékű, s ennyi már elég az Istennek, hogy bevégezhesse művét az embervilágban...

Hit és cselekedetek...

A mai nap imádsága:

Uram! Testbe teremtettél, s ez olyan jó! Uram, olykor mégis börtönnek és nyűgnek érzem azt, amit te a Lelked templomául rendeltél. Istenem, add, hogy ne panaszkodjak, amikor testem esendőségei nehezítik életemet, s erősítsd meg lelkemet testi adományaid által is, hogy hálaadással élhessem napjaimat! Ámen


Ezek tiltják a házasságot és bizonyos ételek élvezetét, amelyeket az Isten azért teremtett, hogy hálaadással éljenek velük a hívők és az igazság ismerői. Mert az Isten minden teremtménye jó, és semmi sem elvetendő, ha hálaadással élnek vele,
1 Tim 4,3-4a

Szélsőségesen gondolkodók mindig voltak, vannak - s hiába a kontroll-őrületbe szédülő modern világ minden technikai csodája, melyekkel megfigyelés alatt tartják a világ összes polgárát (tkp. mindenki valahol, valahogyan terrorista-gyanús!) - s gyaníthatóan lesznek is. Hiába "teremtettünk egy vérből" - azért mindenki más és más. Sokan extremitásukkal akarnak kitűnni a szürke "átlagból", s keresik az egyre furcsább, s olykor elrettentő életformákat, hogy kinyilvánítsák: ők mások, ők többek, ők jobbak... Az Isten nélkül élő ember könnyebben elbukik a hétköznapok középszerűségre kárhoztató kísértései között. Ha nincs Isten, akkor nincs léten túlívelő távlat se, s istenné válik a "most", életcéllá magasztosul az, ami valójában csak eszköz. Aztán amikor az élettelen vezérli az élőt - azt nevezzük szenvedélynek/kötözöttségnek.

Minden vallásnak megvannak a maga fundamentalistái, akik nem a szeretetben való megerősödés lehetőségét olvassák ki szent irataikból, hanem világlátásuk igazolását vélik felfedezni bennük. S míg a valódi istenhit nem más, mint az élet igenlése, a csőlátásos, szemellenzős világfelfogás az Élet tagadása! A hitetlenség és túlbuzgó hit között lengő istenes élet - hasonlatosan egy falióra ingájához - akkor a legaktívabb, amikor az inga egyenesen áll, azaz a legnagyobb mozgási energiával bír. A két szélső állapot kimerevedett pillanat csupán, melyben semmi szerepe nincs az Istennek, csak Én-nek... Márpedig nem az "Én" az isten, hanem az Isten az Isten...

Nagy divatja van a reformtáplálkozásnak, különösen azóta, hogy kezd kiderülni egyre-másra: a "műételek" mennyi veszélyt rejtenek magukban... Sokan úgy vélik - sokszor vallásos alapokon állva -, hogy bizonyos ételek kifejezetten károsak, s "üdvkérdést" csinálnak abból, ami valójában táplálkozástudományi kérdés. Nem az a kérdés, hogy szabad-e húst enni vagy sem, jó lélekkel lehet-e fogyasztani rovarokat vagy éppen gilisztákat, a kérdés mindig az, hogy mennyit, s milyen gyakran? Az Istentelen ember mértéktelen, az Istenről szélsőségesen gondolkodó ember pedig önmagát teszi meg mértéknek. Jellemzően, ilyenkor már nem az Isten igéje a döntő, hanem a (szekta-vezér) személyes véleménye...

Az Isten élet utáni nekünk rendelt legnagyobb ajándéka a szexualitás, ha azt úgy éljük meg, ahogyan elrendelte: a férfi és nő életszövetségének erősítéseként. Sok "hívő" ember céltáblája a homoszexualitás, mert nem látják, hogy a szexus belénkkódolt isteni program, mely a regenerálódás, a feloldódás, a pihenés szolgálatában áll. Erről "lemondani" valami olyasmit jelentene, mintha valaki maga akarná alvását kézben tartani... Amikor valakinél átszakad a szexualitás gátja - amikor többé már nem érvényesek az isteni parancsolatok/tiltások - akkor beszélhetünk (jobb esetben) "csak" hűtlenségről, súlyos esetben szexuális abberációról, eltévelyedésről... Életünk minden dolgában a kontrollt az Isten szeretete, s a mi arra való ráhangolódásunk adja. Ebben a legkiválóbb eszköz az imádság, melynek a lényegi része soha nem a kérés, hanem a hálaadás...

Titkaink...

A mai nap imádsága:

URam! Add, hogy őszinte legyek embertársaimmal, Veled, s önmagammal! Ámen

    

Mert nincs semmi rejtett dolog, ami ki ne derülne, és semmi titok, ami napfényre ne jutna.

Mk 4,22

Amit ketten tudnak, az már nem titok - tartja a szólás -, s az a titok, amit csak mi tudunk -, azért súlyos árat kell fizetnünk. Vannak, akik éveken, évtizedeken keresztül hordozzák a titkot, kínosan ügyelve arra, hogy véletlenül se derüljön ki az igazság. Aztán egyszer, a legváratlanabb pillanatban, a körülmények különös vagy bolond együttállása révén "kibukik" az igazság... Az igazság már csak ilyen: krízishelyzetet teremt! A krízis pedig attól krízis, hogy mindig viharral jár együtt... Ha nem így lenne, akkor nyugodtan meg lehetne beszélni mindent, de sajnos az emberek veszekednek - nagyon nehéz, sőt szinte lehetetlen az érzelmi érintettséget leplezni(!) -, de nem csak a párkapcsolatokban, családban, munkahelyen van így, ez jellemzi a "magas" politikát is. A történelem pedig arra tanít, hogy amikor elindul egy országban egy nemzetben felkorbácsolják az érzelmeket, általában elindul a hatalom-cunami, s pusztítás, sőt háború is lehet belőle...

A múltban elkövetett életvezetési hibák, súlyos mulasztások, s csak később fel-/beismert bűnök mind-mind terhelik a lelket, s a lélek mindezt pedig látszólag türelemmel viseli éveken át, de nem örökké! A lélek ugyanis szabadságra teremtett, s a legnagyobb teher, ha nem lehet szabad, mert valami megkötözi. Szárnyalna, emelkedne, de nem tud, mert a bűn egyik következménye a bűnhődés, béklyóba köti. Buta slágerszövegek hitették és hitetik el ma is millióknak, hogy a múltból - s ez csak egy elhatározás kérdése csupán -, mint egy rossz cipőből, ki lehet lépni... Ha így lenne, akkor mindenki képes lenne megújulni, és senki nem követné el mégegyszer ugyanazt a hibát. Múlt ereje bizony óriási, lebecsülni a múlt hatalmát balgaság!

A keresztény ember tudja, hogy Isten mindenről tud. Ahogyan a régiek mondogatták: "Isten szeme mindent lát!". S valóban, Ő olyan dolgokat is lát, amit más nem, mert lelkünk mélyén elrejtve hevernek, de Isten még azt is látja, amit mi nem akarunk meglátni, olyan dolgok is nyilvánvalóak számára, amit mi önigazságokkal, saját magunk becsapásával takargatunk. A lélekkel foglalkozó tudomány erre azt mondja: hárítás.

Ahogyan a valóságot, ugyanúgy az Istent sem lehet kizárni egy életen át. Egyszer minden utolér minket. Aki szelet vet, vihart arat, s aki békességre törekszik, az maga is békét lel. Ezért különösen fontos tudatosítani - magunkban és másokban is, ha mód nyílik rá -, hogy Isten a világot úgy teremtette meg, hogy semmi ne történjen benne következmények nélkül. Ezért jól teszi az, aki Teremtőjéhez menekül, s kéri az Ő kegyelmét naponta, hogy életét bölcsen vezethesse, mert az Élet - már csak bonyolultsága okán is -, "egyedül nem megy"...