Alázat és gőg...

Istenem! Te ismered érzéseinket, s Te látod lelkünk küzdelmeit. Add nekünk Szentlelked világosságát, hogy ne csak tetszésedre éljünk, de boldogulhassunk itt a földön, s mindenért hálát tudjunk adni Neked! Ámen

...egymás iránt pedig valamennyien legyetek alázatosak, mert az Isten a gőgösöknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad.

1 Pt 5,5b-c

Az élet legnagyobb kihívása, hogy úgy szeressünk, ahogyan szeretnénk, hogy minket is szeressenek... A legkisebb közösség, a család, az az élettér, amiben a legtöbbet - jobb esetben - eltöltjük, s az élet fricskája, hogy azokat bántjuk meg a legtöbbször, akiket szeretünk, s akik szeretnek minket; s ebben még az sem vigasztalhat minket, hogy akiktől szeretet várnánk, azoktól nemcsak azt kapjuk, amit elvárunk/elvárnánk.

Ezért aztán jól jön az apostoli biztatás, egyébként is az evidenciákat időről időre újra el kell mondoni, s újra át kell gondolni. Nem elég egyszer felismerni, s tudni, hogy a jó az jó, életünk végéig, minden napon tanulnunk is kell, hogyan tudunk jók vagy még jobbak lenni! Ettől lesz/lenne jobb a világ... Sajnos a ma jóléti embere többnyire nem ismétli az evidenciákat, s nem gondolja át helyzetét, s életét, s mivel Istent kizárta életéből, ezért élete távlatok nélkülivé vált. Így süppedt bele az anyagvilágba a modern ember, s vergődik a materialista kínokban: birtoklásban, hatalomban, extra-élményekben. Érdekes módon mégsem elégíti meg/ki az embert egyik se, s de még együtt a három se! Így jutunk el abba az abszurd helyzetbe, hogy a gondolatok szabadságának mítoszát hangoztatva, az individuumot bálványozva, napról-napra szűkül a nemcsak a vélemény-szabadságunk, de a financiális, az egzisztenciális is... S most ne gondoljon senki aktuálpolitikára, a folyamat már jó régen elkezdődött! Lassan annyi jogszabályunk lesz, hogy egyszer valaki feláll és azt mondja: egyszerűsítsünk, mert ami így sem működik, az egyszerűen nem működik!

Isten a maga törvénye szerint megalkotta a mikro-, és makro-kozmoszt, a látható és nem látható világo(ka)t, s ugyanígy az embernek is törvényt adott, hogy aszerint éljen. Nem azért van törvény, hogy Teremtőnk kényére-kedvére (olyan szánalmas, emberi elgondolás ez!) büntethessen - különben is olykor a büntetés elmarad,s ez is a kegyelem egyik formája -, hanem azért, hogy felismerjük: rend nélkül nincs harmónia. Ahogyan egy nagy zenekarban sem lehet össze-vissza játszani a hangszereken, mert akkor az egész egy nagy hangzavar lesz csupán, de ha mindenki szép rendben, tisztán, hamis hangok nélkül a maga szólamát játsza, akkor megtörténik az akusztikus csoda és összeáll a harmónia, mely békességet teremt a lélekben...

Isten teremtettségbeli rendje, hogy szankcionál: bünteti a bűnt - bűn az, ami rombol, s bűn az is, ha nem épít, pedig építhetne(!) -, s jutalmazza a jót: már itt a földi életünkben! Aki alázatos, s mer Krisztus tanítása szerint élni, s van bátorsága ahhoz, hogy ne "magát tolja előre" - ahogyan manapság mondogatják -, hanem másodikként a szolgálatra kötelezi el magát, az kegyelmet nyer... aki azonban gőgös, azt képzeli, hogy ő különb/felsőbbrendű a többinél, annak Isten ellenáll, attól megvonja áldását. Az ilyen ember hajszolhatja ugyan a sikert, de lelkének megnyugvást sosem talál...

Az egymást hordozó közösségekért.

A mai nap imádsága:

Uram! A bűn valósága szétszakítja azokat a kapcsolatainkat, melyeket boldogságunkra és életünk kiteljesedésére alkottál. Kérünk Téged, légy közöttünk, hogy meggyógyuljunk önzésünkből, s a Te utadon járhassunk! Ámen

Én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.
Mt 28,20b

Nem jó az embernek egyedül... ha valakinek mégis a magányosság keresztjét kell hordania, annak élete nemcsak nagyon nehéz, de a szomorúságon túl gyakran félelmet keltő is. Közösségbe teremtett lények vagyunk. Korunk népbetegsége a depresszió is azt mutatja, hogy az emberek félnek. De mitől? Legelőször is a holnaptól. Attól, ami biztosan eljön, s ahogyan a mában nem voltak urai a jelennek úgy a lesz ez a holnapban is. Félelmet keltő az ismeretlen is, pedig annak nekivágni, a dolgok végére járni a legizgalmasabb, legnagyobb kaland az életben. De rossz érzéseket kelt a tartalmatlan lét, az anyagvilág behatároltsága, a távlatnélküliség is. Ezen félelmek mind az általános Isten-tagadás következményei.

Milyen megnyugtató, ha vizsga előtt a vizsgázóra gondol a barát a barátnő és milyen sok erőt ad, ha sorstársak egymást hordozzák! Sőt, az a párkapcsolat, ahol egyik lélek nincs a másikkal, az alapvetően kudarcra van ítélve. Ha ennyire fontos nekünk, hogy a másik ember ránk gondol, akkor mennyivel fontosabb, hogy az Isten nemcsak számon tart minket, de meg is ígéri: "Veletek vagyok!" Nem csak "leszek" - esetleg akkor, amikor bajban vagy - hanem vagyok! Folyamatosan, szünet nélkül, mindig - egészen a világ végezetéig... Ennél nagyobb biztatást nem kaphatunk: "Emmanuel", azaz "velünk az Isten".

Isten biztatásáról nem elég csak tudni, azt meg is kell hallani, sőt be is kell fogadni. Ahogyan a másik ember bátorítására, gondolataira válaszolunk, ugyanígy van ez Istennél is. Párbeszéd nélkül igazán nyomorúságos az élet. Azok, akik eltávolodtak Istentől és az emberektől, s végül csak maguk maradtak, a legmagányosabbak. Ha valaki mostanában Budapesten sétál, bizony jól körül kell néznie hová lép... Mindenütt a felelőtlen kutyatartás "következményeit" látja és kénytelen kerülgetni! Az önmagukkal és már csak a kutyájukkal társalgó ember annyira el van foglalva magával, hogy embertársának már nem jut hely... Ha gondolna a gyermekekre és felebarátjára, akkor eltakarítaná kedvencének városképet csúfító piszkát... Mégsem teszi. Így aztán ott marad, kritikaként, nonverbális üzenetként: "Ennyire érdekel engem a világ, s a másik ember!"

Aki Istent szereti, az embertársait is. Aki embertársait gyűlöli, az Istent is. S bizony, aki szelet vet, az vihart arat, s aki bűnben él, az kárhozatra jut. Nincs más út, csakis az Isten útja. Aki ezt észreveszi, s megérti, az rádöbben hogy mi a dolga ebben a világban... aki nem - s csak magának él -, az is elnyeri méltó jutalmát.

Céljaink...

A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy arra tekintsek, ami fontos! Ámen


...mivel nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.
2 Kor 4,18

"Habemus papam!"(?)

"Van pápánk!" - járta körbe a világot - most a másodperc törtrésze alatt, köszönhetően a híradástechnika modern csodáinak - immáron 266-dik alkalommal. Rómának ugyanis tegnaptól új püspöke van, a világ katolikusságának pedig egy új vezetője: Ferenc pápa. A híradások természetesen nagy media-visszhanggal közlik a tényt: Krisztus "hivatalos" földi helytartójának (Vicarius Christi) a 115 bíborosból álló misztikus pápaválasztó testület, a konklávé Jorge Mario Bergoglio-t választotta.

Ő az új Szentatya... A szó eredeti értelmében Papája a kereszténység kicsivel több mint felének, mintegy 1,1-1,2 milliárd hívőnek. Jelen pillanatban azonban két "apukája" van a katolikus Egyháznak -, ami ugyan már megtörtént az egyháztörténelemben korábban is, csak akkor az nyíltan hatalmai harc eredmény volt -, most azonban gyaníthatóan a józanság játszott nagyobb szerepet abban, hogy XVI. Benedek pápa nyugállományba vonult. Fontos megjegyezni, hogy a kereszténység másik felének - ortodoxok és protestánsok közel egymilliós táborának a pápa nem Krisztus földi helytartója, csak Vatikán-állam, a "Szentszék" első embere...

Jóllehet a pápa magát szívesen nevezi az emberiség nagykövetének, s a krisztusi etika kizárólagos közvetítőjének - a valóságban azonban nem így van! A pápa is "csak" ember . Nem több, s nem is kevesebb... Neveztetheti magát "pontifex maximus"-nak (azaz legfőbb hídverőnek), az igazság azonban az, hogy ember és Isten között nem szükségeltetik "közvetítő", hídverő, mivel Isten "direkt" bennünk van, s mi Őbenne, ha úgy élünk, ahogyan azt szeretetével beleégette a szívünkbe...

A hívő ember nem a láthatókra néz, hanem a láthatatlanokra. Nem arra tekint, hogy most aktuálisan ki vindikálja magának a jogot, arra hogy ő az "első az egyenlők között - primus inter pares", hanem Arra a Hatalomra irányítja figyelmét, Aki volt, Aki van, Aki lesz, Aki az ÖRÖK LÉTEZŐ. Ez ad neki tartást és kitartást, erőt és szeretetet, hogy istenképű emberként megfuthassa életpályáját itt a Földön...

Kitartás...

A mai nap imádsága:

Uram! Nem bírom tovább! Erőm elhagyott, reménységem elszállt, próbálkozásaim kudarcba fulladtak... Hozzád menekülök, könyörülj rajtam! Hordozz, hogy szeretetben új erőt kaphassak Tőled, s be tudjam végezni azt a feladatot, amit nekem rendeltél! Ámen


   

"Virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek: a lélek ugyan kész, de a test erőtlen.".
Mk 14,38

"Ha akkor..." - Sokan kezdik így önigazulásukat, amikor a mulasztás lelkiismereti terhe egyre kellemetlenebbül nyomaszt. Szomorú, de elszalajtott lehetőségek valóságos tárházával dicsekedhet minden ember. Szülők, akik rádöbbennek, hogy öntudatra ébredő fiacskájuk vagy kislányuk fölött az élet természetes rendje szerint kezdik elveszíteni nevelő hatalmukat, végső érvként bizony el-elhangzik: "Meglásd, megbánod te ezt még!" S tényleg. A tinédzsernek egy-kettőre "benő a feje-lágya", s Élet-tanár úr csípős pálcája néhány esztendő múlva neki is eszébe juttatja, mit kellett volna akkor és ott megtanulni... Banalitásokkal vígasztaljuk magunkat és másokat is: "Fiatalság bolondság!" vagy "Másnál sem volt ez másképp!" esetleg féligazságok mögé bújunk. Tesszük mindezt azért, mert olykor nagyon tud fájni, hogy az idő eljárt, hogy a nagy lehetőséggel nem éltünk. Jézus Urunk igazsága a mi életünkben is körvonalazódik: a lélek ugyan kész (volt), de a test erőtlen (maradt).

Aki nem járta ki az alázat elemi iskoláját, azaz nem kapta még meg a kijózanító pofonjait, az még hisz az elölről kezdés huncutságában. Pedig már az ókor egyik nagy bölcselője, Hérakleitosz is rájött: "Kétszer nem léphetsz ugyanabba a folyóba..." - s ez a folyó ugye az életünk. Azt, hogy igyekeznünk kell erőnket beosztani, s meg kell(ene) tanulnunk - ha nem is bármilyen áron - a "végsőkig kitartani" szép lassan be-belátjuk, a nagy kérdés azonban mindig így hangzik: "De hogyan? A küzdésben végsőkig elfáradva sokan egyetlen alternatívát látnak: feladni... Be kell ismerni - mondják -, hogy nem vagyunk hősök, hogy mi is csak emberek vagyunk, hogy ami nem megy, az nem szabad erőltetni.

Más dolog feladni és megint más dolog elengedni valamit. A hitetlen embernek nincs más alternatívája csakis önmaga lehetőségei, s ha azok elfogytak, akkor marad a kétségbeesés vagy az apátia. A hívő ember nem ilyen. Ő is ember, de tudja, hogy nincs egyedül. Isten nemcsak utolsó előtti lehetőségként ajánlja az imádságot, de ha minden kötél szakad, s zuhanásba kezdene életünk, gondviselő keze mindig utánunk nyúl. A gondviselés - s ez a teremtettség lényege - általában nem a messzi vidékről, ismeretlenül érkezik hozzánk, Isten nem véletlenül állít mellénk embereket - akik nekünk nagyon fontosak -, elsősorban rajtuk keresztül ajánlja fel segítségét. Így a legkisebb hordozó közösség, Isten meghosszabbított keze, az Isten törvényeire figyelő szerető család. A közösséget az áldozathozatal készsége tartja össze, ami a gyakorlatban az egymásnak való szolgálatot jelenti. Ebben megmaradni - kiégés veszélye nélkül - csak akkor lehet, ha virrasztunk (törekszünk) és imádkozunk.

Testünk/lelkünk...

Imádkozzunk!
Istenem! Köszönöm Neked a testemet! Bocsásd meg, hogy oly sokszor nem úgy használtam, ahogyan azt Te bölcs rendelésed szerint elhatároztad... Adj nekem bölcsességet, hogy ne akaratod ellenében, hanem akaratod szerint tudjak élni: testem egészségére, s lelkem üdvösségére! Ámen



Ti az ÚRnak, Isteneteknek a gyermekei vagytok. Ne vagdaljátok hát össze magatokat halottért, a homlokotok fölött se nyírjátok le a hajatokat.
5 Móz 14,1

Vallási jelentőségét már rég elveszítette a test maradandó csonkítása - bocsánat(!) - "díszítése", ettől függetlenül óriási a tábora azoknak, akik a "testszépítés" ezen egészségügyi kockázatot jócskán magában hordozó - a mintegy kéttucat kedvelt tetováló szer közül kettő, azaz kettő(!) ténylegesen természetes alapú, a többi szintetikus vegyületeket tartalmaz - kérdéses módját választják. No, de a divat az olyan "őrület", ami a vallási extremitással határos: blokkolja a józan ítélőképességet. Tény, hogy nyugati országok 35 év alatti fiataljainak közel háromnegyede visel magán valamilyen szövetromboló tetoválást és/vagy testékszert, s a lakosság mintegy egyötöde(!) hódol ennek a "divatnak".

Az, aki nincs tisztában azzal, hogy az ő teste Isten csodálatos ajándéka - Pál apostol még azt is hozzáteszi, hogy a "test a Szentlélek temploma" -, az nehezen fogadja el, hogy Isten, amit adott, azt az Ő azért adta, mert abban kedvét lelte... A lelkünk kelyhére, erre a fantasztikus szerkezetre, múlandóságra ítéltségében is káprázatos isteni alkotásra, a testünkre, tehát nagyon kell(ene!) vigyáznunk! A nyugati, a fehér-kultúra, azaz a jóléti keresztény kultúra - sajnos - ezt gyalázatosan elhanyagolja... Túlsúly, elzsírosodás, s az ún. civilizációs betegségek rohamos terjedése jellemzi világunkat.

S ha a lélek nem találja belül az egyensúlyt, akkor kívül keres. Ha nincs készség a láthatatlan belső érzékelésére, akkor a látható külső lesz a fontosabb! Kevesen tudják, hogy az ortodox zsidók nem temetik el azon honfitársaikat, akik maradandóan "szépítették/roncsolták" testüket... Ti. milyen dolog az, hogy a véges ember felülbírálja a Végtelen Isten teremtő akaratát? Kétségbe vonja a véges a Végtelen bölcsességét? Ez már istenkáromlás... Magam is olykor-olykor borzongva vagyok kénytelen nézni fiatalságuk természetes szépségét eltorzító "pírszingelt" orrokat, füleket... Bizonnyal kikérnék maguknak ezek a fiatalok, hogy sajnáljam őket, de őszintén, tényleg, csak sajnálni tudom őket, hiszen lelkük (valamilyen fájó) hiányának nonverbális jelét hordják magukon, sugározzák akaratlanul is a külvilág felé.

Az ige arra tanít minket, hogy Isten gyermekei vagyunk, azaz hordozzuk magunk mennyei Atyánk képét... Hordozzuk-e valójában? A kérdések kérdése végső soron ez: mennyire csillan meg rajtam a Teremtő Atya szeretete? Tudok-e élni azzal a méltósággal, amit Őtőle kaptam? Van-e bennem egyenes tartás akkor is, amikor mindenki más a korszellem erejének engedve meghajlik? A választ mindenkinek magának kell megadnia... Azt azonban jól gondoljuk meg, mire voksolunk: az elmúlóra vagy az örökre? Mert nincs két testünk csak egy, nincs két életünk csak egy, aminek "minősített" folytatása a mi választásunktól függ!

Tragédiák...

A mai nap imádsága:

URam! Ne kísérts minket erőnkön felül, s ne büntess minket annyira, amennyire megérdemelnénk! Ámen



Ekkor így szólt Jób: Mezítelen jöttem ki anyám méhéből, mezítelen is megyek el. Az ÚR adta, az ÚR vette el. Áldott legyen az ÚR neve!
Mt 11,29

Útmutatónk mai igéje különösen is aktuális... A mai napon - az értelmetlen szenvedések ötödik napján -, amikor a Francia Nukleár-biztonsági Hivatal a fukushimai tragikus eseményeket az eddigi történések alapján a 6-os súlyossági fokozatba sorolta (a skála legsúlyosabbja a 7-es, ilyen volt a csernobili katasztrófa!); amikor külföldi újságírók pánikszerűen igyekeznek elhagyni Tokiót, mert most ütköztek a valósággal, hogy életveszélyes sugár-dózist magába foglaló felhőket sodor a szél a 35 millió lakosú város felé; amikor kétségbeesetten igyekeznek az emberek (még kapható!) élelmiszereket beraktározni néhány napra, most amikor egyre inkább kiderül, az atom-lobbysták számára is, hogy 100%-os nukleáris biztonság nem létezik, szembesülnünk kell azzal a ténnyel is, hogy ami az embernél a bűn, az az anyagban a hiba... Minden anyag elfáradt, eltörik, megkopik, mert csak a népbutító "tudományos" filmek propagálják, hogy az életben minden "csak úgy" magától a bonyolultabb felé fejlődik - ezt a mesét hívják evolúciónak -, a tény ezzel szemben az, hogy a fazékban a víz magától nem forr fel soha, s bizony plusz energia nélkül egyhamar kihűl...

Jób története - még ha bölcseletkritikai irodalmi figura is - jól példázza az emberi sorsot: hirtelen, váratlanul szakad ránk a szenvedés, a veszteség fájdalma. Mit tehetünk ilyenkor? Az ószövetségi bölcseleti tanmese azt mondja: Jób, még ekkor sem vétkezett, áldotta az ÚR nevét! A következő fejezetben ezt olvashatjuk: A Sátán azonban így válaszolt az ÚRnak: Bőrért bőrt ad az ember, de az életéért mindent odaad! Nyújtsd csak ki a kezed, és tedd rá csontjaira és a húsára, majd káromol még téged! Az ÚR ezt felelte a Sátánnak: A kezedbe adom, csak az életére vigyázz! A Sátán eltávozott az ÚR színe elől, és megverte Jóbot rosszindulatú fekélyekkel tetőtől talpig. Jób fogott egy cserépdarabot, azzal vakarta magát, és hamuba ült. A felesége ezt mondta neki: Még most is kitartóan feddhetetlen vagy? Átkozd meg Istent, és halj meg! (Jób 2,4-9)

Jób még ebben a helyzetben sem vétkezett szájával... Hát emberből van ez a Jób? Az élet hétköznapos tapasztalata ugyanis az, hogy minél nagyobb a fájdalmunk, a keserűségünk, annál inkább perlekedünk a JóIstennel, s bizony olykor átkozódik is az ember... Mi a titka ennek a "szentembernek"?

Bizonnyal az - s ezt akarja Jób könyve is átadni az utókornak -, hogy az Isten mindig Isten marad, még akkor is, ha átkozódunk, mert elviselhetetlen a fájdalmunk, s perzsel minket a tehetetlenség dühe. Isten Isten marad akkor is, ha mi, a magunk-fabrikálta "istent-imitáló maskarában" (ez a tudományos-technikai világ ígérete) táncikálunk a 21. század elején! Tologathatjuk az atomokat ide oda, belebabrálhatunk a saját genetikánkba, meghosszabbíthatjuk az ember életét néhány évtizeddel vagy évszázaddal (Metúsálech=Matuzsálem 969 évig élt... lehet, hogy még rajta is túl teszünk egyszer - ki tudja?) - Isten Isten marad akkor is.

Menni pedig egyszer kell... Mindannyian szeretnénk úgy kimenni ebből a világból - amelybe mezítelenül jöttünk bele -, hogy istenképűségünkben, amennyire tőlünk telt, kiteljesedtünk. Ennek alapfeltétele a kooperáció, a tisztesség, azaz a másokat is segítő istenes élet..