A mindennapiért...

A mai nap imádsága:

Uram! Szereteted mindennapi falatját add meg nekem ma is... Ámen!

"Én vagyok az az élő kenyér, amely a mennyből szállt le:

ha valaki eszik e kenyérből, élni fog örökké."

Jn 6,51

Elgondolkodunk rajta vagy sem: A kenyér Isten egyik legnagyobb ajándéka. Az ember számára erőforrás (Zsolt 104,4), a létfenntartásának annyira lényeges eszköze, hogy aki híjával van a kenyérnek, az mindennek híjával van (Ámósz 4,6). Éppen ezért választja Jézus rámutató misztikus jelként a kenyeret.

A mindennapi kenyér. Jelképe átszövi egész életünket. Aki szenved, az könnyek között eszi kenyerét, a bűnösről azt mondjuk, hogy a hazugság kenyerét eszi, a lusta ember pedig a tétlenség kenyerét majszolja. A kenyér nemcsak a létfernntartás eszköze, hanem a közösség fenntartására szolgál, azaz arra van, hogy megosszuk. Az étkezés közösséget feltételez, modern társadalmunk egyes emberre lebontott, "szeparált" kalória-felvétellé silányította. A divatos gyorsétkezésnek meg is van/lett a következménye - úgy egészségügyi, mint lelki.

A kenyér az életet jelképező búzából készül, mely nemcsak a testi, de a szellemi tápláléknak is a jele . A kenyér megtörése nemcsak Krisztus keresztáldozatára mutató jel, de a keresztény álhatatosság szimbólumává is vált. Amikor Jézus azt mondja a Kísértőnek, hogy "Nemcsak kenyérrel él az ember..." akkor megerősíti, hogy a test szükségleténél is van fontosabb: a lélek, az Ige, a Szó kenyere.

Éhes világban élünk. Igaz ez az anyagi világra, s a lélek világára egyaránt. Soha ennyire "nagy falatokban" nem csillapíthattuk informácóéhségünket, mint manapság, és soha még ennyire nem voltunk kiéhezve a végső igazságra. Ha csak "kétdimenziós" információval tömjük magunkat, azaz csak itt a földi világ, emberek egymásközötti dolgairól szólnak híreink, akkor törvényszerűen kielégületlen marad a lélek. Amennyire különbözik a sikvilág a térvilágtól, olyannyira különbözik a földi Isten nélküli lét a mennyeitől, ahol Istennel együtt lehetünk. Ne tiltakozzunk, szükségünk van a megtapasztalható dimenziók teljességére, különben belehervad létünk az anyagvilágba.

Hogyan lehetséges a kiteljesedés? Keresnünk kell az Élő Kenyeret! (Aki keres, talál...) Egységet a kenyér ízében érezhetünk, teljes életet pedig a Krisztusban... A jelek állandóan körülvesznek minket, s éhséget gerjesztenek hétköznapjainkban. A sürgősen megválaszolandó kérdés már csak ez: Ha érezzük a teljesség illatát, s kezünkben ott a kenyér, beleharapunk-e? ...hogy végre megelégíttesen a lelkünk.

Békesség...

A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy tudjak megnyugodni Tebbenned, s elfogadva életemet, békességes szívvel tudjam szeretni enyéimet, s örömmel tudjak szolgáni embertásaimnak, s Neked! Ámen

Gyászomat örömre fordítottad, leoldoztad gyászruhámat, és örömbe öltöztettél.
Zsolt 30,12

Szép mondat... kár, hogy csak átvitt értelemben igaz! A zsoltáros keresi a szavakat annak a megtapasztalásának a kifejezésére, hogy egyedül Istenben van távlat és megnyugvás, de a valóságban, ha a gyász, a gyász ideje (az elengedés éve) le is telik, a veszteség érzése soha el nem múlik. A fájdalom fájdalom marad hosszú évek után is megmarad, csak tompul... az idő ugyanis csak a test sebeit gyógyítja be, a lélekét soha: hiszen az évtizedek múlva is felszakadhat. Isten az, Aki a lélek sebeit "bekötözi", megtanít együttélni, elhordozni azt, amit elhordozhatatlannak vélünk: férj, feleség, gyermek elvesztése... Gyász örömre csak akkor fordulhat, ha az, ami elszakadt, véget ért, annak van folyatatása, ha valami lélekbemaróan hiányzott, azt megkapjuk. Gyászból öröm akkor lesz, ha a holt életre kell, ha az, ami/aki elveszett, megtaláltatik.

Az emberi értelem körzője elég nagy kört tud rajzolni, melyen belül sok-sok mindent megérthetünk, de a JóIsten teremtő hatalmának 'körzőjét' legfeljebb csak sejtjük, hiszen azt a kört - azt a vonatkoztatási rendszert: világ-mindenséget(!) -, amit Ő felrajzolt a lét fizikai dimenzióiba - valójában felfogni sem vagyunk képesek! Persze nagyon szeretnék... de a véges időnkből a Végtelenre nem "telik"!

A zsoltáríró mégis annak ad hangsúlyt e furcsa mondatával, hogy végességével megbékült - s ez bizony öröm. Mindent nem láthatunk meg, mindenhová nem juthatunk el, már ezen a kicsinyke földgolyóbison sem, s a csillagok világát már ne is említsük... S ha igazságtalannak is érezzük létünk rövidségét, az igazság az, hogy az élet rövid, rettenetesen rövid! Ennek ellenére mégis a nagyobb része hiábavalóságokkal múlik el: s most ne a haszontlan/inproduktív időszakaira gondoljunk életünknek, hanem arra a "haszontalanságokra", amik az élet legnagyobb bűnei közé tartoznak, mert maga az Élet ellen irányulnak! Ilyen pl. a háború vagy a másik könyörtelen kihasznlása. Így jutottunk el oda, hogy a bolond teremtmény a másik megsemmisítését harc-művészetnek gondolja, s a másik kizsákmányolását, javainak elvételét pedig gazdasági kultúrának hiszi...

Isten azonban bizonyára nem így gondolja a dolgokat. Csodálatos virágoskertjét (Földünket) nem azért teremtette meg, hogy mi abba belepiszkítsunk, s tönkretegyük! Az emberi faj szaporodását sem azért engedte meg, hogy kéjjel halomra öljük egymást, hanem arra, hogy felfedezzük a világ csodáit, s általuk magát az Istent ismerhessük meg... Ha ebben a megismerési folyamatban még társa(ka)t is találunk/kapunk, akkor nagyon boldogok lehetünk, hiszen az élet legnagyobb ajándékai mindig az emberi találkozások, s a legnagyobb tragédiák azok, ha ezek nem történnek meg, pedig a JóIsten megadta rá a lehetőségeket!

Az élet jó híre, az élet evangéliuma tehát: maga az élet, létünk csodája. Végességünkben felismerni az Isten végtelen szeretetét: kegyelem, s ajándék. Valójában meg sem érdemeljük, de mivel Istennél minden lehetséges, ezért kérhetjük Tőle még a lehetetlent is...

Bölcsesség...

A mai nap imádsága:

URam! Békédet vágyom, adj nekem Tőled való bölcsességet! Ámen
  

Ne fedd meg a csúfolódót, mert meggyűlöl téged, de fedd meg a bölcset, az szeretni fog téged! Adj a bölcsnek, és még bölcsebb lesz, tanítsd az igazat, és ő gyarapítja tudását! A bölcsesség kezdete az ÚRnak félelme, és a Szentnek a megismerése ad értelmet. Mert általam sokasodnak meg napjaid, és gyarapodnak életed évei. Ha bölcs vagy, magadnak vagy bölcs, ha csúfolódó vagy, magad vallod kárát.

Péld 9,8-12

Régi felismerés: vannak emberek, akik soha nem változnak, legfeljebb állandó karakterhibájuk/gonoszságuk megdöbbentő kreativitásában észlelhetjük a változást, de jellemük, magatartásuk irányultsága a régi marad. Mi lehet az oka ennek? Mi az oka annak, hogy vannak szociális problémák, melyeket egyértelműen a munka, a nevelés, a tanítás tudna csak megoldani, de valahogyan ezek időről-időre csődöt mondnak. A kút mély? Vagy a kötél rövid? Esetleg a vödör lyukas?

Annyi bizonyos, hogy már az ókori bölcsességirodalom is foglalkozott az emberek nevelhetőségével ill. nevelhetetlenségével. Régi igazság az is, hogy a jóért, a szebbért mindig küzdeni kell, s a rosszért semmit nem kell tennünk, csak el kell engednünk magunkat... s már csúszunk is lefelé a lejtőn! S azzal is tisztában voltak őseink, hogy az embereket mindig könnyebb valami ellen hangolni, mint valamiért összefogásra bírni. A "jókat" jóra nevelni nem kell - hiszen éppen azért jók, mert igényük van a szépre, a tisztára, az emelőre -, a "rosszak" pedig - minden segítő jószándék ellenére - alig vagy egyáltalán nem változnak, mert: a "sötétség nem kedveli a világosságot". Ha nincs igény a fényre, a tisztára, akkor minden kiteljesedésre noszogató segítő törekvés olyan, mint a falra hányt borsó...

A bölcset inteni ellenben kedves foglalatosság, mert a bölcs jól tudja, hogy egyrészt a rosszból is tanulni, vagyis jót előhozni, másrészt vannak dolgok, amik ellen fölösleges harcolni, hiszen nem is azért adta azt az Isten az élet kísérőjeként, hogy majd mi heroikus küzdelmek árán megoldjuk ezt vagy azt az általános problémát, hanem azért helyezte ezeket a vállunkra, hogy elhordozzuk, hogy lelkileg erősödjünk, s érzékenységet tanuljunk belőle mások iránt.

A bölcs jutalma a békesség, az oktalané pedig a békétlenség. Bizony, nincs nagyobb öröm a mindennapok harmóniájánál, s nincs nyomorúságosabb a hétköznapok békétlenségénél, melyet a pesszimizmus, a reménytelenség, a szeretetlenség, s mindenek előtt a hitetlenség szül! Ezért a bölcs jól tudja: "A bölcsesség kezdete az ÚRnak félelme", s ennek a tisztelettel teli félelemnek nem Isten, hanem az ember a "kedvezményezettje"! Így mondták ezért az előttünk járók: Ha bölcs vagy, magadnak vagy bölcs, ha csúfolódó vagy, magad vallod kárát...

Emberlétünk...

A mai nap imádsága:

Istenem! Köszönöm neked, hogy minden nehézségem ellenére embernek teremtettél! Légy velünk, áldj meg minket, hogy lélekben mindinkább hasonlíthassunk Hozzád! Ámen

Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket.

1 Móz 1,27

Istennek képei vagyunk - mégis mások... alapvetően mások. Szeretnénk olyanok lenni mint Isten (eritis sicut Deus) de ez beteljesületlen vágy marad mindvégig. A kínzó vonzódás a mindenhatóságra, benne az időtlenségre nem hagy minket nyugodni -, megoldást utolsó szívdobbanásunk hozhat csak...

Eladdig azonban élnünk kell az életet, amire (el)hivattunk. Isten EGY. Isten maga az EGY-ség. Mi, Isten képére teremtett lények is egységre teremtettünk, s hogy vonzóbb legyen az egység Isten kétneműnek rendelt minket. (Vannak, akik magukat harmadik nemként határozzák meg, de ez nem Isten teremtettségbeli rendje...) Ha mégis beszélni akarunk harmadik nemről, az mindenféleképpen egy aszexuális, mondhatni 'angyali állapot', amit leginkább a gyermeki léthez hasonlíthatnánk. Amikor a Mester arra szólít fel, hogy "Legyetek olyanok, mint e kisgyermek!", akkor arra a - jobb esetben boldog - állapotra hívogat, amire egész felnőtt életünkben vissza-a-visszakacsingatunk: az elrejtettség, a tisztaság, a nyugalom csodálatos világa ez, amit a játék izgalma koronáz meg.

Életünk nagyobb része azonban tudatos lét, átszőve szexusunkkal, hiszen férfiasságunk, nőiességünk megnyilvánul kommunikációnkban, nevelésünkben, problémamegoldó-készségünkben éppenúgy, mint emberekhez, s tárgyakhoz való viszonyunkban. Lehet értékelni, hogy ki mennyire férfias vagy nőies, de létének minőségét nem férfiassága vagy nőiessége, hanem embersége határozza meg. Aki embernek hitvány, az nőként és férfiként is az. Aki emberséges ember, az valóban férfi, s valóban nő... s ha ketten együtt igyekeznek mindinkább hasonlítani Mennyei Urukra, az EGY-re, azaz igyekeznek egységben élni, akkor töltik be igazán hivatásukat, hiszen egyre inkább hasonlítanak Teremtőjükre.

Nyilvánvalóan nem evilágra-teremtett, anyagi-múlandó képiségükben tökéletesednek, hanem lelkiekben gyarapodnak, hiszen Isten maga Lélek...

Kincseink...

A mai nap imádsága:

Uram! Te látod életemben, mit tartok fontosnak, s mit nem, miért hozok olykor túlságosan nagy áldozatot, s mik azok a dolgok, amikért semmit sem teszek. Istenem, rendezd át életemet a Te akaratod szerint, hogy megérthessem és megélhessem minden ajándékodat! Ámen.

Ne lopj!

2 Móz 20,15

A középkori katolikus egyház tiltotta a kölcsönök utáni kamatszedést, mondván, micsoda dolog, hogy a teremtett ember dolgoztatja azt az időt, ami nem is az övé, hanem a Teremtőjé... Természetesen olyan világ sosem volt, hogy mindenki gondolt volna a holnapra (lásd a "Tücsök és a hangyák" tanulságos meséjét!) - így aztán mindig akadtak, akik kényszerből vagy önként, de kölcsönt adtak, s kamatot szedtek. (A középkori európát meghatározó római jog eredetileg engedélyezte a kamatok szedését, de az ügyleti kamat az csak 6% volt.) Itt szokás megemlíteni a zsidóság és pénzügyek kapcsolatát is, de kevesen tudják azt, hogy a koncepcióval kirtott templomos lovagrend gazdagságának és befolyásának egyik - ha nem a legfontosabb oka - az volt, hogy ők maguk is foglalkoztak "banki ügyletekkel", jóllehet ezt a katolikus egyház tiltotta...

Miért alapvető nagy bűn a lopás? Azért, mert amit egyik ember a másiktól eltulajdonít, abban munka, azaz idő van "felhalmozva". S aki lop, az a legdrágábbat tulajdonítja el, amiből nagyon kevés van: ez pedig az idő. Az idő elsősorban nem az emberé, hanem az Istené, akitől "kölcsönbe, ingyenes használatra" kapjuk - aki tehát lop, az Istentől lop... Nyilvánvaló, hogy ezen gondolatok a megélhetési lopókat, a spekulánsokat, a nyakkandős gazemberket, akik magas gazdasági-politikai pozíciókat töltenek be, és Istenre és/vagy saját lelkiismeretükre hallgatás helyett csak önzésük hangjára figyelnek - alapvetően, s nagyon nem érdekli... A "Centesimus annus" pápai enciklika már 1991-ben felhívta a figyelmet egyesek tisztességtelen meggazdagodása súlyos tehertétel a világban, sőt a tisztességtelen piaci magatartást halálos bűnnek (peccatum mortum) is nyilvánította, de akiket az enciklika megrótt/elítélt azok persze nem a katolikus egyház útmutatása szerint élnek...

Lopni azért is bűn, mert aki időt lop, az életet rövidít... Luther azt mondja: "Az Isten azért igazságos, mert a nagy tolvajokat megbünteti a kicsikkel" - azaz: aki tisztességtelenül halmozza a vagyonát, az számolhat azzal, hogy tisztességtelen úton el is veszik tőle...

Nyilvánvaló, hogy azok, akik a tatai lutheránus pap reggeli gondolatait olvasgatják, nem a tolvajok társaságából kerülnek ki, de meglopni nemcsak mást lehet - magunkat is... A kizsákmányolás embertelensége felháborító tett, de nem háborodunk fel annyira, ha mi magunk szipolyozzuk ki magunkból azt az erőt, amit Isten nem feltétlenül és csak arra adott, hogy az anyagiakért folytatott küzdelemben felhasználjuk. Másra is kaptuk az időt, mindenek előtt egymásra! S ha észrevesszük ezt, akkor nemcsak szeretteinkre, felebarátainkra, de még Istenre is jut idő: Visszaadunk Neki valami gesztusértékű keveset abból, ami az Övé... Sőt lehetőséget/időt találunk arra is, hogy néhány sóhajos-imádságos pillanatban megköszönjük neki mindazt, amit ajándékba kaptunk Tőle...

Küldetésünk...

Imádkozzunk!
URam! Add, hogy szereteted apostolai lehessünk ott, ahová líítottál minket! Ámen
"Az Isten, aki teremtette a világot és mindazt, ami benne van, aki mennynek és földnek Ura, nem lakik emberkéz alkotta templomokban, nem szorul emberi kéz szolgálatára, mintha hiányt szenvedne valamiből; hiszen ő ad mindenkinek életet, leheletet és mindent. Az egész emberi nemzetséget is egy vérből teremtette, hogy lakjon a föld egész felszínén; meghatározta elrendelt idejüket és lakóhelyük határait, hogy keressék az Istent, hátha kitapinthatják és megtalálhatják, hiszen nincs is messzire egyikünktől sem; mert őbenne élünk, mozgunk és vagyunk."
ApCsel 17,24-28a
(részlet Pál Areopágoszon elmondott beszédéből)

Pál apostol igen művelt ember volt... Nem csoda, hiszen egy pezsgő gazdaságú és kultúrájú ötnyelvű városban (Tarsus) nőtt fel, gazdag zsidó család gyermekeként, mely családnak nagyon fontos volt gyermekük neveltetése. Így kerül Saul korának leghíresebb rabbijához, Gamálielhez, aki megtehette, hogy egyszerre csak három tanítvánnyal foglalkozott... (A három tanítvány ki tudta fizetni a nem éppen olcsó tandíjat!) Saul jártas volt nem csak a klasszikus görög és latin irodalomban, de kegyességére nézve farizeusi volt, tehát nem túlzás, ha azt mondjuk, szinte "kívülről fújta" a Tórát. (Jellemzően, Pál apostoli leveleiben egyetlenegyszer sem idéz korabeli vagy régi antik bölcsektől, ha valamit hangsúlyozni kíván, kizárólag az ószövetségi iratokból idéz!!!) Így Pál számára nem gond a "pogányok" (paganus=vidékit jelent, aki távol lakik a fővárostól, s ezért informális hátrányban szenved... nem tudja mi az újdonság, a 'módi', a legújabb trend...) missziója, hiszen gyakorlatilag perfekt bírta a hébert, az arámit, a latint, a görögöt és a perzsát. Ellentétben a többi apostollal, akik - ha az evangéliumi tudósításokból indulunk ki - jórészt egyszerű halászemberek voltak, azaz nem kimondottan entellektüelek...

Amit Pál elmond Athénban, az Areopágosz "hegyén", az tulajdonképpen a helyi értelmiségieknek szóló figyelemfelkeltés volt. Beszéde Istenről (lásd igénk) abszolút "korrekt", s érthető a más meggyőződésen lévők számára is. Tulajdonképpen még szívesen hallgatták volna Pált, de ő arról kezdett beszélni, ami már nem intellektuális, hanem hit-kérdés: Jézus feltámadásáról. Erre az athéni értelmiségiek csak azt tudták mondani: „Majd meghallgatunk erről máskor is.”...

Jó, hogy ez a tudósítás belekerült az Újszövetségbe, mert megláttatja a misszió korlátait... Nem csak "láthatóan kell kereszténynek lenni" - érthetően is. Bizonnyal nem véletlenül tartott az első gyülekezetekbe való felvételt megelőző tanulási szakasz (katechumenátus) 2-4 évig. Ahol megspórolták az időt a párbeszédre, ott általában vér folyt... Gondolhatunk egy üdítő ellenpéldára: Szent Patrikra, aki vér nélkül(!) térítette az íreket Krisztushoz, de ehhez nem csak az kellett, hogy közöttük éljen, hanem az is, hogy értük éljen...

A misszió akkor "sikeres", ha az nem hatalmi, nem tolakodó, mindig kulturális többletet nyújt, etikailag emel, s mindenekelőtt békességet teremt. Ellenkező esetben másról kell beszélnünk... Jelen pillanatban a világ 130 országában él jelentősebb keresztény közösség - 117-ben muszlimok, 75-ben zsidók -, így a kérdés nem az, hogy elterjedt-e az evangélium a világban, még az sem, hogy tudják-e, "Jézus Krisztus feltámadt a halálból", hanem az, hogy a keresztény egyházak, s társadalmak mennyire tájékozódnak a krisztusi alapelveken... "Mert nem azok mennek be a mennyek országába, akik ezt mondják 'uram, uram', hanem akik cselekszik az én mennyei Atyám akaratát."

Türelem...

A mai nap imádsága:

Uram! Türelmetlen vagyok, de az én perceim végesek, s minél inkább öregszem, annál inkább látom, s tapasztalom ezt az igazságot. Kérlek taníts azért türelemre, hogy hűséges maradjak, s ne váljak szereteted hitszegőjévé! Ámen

   

Az ÚR, az ÚR irgalmas és kegyelmes Isten! Türelme hosszú, szeretete és hűsége nagy! Megtartja szeretetét ezerízig, megbocsátja a bűnt, hitszegést és vétket. Bár nem hagyja egészen büntetés nélkül, hanem megbünteti az atyák bűnéért a fiakat és a fiak fiait harmad- és negyedízig.

2 Móz 34,6-7

Viharban gyertyával világítani - kudarcra ítélt vállalkozás... A lángocska akkor világít bele a sötét éjszakába, ha védelmet kap, s nincs ez másképpen a mi életünkben sem. Ha Isten óvó-védő keze körülvesz minket, akkor világítunk, szeretetünkkel még melegítünk is a közvetlen környezetünkben, sőt, ha egy-egy szellő meglibbenti életünk lángját, akkor titokzatosan, de megnyilvánul az Isten kegyelme is. Ha Istennel "perben állunk", elégedetlenkedünk, panaszkodunk az apró-cseprő kellemetlenségek miatt, esetleg tragédiának beállítva azt, akkor Isten leveszi egy időre óvó kezét rólunk, s úgy járunk, mint Izráél népe a pusztában - jönnek a mérgeskígyók... S ez nem büntetés, hanem törvénye a világnak. A büntetés az, hogy Isten leveszi a kezét rólunk! Sokan gondolják - "Vegye is le, s ne korlátozzon!"

Isten azonban türelmes, s bár hamar "kiérdemeljük", hogy kiessünk a kegyelméből, Isten hosszú tűrésének köszönhetően később "realizálódnak" bűneink következményei. Isten viszonya az emberhez mindig szeretetteljes, de éppen ezért nem nélkülözi a tiltást, s olykor a fenyítést sem. Nem engedi, hogy tönkretegyük azt, ami a legdrágább: az Életet. Ha gonoszságunkban mégis élet-elleneseknek bizonyulunk - akkor annak komoly következménye van: ezt a Biblia kárhozatnak nevezi. A kárhoztatás pedig már itt a földi életben elkezdődik, amikor lelkiismeret-furdalása van az embernek... a lélek többnyire magunk-ütötte sebeit ugyanis csak az Isten képes begyógyítani.

Isten büntet. Harmad- és negyedízig. Rabbinikus irodalomban gyakran fordítják e szót - büntet - így: meglátogat. Isten tehát "meglátogatja" a bűnök miatt az utódokat, három-négy generáción át, azaz emlékeztet. Ha az emlékeztetés dühöt, agresszivitást vált ki, akkor az bizony kárhozatos, ha Istennek ez a rejtelmes látogatása a megbocsájtást, a javulást-javítást táplálja-szolgálja, akkor az üdvös lesz. Ezért ÚR az ÚR...