Élet és halál...

A mai nap imádsága:
Uram! Köszönöm az életemet! Köszönöm, hogy vagyok, s másoknak is "lehetek"! Köszönöm mindazokat, akiket mellém adtál, hogy szeressenek, s hogy én is szerethetem őket! Köszönöm életem minden percét, a vidámságot és a szomorú pillanatokat is, melyekben tanítasz, hogyan éljek akaratod szerint, teljességben és boldogan! Ámen
   

Gondolj Teremtődre ifjúságod idején, míg el nem jönnek a rossz napok, és el nem érkeznek azok az évek, melyekről ezt mondod: nem szeretem őket!

...Végül elszakad az ezüstkötél, összetörik az aranypohár, a korsó eltörik a forrásnál, és a kerék belezuhan a kútba. A por visszatér a földbe, olyan lesz, mint volt, a lélek pedig visszatér Istenhez, aki adta. Igen nagy hiábavalóság, mondja a Prédikátor, minden hiábavalóság! !
Préd 12,1 és 6-8

Akarjuk vagy sem, életünk bizonyos szakaszaiban előjönnek a nagy önértékelési kérdések: jól csináltam-e, megérte-e úgy alakítanom az életemet, ahogy... illetve megtettem-e mindent, hogy ne legyen olyan, amilyennek nem kívántam? Életünk végén hiábavalónak tartani az "egészet", ami mögöttünk van - mégha a prédikátor is (feltételezhetően Salamon és/vagy szorgalmas bölcsei, akik gyűjtögették a korabeli okos mondásokat) mondja -, eléggé furcsa dolog. Olyan ez, mint amikor a virág bimbózik, virágba borul, termést hoz és elszárad, s azt mondaná: "Milyen nyomorult sors az enyém! Én vagyok a legszerencsétlenebb ezen a virágos mezőn..." Nos, az Élet Istene az életben ajándékoz. Nincs más értelme az életnek, minthogy élünk, s rácsodálkozhatunk, kutathatjuk, s részben megismerhetjük a teremtettséget. Kudarcaink, eredményeink, életünk kis és nagy tapasztalásai mind egyre közelebb visznek minket az Istenhez. Múlandó sorsunk nem más, mint az élet egyetlen, parányi mozaikkövecskéje, melyen megcsillan olykor-olykor az Isten fénye.

Nincs is talán lélekpezsdítőbb, mint amikor szerelmes fiatalok tervezgetik a közös a jövőt és álmodoznak. Óriási erőt lehet meríteni ebből! Azok a megszédült/megszédített fiatalok, akik bulizós-futókapcsolatos ifjúságuk után végül meg kívánnak állapodni valaki mellett - igen nehéz a dolguk: kísérti őket a múlt, s nem értik, hogy a swingerklubbos, szexuális-élményfokozó próbálkozások sem érik el a kívánt sikert: a harmónikus párkapcsolatot nem tudják megélni... A szerelem (szer-elem, szer=régies alakja törvény szavunknak) ugyanis alapvető építőeleme az életnek. Azt a nevetségesen kevés néhány évtizedet - ha a JóIsten kegyelméből szerelemben is éljük le -, akkor sem tudjuk teljességgel megélni... soha nem jutunk el addig a pontig, hogy kimondhatnánk: "Na jó, ebből ennyi elég!" Ha mégis, akkor az bizony nem (volt) szerelem...

Aki fiatal korában gondol a Teremtőjére, az nemcsak nagyobb felelőséggel éli a mindennapjait, de létének végességével sokkal inkább tisztában van, s ezért teljesebb számára a "ma", az "itt és most". Az emberi kapcsolatok nagy hibája, hogy többnyire csak ígéretekben léteznek, s a "majd egyszerben" akarják megélni, megvalósítani azokat a találkozásokat, aminek keretet az aktuális pillanat ad.

Hibáztatni az Istent, mert "nekem semmi sem sikerül" - egyszerű önsajnálat. Isten sok-sok lehetőséget ad arra, hogy kiteljesedjünk: nemcsak a szerelemben, de alkotó munkában, családi és baráti kapcsolatainkban. Az istenes életű ember tisztában van azzal, hogy lehetőségei végesek, de azt is tudja, hogy Teremtője olykor a tenyeréről megmutatja a Végtelensége nyúló dimenziókat... Ez pedig óriási dolog, kiváltság a javából! Így szelídül meg a lélek, s ezért nem retteg az elmúlástól, hanem belesimulva az ÚRIsten teremtői akaratába mindenért hálát ad...

Isten törvényeinek érvényre jutásáért életünkben.

A mai nap imádsága:
Urunk, Istenünk! Teremtett világod csodáin ámulunk nap mint nap. Engedd meg számunkra, hogy átélhessük: saját életünk is csoda... Ámen.



Én vagyok az ÚR, nincs más! Én alkottam a világosságot, én teremtettem a sötétséget, én szerzek békességet, én teremtek bajt, én, az ÚR, cselekszem mindezt.
Ézs 45,6-7

Nagy céljaink kitűzésekor - hivatás-, és párválasztás - még nem tudjuk pontosan, hogy mit akarunk, de azt igenis nagyon jól látjuk, hogy mit nem akarunk. Amikor Keresztelő Jánost kérdezik, hogy ő kicsoda, válaszát azzal kezdi: ő ki nem. Isten üzeneteiben gyakran kifejti: Ő nem az, akinek, mi emberek gondoljuk. A Jahve név is azt jelzi, Istennek nincs neve, Őt nem lehet egy névbe beszorítani, azzal azonosítani. Ezért a zsidóság következetesen Örökkévalónak, Mindenhatónak, ÚRnak, "Vagyok, aki vagyok"-nak nevezi a Megnevezhetetlent. Vannak kérdések, amikre válaszokat nyerünk, s vannak, melyek kérdések maradnak a válasz után is. Ilyen ez is: Kicsoda az Isten?

Isten nem az, akinek gondoljuk. Nem a mi hiányos elképzeléseink égbevetített tükörképe. Először is: Isten Egy. Nincs más hatalom. Istennek nem kell "küzdeni" mint nekünk, Isten nem bánkódik és nem szomorkodik, de mi emberi elképzeléseinkkel ruházzuk fel, megpróbálva megérteni a Felfoghatatlant. Egy olyan világban, ahol a szó elveszítette az egységteremtő erejét különösen is nehéz az Egyről beszélni. S ha mindehhez még hozzátesszük, hogy az Egy az tulajdonképpen Háromság, végképp megakadunk. Isten azonban segítségünkre siet, s azt mondja: "Én vagyok"... Ebben minden benne van! Én vagyok, Akit mindig is kerestél, én vagyok, Aki mindig is várt rád, én vagyok, Akiért van minden, s én vagyok, Akiben részesedhetsz e teremtett világ teljességéből. Mindenek alfája és ómegája csakis én vagyok, békesség és baj szerzője egyaránt. Nekünk elviselhetetlen teher a szenvedés, amitől menekülni próbálunk, Neki pedig csak közbenjáró gondolat, hogy magához terelgessen. Idő és tér korlátai csak nekünk jelentenek legyőzhetetlen akadályt, számára mindezek játékosan bukfencező hangjegyek univerzumának tökéletes szimfóniájában.

Amit tehetünk az csakis egy: fogadjuk az Istent. Hogyan, amikor Ő befoghatatlan? Csakis úgy, hogy teremtett világának szép törvényeivel - amennyire adatik talentumaink szerint - mindennap megpróbálunk együtt rezdülni.

Képmutatás...

A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy Rád figyeljek ezen a mai napon is, Neked akarjak tetszeni, s ne magamnak! Ámen



Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert bezárjátok a mennyek országát az emberek előtt: ti magatok nem mentek be, és azokat sem engeditek be, akik be akarnak menni.
Mt 23,13

Csak a tisztánlátás végett... Kik is voltak a farizeusok? Szigorú vallási elveket valló, ókori zsidó politikai párt volt, akik életüket azáltal kívánták Istennek szentelni, hogy az előírásokat szigorúan megtartották. A farizeusok pártja szociális mozgalomként is fungált, de egyben gondolati iskola szerepét töltötték Kr. e. 536 és 70 között. Tagjai gazdag, tehetős emberek voltak, akik társadalmi státuszuk révén megtehették - többnyire mások dolgoztak helyettük -, hogy idejük nagyobb részét a Tóra tanulmányozásának, s a parancsok minél részletesebb betartásának szenteljék...

Farizeusok azonban mindig is voltak, s lesznek is - s nem csak zsidók között. A kettős erkölcsiség, a jobbantudás felsőbbrendűsége végigkíséri az emberiség történelmét. Sok ember beleesik a másokat vezetni akarás kísértésébe, de nemcsak vezetni, de el is juttatni másokat a célba a legnagyobb kihívások egyike. Mindenki szeretné, ha fia lánya emberül megállná a helyét az életben, de ennek eléréséhez nem elégséges ennek a kívánása, ezt bölcsen munkálni is kell. Nem lehet negyedórában elmagyarázni egy gyermeknek, hogyan kell értékcentrikusan élni az életet, a tartalmas élet szépsége akkor sejlik fel a következő generáció számára, ha a mostani generáció is emberül, méltóságteljesen él.

Ki a farizeus tehát? Nos, aki vizet prédikál, de közben bort iszik. Aki ideológiát magyaráz ahelyett, hogy a szeretet törvényének engedelmeskedve cselekedne. Farizeus az, aki nyugodt lelkiismerettel él mások "kontójára", s közben másokat nem hagy élni, aki elvárja, hogy szeressék, de ő maga képtelen szeretni. Farizeus az, aki vallásoskodó életével szeret a középpontban tetszelegni, de az istenes életből fakadó elfogadást sosem képes megélni... A farizeusi lelkület - tetszik vagy sem -, nem csak másoknál látható destruktív magatartás, de bizony a magunk életében is megtalálható készség! Farizeusok vagyunk, amikor elvárunk bizonyos dolgokat keményen elvárunk másoktól, de ha nekünk kell teljesíteni, akkor gyakran elnézzük saját hiányosságainkat...

Az igazi probléma az, ha azok viselkednek farizeusként, képmutatóan, akik azért vannak/lennének, hogy a mi érdekeinket képviseljék, s nekünk segítsenek. Míg a politikusok össztársadalmi megoldást kínálgatnak, a papok, a lelkészek, a prédikátorok az egyéni élet számos problémájára kínálnak megoldást. Mindkettőt eredményesen csak akkor lehet megtenni, ha a vezetők dolgukat hitelesen végzik! Nincs elszomorítóbb a papoló politikusnál, s a nagyokat ígérő, hiteltelen papnál! Példakép kellene hogy legyen a politikus és a pap is. Ha azonban csak paródiái saját hivataluknak, akkor megvalósul az, amit Jézus URunk így mond: Vak vezet világtalant... s bizony mindketten gödörbe esnek!

Van-e megoldás? ...Van! Mint mindig, a megoldást a szívben találjuk meg. Ezért kell megtisztítani szívünket, hogy abban istenes, tiszta érzések uralkodjanak, s akkor súlya lesz szavainknak, s még az is megtörténik, hogy mások számára példakép lesz az életünk... ami maga a kegyelem, hiszen nem tőlünk van ez, Isten ajándéka az.

Megelégedettség...

A mai nap imádsága:
URam! Köszönöm, hogy közösségbe teremtettél, mely hordoz, s melyben hordozhatok én is másokat. Jelenléted nyugalmával gazdagítsd életemet, hogy ne perlekedjek Veled az elmúlók miatt, s add, hogy kegyelmed révén megtaláljam az örökkévalókat! Ámen


Azután (Jézus) ezt mondta nekik: "Vigyázzatok, és őrizkedjetek minden kapzsiságtól, mert ha bőségben él is valaki, életét akkor sem a vagyona tartja meg."
Lk 12,15

Abraham Maslow (1908-01970, amerikai psczichológus) szükséglet-piramisát manapság sokat idézik. Igényeink hierarchiája jelzi, hogy az emberi megelégedettség igen komplex probléma, hiszen ha valami meg is elégít egy időre, nemsokára késztetést érzünk valami többre. (Ezért működnek mindig oly jól a reklámok, mert azok ezt a "valami többet" ígérik!)

Amióta társadalomban létezünk, azóta a javak sosem oszlottak meg egyenlő arányban az emberek között. (Amikor egyenlőséget hittünk, akkor is voltak még egyenlőbbek...) Véletlenül vagy kitartó munka okán, a vér vagy a rendszer elnyomásából fakadóan, de mindig voltak szegények és gazdagok. A szegények többsége most is irigykedve lesi a gazdagok tehetős világát - vannak sikeres magazinok és tévéműsorok, melyek a celebek "érdekes" világát hozzák fotelközelbe -, s aztán ki-ki maga eldöntheti: a gazdag mennyire gazdag vagy szegény... A gazdagság azért csalogató sokak számára, mert szabadságot ígér, de valójában igen veszélyes; olyan mint a légyfogó ragasztója, aki közelébe száll, hamar ottragadhat. Bizony sok gazdag ember boldogtalan, mert szabadság helyett csak rabságot él át, jólétének aranylánca béklyóba köti.

A gazdagság mindenek előtt a létbiztonság illúzióját nyújtja, de ez nemcsak az anyagi a szellemi javak esetében is igaz: Van, aki nem egzisztenciájának, hanem elméje, s képzelt világának rabja. A gazdag amiatt aggódik, hogy gazdagsága holnapra megszűnik (ezért féktelen módon halmoz), az Istent napi huszonhat óra imával megtalálni igyekvő pedig attól retteg, hogy kiesik a kegyelemből és/vagy elvéti a misztikus célt. Ezért teher a nagy vagyon, s ezért veszélyesek a képzelt világok s a "most boldogtalanságában" vergődő emberek ezért vonzódnak a holnapos ígéretekhez.

Pedig a birtokolt értékekhez kötött boldogság csak hazugság. Az a valóban gazdag, aki kötetlenül boldog. Boldog, mert nem hiányzik semmi fontos az életéből. Szeretik és szerethet. Aki jól érzi magát élete minden napján, mert tudja, hogy az állandóan Isten kezében van, noha az ő élete is olykor-olykor pillanatos meglepetésekkel bír, de ez mégsem bizonytalanítja el hitében. Aki Istennel együtt, Istenben él, annak az "enyém" gondolata nem teher a vállán, mert tudja, azt azért kapta, hogy szolgáljon vele. S aki jólétének lehetőségeit mások javára hasznosítja, az nemcsak forgatja a tálentumait, de megvédi magát a világ versengésétől, sőt a szeretet mindennapos gyakorlásában helyes önértékelésre is jut.

Aki felmagasztalja magát - sok ember megelégszik már a gazdagság látszatával is -, az bizony előbb vagy utóbb, de megaláztatik... s akkor a csalódás keserűségében a tehetősségbe szédült számára is kiderül: A megelégedettség nem a gazdagság hozadéka, az csak egyedül az Isten felé fordulásé... Ezért aki Teremtőjéhez visszatalál, az megtalálja önmagát is, s nem sóvárog akkor sem, ha világ ígéretes fényei rávetülnek az ő életére is...

Világosság...

A mai nap imádsága:
Uram! Hálát adok Neked a fényért, hogy világosságoddal körbefogod ezt az egész teremtett világot. Add, hogy lelkemben gyújtott Fényed ki ne húnyjék, abból naponta erőt meríthessek, s úgy éljek ebben a világban, hogy Nevedet dícsérjék, embertársaimnak haszna származzék belőle, magam pedig örömteli békességet nyerjek! Ámen.



Isten ugyanis, aki ezt mondta: "Sötétségből világosság ragyogjon fel", ő gyújtott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán. Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak
2 Kor 4,6-7

Sötétség és világosság, jó és rossz, élet és halál, kezdet és vég... Fogalmak, melyekkel megpróbáljuk leírni a körülöttünk lévő valóságot. Amit nem ismerünk, aminek neve nincs - gondoljunk csak Ádámra, aki mindennek, amit elé vitt Isten nevet adott -, attól tartózkodunk. Örök emberi tulajdonság ez. Szőlők aggodalmaskodnak, hogy gyermekeik kikkel barátkoznak - a teenagger nagy felháborodására -, hiszen ő ismeri a barátját... aztán kiderül sokszor, annyira mégse, de ez megint egy másik történet.

Nem kell hosszasan ecsetelni, hogy milyen hasznos, nem utolsó sorban kényelmes dolog, sőt a gyermek számára gyakran félelmet űző, hogy odamehetünk a villanykapcsolóhoz, s a sötét szobában egy szempillantás alatt mindent beborító világosság támad. Ez olyan megnyugató érzés... Jól emlékszem, első osztályos voltam, s egy téli estén valamiért szüleim egy estére magamra hagytak. Csabacsűd első házai között építették nagyszüleim a hosszú parasztházat, így az a falu szélén állt... egy kiserdőcske hatalmas cserfái tövében... Napfényes időben kimondottan biztonságot nyújtó idilli hely volt, de sötétben, ha enyhe szélzúgás is társult hozzá, kimondottan félelmetesnek tűnt... Nos, egyedül voltam a nagy házban, s bizony féltem. Ezért minden helyiségben, még a fürdőszobában is felkapcsoltam a villanyt... A megnyugató biztonság álomba szenderített, úgy találtak rám hazatérő szüleim.

Nagy dolog, ha valakinek a fejében gyúlnak fel a fények, s rádöbben az élet igazságaira, s nem hadakozik a jó ellen, hanem életébe elkezdi azokat beépíteni. Az igazi nagy ajándék mégis az, ha valakinek a szívében gyúl ki a világosság, a szeretet világossága. Ez a belső fény az, ami eligazít. Tanulásban és munkában, emberekkel való viszonyomban, nemkülönben hivatás-választásomban és természetesen párválasztásomban is. Ha hiányzik ez a belső világosság, akkor hibát hibára halmozunk, s nemcsak ideiglenes, de totális életvezetési kudarcot is vallhatunk.

A keresztény (krisztusi) ember tudja, hogy ez a mindent megvilágosító kincs az Istentől, a Világosság Atyjától jön, száll alá - tökéletes ajándékként. Ezt nevezik évezredek óta kegyelemnek. Rendkívüli erő ez, csodákra is képes: Isten nem bazáros mutatványos, Ő soha nem áll elő látványos cirkuszi produkcióval... De megteszi azt, amivel olykor a legnagyobbak is hiába próbálkoznak: megfordít életeket! Aki eddig istentelenül élt, az elkezd imádkozni és istenesen élni... Nem azért, mert fontos lenne számára, hogy mit mondnak a többiek, hanem azért, mert ebben találja meg lelke nyugalmát, élete sorsára-szabott teljességét.

A kincs, azaz az Isten Szeretete bennünk van, cserépedény-életünk hordozza azt. Vigyázzunk ezért rá, hiszen nemcsak a cserépedény, de életünk is törékeny...