Bűneink...
A mai nap imádsága:
URam! Vedd el belőlem a készséget a rosszra, s erősíts meg a jó cselekvésében minden nap! Ámen
Az
asszony úgy látta, hogy jó volna enni arról a fáról, mert csábítja a
szemet, meg kívánatos is az a fa, mert okossá tesz: szakított a
gyümölcséből, evett, majd adott a férjének is, és ő is evett.
1 Móz 3,6
"Mindent
a nőknek köszönhetünk!" - mondja sokat sejtetően a házasság előtt álló
ifjú, a "leendő férj" - első beszélgetésünkkor. "Szerintem is!" -
replikálok fél-komolyan -, hiszen ők a "javított verzió", mi férfiak
csak az első "kísérlet" vagyunk... Nem kell hosszan ecsetelnem, hogy a
férfiak - bár ők az ún. erősebb nem - bizony sokkal esetlenebbek az
életben. Fizikai erőnél ugyanis van nagyobb, a lelki erő, nem véletlen
az a felismerés sem, hogy az erőszak a gyengék utolsó menedéke...
A
civilizáció hajnaláról, jóval a Biblia keletkezése előtti időkből ránk
maradt gyönyörű őstörténet Ádámról (föld-porából való, ember) és Éváról
(élet) nemcsak az emberi élet kezdetének örök kérdésére próbál
válaszolni, de egyben a bennünk lévő készséget is a mindenkori jó
tagadására, s a hajlamot a rossz megcselekvésére igyekszik
megmagyarázni. Eszerint a bűnöket mindig közösségben követjük el! Az
"elcsábulás" mindig közösségben történik, a bűn bűn-volta pedig éppen
abban van, hogy a másik embert, s ezzel együtt a közösséget sérti, s
támadja. Azt a közösséget bomlasztja, mely Isten eredeti elképzelésben
védelmül szolgálna, hiszen ahogyan olvashatjuk a Genezis első lapjain:
"Nem jó az embernek egyedül..." Egyedül lenni tényleg nem jó, ennél már
csak egy rosszabb helyzet létezik - ez maga a tragédia, a földi pokol -,
ha van valaki mellettünk, de arra vágyakozunk, hogy inkább ne lenne...
(lásd: párkapcsolati krízisek!)
Az
ember bűnbeesésének története - a közhiedelemmel ellentétben - nem
arról szól, hogy Isten megtiltotta volna a tudást, a gondolkodást
számunkra (éppen ellenkezőleg, ezért ajándékozott meg értelemmel
minket!) hanem arról, hogy a megismerésnek fokozatai vannak! Az ismeret
csak akkor szolgálja a közösség javát, ha az felelősséggel párosul.
(Isten az Édenbe helyezte az embert, hogy azt művelje, gondozza,
vigyázzon rá!) Ha megtanultuk volna az első leckéket, akkor talán
máshová fejlődött volna a világ, nem ide, ahol éppen most tartunk!
Éva
szakított a tiltott fa gyümölcséből, ami igen kívánatosnak látszott, de
hogy érett volt-e, azt nem tudjuk meg a történetből... Annyi bizonyos,
hogy Ádám harapott bele először. Annyit kijelenthetünk, hogy a tudás
almája Isten (szeretete) nélkül savanyú; hiszen megismertük a vasat és
gyorsan kardot kalapáltunk belőle, feltaláltuk a puskaport, s máris
ágyúkat fabrikáltunk, felfedeztük az atom titkát, s világ-pusztító
bombákat készítettünk belőlük!!! Istenek lettünk - legalábbis a magunk
szemében -, a rombolás, a pusztítás istenei - de a kígyó hazugsága,
hazugság maradt: nem lettünk halhatatlanok... pedig hogy vágyakozunk rá!
"Rákenni"
mindent a Kígyóra - ez a legkönnyebb megoldás. Hibáztatni az Istent,
hogy miért alkotta meg a világot ilyenre, amilyen -, szánalmas
teremtményi próbálkozás szabadulni a kínzó lelkiismeret furdalásunktól.
Egymásra mutogatni akkor, amikor a(z el)hallgatás is bűn, nem más, mint a
véges ember kísérlete javítani azt, ami végleg elveszett, elromlott...
Javítgatni ugyan próbál(hat)juk azt amit menthetetlenül elrontottunk, de
Isten nélkül eleve kudarcra vagyunk ítélve, már csak annak okán is,
hogy az idő kerekét nem tudjuk visszafelé pörgetni, s így az áldozat
áldozat marad, s már soha nem jön vissza a temetőből. A hívő ember
tudása, hogy az Élet Istenben van elrejtve, Vele és Általa vannak
megoldásaink/korrekcióink a reménytelen helyzetekben is... Ez maga az
evangélium üzenete: Isten szeretetében minden "újrateremtődik"!
Jézus királysága...
A mai nap imádsága:
Uram! Segíts nekem megőriznem a Tőled kapott méltóságomat, hogy tetszésedre élhessem szolgáló életemet! Ámen
"Te
vagy a zsidók királya?" Jézus viszont ezt kérdezte tőle: "Magadtól
mondod-e ezt, vagy mások mondták neked rólam?" Pilátus erre így szólt:
"Hát zsidó vagyok én? A te néped és a főpapok adtak át nekem téged: Mit
tettél?" Jézus így felelt: "Az én országom nem e világból való: ha ebből
a világból való volna az én országom, az én szolgáim harcolnának, hogy
ne szolgáltassanak ki a zsidóknak. De az én országom nem innen való."
Pilátus ezt mondta neki: "Akkor mégis király vagy te?" Jézus így
válaszolt: "Te mondod, hogy király vagyok. Én azért születtem, és azért
jöttem a világba, hogy bizonyságot tegyek az igazságról: mindenki, aki
az igazságból való, hallgat az én szavamra." Pilátus így szólt hozzá:
"Mi az igazság?"
Jn 18,33b-38a
Mindannyiunknak van elképzelése
a királyokról, ahogyan Pilátusnak is volt. Ez a szelíd, meggyötört
koldus-Mester azonban sehogyan sem illik bele a királyokról alkotott
képünkbe. Talán ezért is kérdezi Pilátus gúnyosan: "Akkor mégis király
vagy te?" Csakugyan király vagy? Ugyan, milyen király lehetnél te? Igénk
szerint Jézust királyként vádolták, jóllehet sem az ünneplésben, sem a
vádakban nem azt a királyt tisztelték és nem azt a királyt vádolták, aki
Istentől rendelt királyként közéjük jött.
Tény, hogy a zsidók
várták a Messiást, az Istentől felkent királyt, s úgy várták, mint aki
szabadságot hoz, aki helyreállítja Izrael országának dicsőségét,
nagyságát. Ettől a Messiástól, akit a zsidók vártak, a rómaiak is
tartottak. Tudták, hogy a zsidó nép szereti a szabadságát, szereti a
hitét a vallását, mindenekelőtt eszelősen az Istenét... S várja a nép a
Messiást, akinek segítségével, vezetésével lerázzák az útált római igát.
Figyelemmel kísértek tehát a rómaiak minden lehetséges
messiás-jelöltet, hogy idejében közbeléphessenek. Ennek ellenére újra és
újra harcok, lázadások robbantak ki - Júdea földje folyamatosan
lázongott.
Pilátus éppen ezért tudta - hogyne tudta volna, hogy
milyen ünnepléssel vonult Jeruzsálembe Jézus? Tudta, hogyne tudta volna,
hogy az évek során egyre nagyobb tisztelettel és várakozással veszik
körül a Mestert. De tudta azt is, mert kémei minden bizonnyal hírül
vitték neki, hogy Jézus fegyvertelenül jött Jeruzsálembe, s diadalmas
bevonulása végén a tömeggel nem a helytartóságra ment jelképesen átvenni
a hatalmat, hanem a templomba ment. Pilátus tehát jól tudta, ettől az
embertől nem kell félnie a Római Birodalomnak...
Pilátusnak
tudomása van arról, hogy a vádak Jézus ellen nem igazak, de ugyanakkor
Jézus meg vállalja - most az egyszer -, hogy királynak mondják.
Királysága, királyi uralma van, de országa nem ebből a világból való, de
azért Ő méltóságában is király... Királyi hatalmát már igen sokszor
megmutatta, legutóbb éppen akkor, amikor Lázárt feltámasztotta,
kiszólítva őt, a negyednapos halálszagos sírból. Pilátus mindezekre nem
figyel, noha a kémeitől esetleg halott is róla. Őt csak egyfajta
királyság, egyfajta hatalom érdekli! Minden más csak gúny tárgya,
szemében semmiség.
Jézus nem lázadó, ezt Pilátus is jól látja.
Diadalmas bevonulása idején, amikor a zarándokok tömege királyként
köszöntötte, s királyként kísérte Jézust; az ünneplő sokaság dicsőítő
kiáltozását hallva, talán megfordult a rómaiak fejében: vajon mi
következik most? De bebizonyosodott: Jézus nem tör uralomra. Ezért
Pilátus szemében Jézus ártatlan, ebben a vádpontban és minden más
tekintetben is.
De Pilátus diplomata, aki a zsidóknak is a
kedvébe akar járni. Nem akar ellenségeskedést, ezért nem vállalja
tetteiben is a felismerését. Szavakkal kimondja: nem találtam benne
bűnt. De ezt a tetteivel nem vállalja fel. MInt római helytartó élet és
halál ura Jeruzsálemben. Egy szavába kerülne, s Jézust el kell, hogy
bocsássák és sem zsidók, és senki más nem emelhetne rá kezet. De nem
vállalja fel a tetteket. Pilátusnak saját hatalma, saját érdeke
fontosabb, mint az igazság.
A mi az igazság? Az, hogy a zsidók
tudatos szándékossággal, Pilátus pedig ellenállni nem akaró sodródással
teszi le a voksát Jézus ellen - az eredmény ugyanaz. Nyíltan Jézus
ellen lázadni és határozott döntéssel mellette ki nem állni, ugyanazt
eredményezi. Mert aki nem dönt Jézus mellett teljes szívvel és
elkötelezettséggel, az előbb-utóbb ellene fog dönteni. Ez a bűntől
megrontott életünk természete. De sokszor csodálkozunk, hogy hajdan
templomba járók mivé lettek...
Ismerjük a történet folytatását...
Válasszatok, kit bocsássak el nektek? Akarjátok-e, hogy elbocsássam
nektek a zsidók királyát? S a tömeg kiált: "Ne ezt, hanem Barabbást!" A
kérdés tehát mindig ez: Ki legyen szabad? Saját életünkben is: ki legyen
a szabad? Hát én! De aki Isten-mentesen él, az végül is istentelenül
él...
Isten nélkül márpedig nem tudunk tudunk élni -
belénkkódolta Isten, hogy csak Vele együtt vagyunk egyek, csak Vele
együtt vagyunk egészek, s egészségesek, s csak Vele együtt vagyunk egyek
a közösségben. Az igazság az, hogy csak Vele együtt válunk teljessé,
istenképűvé, s nyerjük el királyi méltóságunkat, azaz válunk
krisztusivá...
A mai nap imádsága:
Uram!
Némíts el bennem minden önző gondolatot, hogy szívemet megtöltse a Te
szereteted, s felszabadultan szolgálhassam mindazokat, akiket mellém
adtál és ezen a mai napon is elém hozol! Ámen
Mert
Isten akarata az, hogy jót cselekedve némítsátok el az értelmetlen
emberek tudatlanságát, mint szabadok: nem úgy, mint akik a szabadságot a
gonoszság takarójául használják, hanem mint Isten szolgái.
1 Pt 2,15-16
A
hívő ember nem hiszékeny, nagyon is realista. Életének iránytűje a
Mester, Aki mindig világosan beszél. Ezért ha valaki keresztény
(krisztianoj=krisztuskövető), akkor nem naív. Jól tudja, az emberek
egynegyede rögtön tiltakozik és nem fogadja be az Isten szeretetét
(útfélre esett mag), a következő egynegyede befogadja ugyan, de hamar
belefárad a jó cselekvésébe (sziklák közé esett mag), a további
egynegyed megpróbál küszködve "csakazért is" szeretni, de végül a világ
kísértései győzedelmeskednek bennük (tövisek közé esett mag), s csak
egynegyednek (jó földbe esett mag) "sikerül" véghezvinni Isten akaratát:
gyümölcsöt teremni, megcselekedni a jót.
Tény: Az emberek
meggyőzése az egyik legreménytelenebbnek tűnő vállalkozás. Nemcsak
prédikátoroknak, de politikusoknak és minden közösség élén álló embernek
már legalább egyszer "beletörött a bicskája"... Szeretett volna valamit
megértetni a másikkal, de nem sikerült. Hányszor csapja össze a
gyakorló szülő is kétségbeesetten kezeit: "Mit tegyek, mit csináljak? A
gyermekem nem hallgat rám..." Sok-sok tragédia megelőzhető lenne, ha
egyik ember megértené a másikat! Mégsem tudunk egységre jutni. Miért?
Ennyire bonyolult lenne a szó?
Egy nyelv van, amit viszonylag
hamar mindenki megért, s a legkevésbé ért félre: ez a szeretet nyelve. A
tudatlanság elleni harcban ezért a leghatásosabb fegyver a
jócselekedet. Hiába a legszebben csengő angyali szó, ha nincs benne
szeretet, akkor csak "pengő érc, zengő cimbalom" csupán... A
tudatlanságot (Isten tagadása) feloszlatni csakis a jócselekedetek
gyakorlásával lehet. Sajnos sok ember egy-egy jócselekedet mögé bújtatja
el aljas szándékát... Ők azok, akik a gonoszság takarójául használják az
Istentől kapott szabadságot.
Akik azonban megismerték az
Igazságot, azok Isten kegyelme által csendben és békében, olykor némán
szolgálnak, melynél érthetőbb hangosabb bizonyságtétel az evangéliumról,
nem lehetséges.
A mai nap imádsága:
Uram!
Adj nekem nemes, szolgálni-tudó lelket, mindenekelőtt erőt és
kitartást, hogy tetszésedre éljek, s egész életemmel embertársaim javát
szolgálhassam! Ámen
Ezután versengés is támadt
köztük arról, hogy ki a legnagyobb közöttük. Erre ő így felelt nekik: "A
királyok uralkodnak népeiken, és akik hatalmuk alá hajtják őket,
jótevőknek hívatják magukat. Ti azonban ne így cselekedjetek, hanem aki a
legnagyobb közöttetek, olyan legyen, mint a legkisebb, és aki vezet,
olyan legyen, mint aki szolgál."
Lk 22,24-26
Amióta világ a
világ, versengés folyik a hatalomért... ma sincs ez másképpen - még
kicsiny hazánkban is ezt tapasztalhatjuk mostanság. Irodalmi túlzásoktól
sem mentes dícséretű Salamon király talán az egyetlen kivétel a
világtörténelemben, aki gazdagság helyett bölcsességet kért; a többség -
a hatalom birtokában - deformálódott. A szeret-egységet hirdető Jézus a
hagyomány szerinti három esztendő után annyit "ért el" tanítványainál,
hogy azok még mindig azon vitatkoztak "ki nagyobb közülük..." Bizonyára
nem Jézus pedagógiai eredménytelenségéről van itt szó, hanem arról a
mérhetetlen emberi aroganciáról, mely megynyilvánul Jézus keresztútjában
is, jelesül: leköpik, hátba- és fenékbe-rúgják. Ilyen az istentelen
ember, zsigeri termszettel arculüti Teremtő Istenét...
A
tanítványok "fontos emberként" szívesen tovább asszisztáltak volna Jézus
csodáinál, önjelölt testőrként elirányítgatták volna a Mester közelébe
furakodókat és szívósan építgették volna tovább belső
tanítványi-hierarchiájukat. Aki nélkül azonban az egész egyház semmi nem
lenne, hirtelen cselekszik, semmivé alázza magát és "kicsi"ként
szolgál. Nem látványosan, de annál nagyobb eredménnyel. Ne tagadjuk,
valamilyen formában mindannyian nagyok akarunk lenni... s azután, amikor
utolér minket a nagyság (átka?), gyorsan kiderül, nem is annyira jó,
sőt... újra visszavágyunk a gondtalan gyermekire.
Szolgáltatáscentrikus
világunkban egyre kevesebb a szolgálni akaró ember. Lassan nagyítóval
kell keresni azt, aki hivatással végzi munkáját. Pedig hiába a
szaktudás, ha nem jár vele együtt emberség, akkkor oda a
szak-emberség... Visszajuttatni az embert a szolgálat méltóságára
egyedül a kegyelmes Isten képes. Őnélküle csupán kényszerű "meló" a
munka, s nem lelket-nemesítő alkotás, ahogyan azt teremtői rendjében
eredetileg elgondolta...
Tanítás...
Imádkozzunk!
URam!
Add, hogy jó és hűséges tanítványod lehessek, s ne a magam igazát,
hanem a Te igazságodat keressem és éljem, életem minden napján! Ámen
Ha
megmaradtok énbennem, és beszédeim megmaradnak tibennetek, akkor bármit
akartok, kérjétek, és megadatik nektek. Az lesz az én Atyám dicsősége,
hogy sok gyümölcsöt teremtek, és akkor a tanítványaim lesztek.
Jn 15,7-8
"Megmaradni
Jézusban"... Sokan vélik úgy, hogy ez valami különleges, csak a
beavatott kevesek számára lehetséges ezoterikus (azaz belső körre
leszűkített) "tudás" által lehetséges. S ennek bizonnyal valami olyan
nagy ára van, amit az átlag-hívő ember sem időben, sem akaratban nem tud
teljesíteni, hiszen a hétköznapok küzdelme szétmorzsolja
spiritualitásra szánt erejét. "Ami meg nem megy, azt ne erőltesse az
ember!" - s az ilyen önigazolások következtében gyarapodik aztán a
középszerű/langyos keresztények egyébként is népes tábora. Ha ennyire
bonyolult lenne a Jézus-követés, akkor bizonnyal akadémikusokat, korának
nagy bölcselőit választotta volna ki magának a Mester, s nem ezeket a
nevenincs, szürkeségbe-született galileai halászembereket, akiknek a
lelki élet tökéletesítésének szellemi-arisztokratikus céljainál számukra
sokkal komolyabb gondjuk is volt: etetni kellett a családjaikat...
A
"Krisztusban-maradás/-levés" azonban nem az élettől való elfordulást, a
lelki irodalommal való kellemes szöszmötölést, hanem az élet
következetes felvállalását jelenti! Mindig ez a nehezebb, a több erőt
kívánó, mintsem szépeket gondolni, mondani a lelki élet mélységeiről, s
magasságairól... Krisztus URunk által sokat emlegetett "gyümölcstermés"
az Istennek tetsző cselekedeteket jelenti, melyek mindenki számára
láthatóak, "fogyaszthatóak", alkalmasak a táplálásra - mint a jó
gyümölcsök a fán! Vajon a mi életünk fája eleddig mit termett?
Valahányszor megújult rajtunk Isten kegyelme, termett-e gyümölcsöt az
életünk?
Aki megmarad Jézus Krisztus beszédeiben - értsd:
logosz-ában, tan-ában, tanítás-ában -, az "sok gyümölcsöt" terem. Aki
következetesen ragaszkodik a Mesterhez, annak élete dicsőséges lesz,
coram Deo, azaz Isten előtt. Aki nem az Isten előtti dicsőséget, hanem
az emberek elismerését keresi, azaz a "ráadást" kívánja, s az mindig,
mindenhol fontosabb számára, mint az Isten országának igazsága, az ugyan
megnyerheti a világot magának, de Isten számára elveszett.
Sokan,
akik Krisztus követésére szánták oda életüket, egy idő után meglankad,
elhervad, kiszárad életük (Magvető példázata!) mert nem látják maguk
életében a megígért gyümölcsöket. Nos, először is a Mester arra tanítja
övéit, hogy "más a vető, s más az arató". Amit az egyik generáció elvet,
azt majd a következő aratja le, hiszen a termés kifejlődéséhez idő(!)
kell. Az idő múlását gyorsítani, nem egyszerűen balgaság, hanem az
emberlét isteni törvényszerűségének ignorálása. Múlatni az időt a
mulatóban lehet, de Isten azt akarja, hogy ne múljék, hanem teljék az
idő, azaz minden egyes perc a be-, s ki-teljesedéshez vigyen közelebb
mindannyiunkat!
A tanítványság nem azt jelenti, hogy
szimpatizálok a jézusi tanokkal. Azt sem, hogy mint tanítvány mentes
vagyok/lehetek az isteni törvények következményeitől. A tanítványság azt
jelenti, hogy magasabb mérce szerint élek, s ezért a végső számadásnál
is "magasabb elbírálás" alá esem. Ezért figyelmeztet az apostol: "Ne
akarjon mindenki tanító lenni közületek!" Tanítani persze csak azt tud,
aki maga is megtanulta a "leckét", azaz jó tanítvány - nemcsak volt, de
marad is -, hiszen, aki a Mester hívó szeretetére egyszer igent mondott,
annak illik is élete végéig döntéséhez hűséggel ragaszkodni. Jutalomban
ugyanis csak az részesülhet, aki mindvégig kitart...