Dicsekvéseink...

A mai nap imádsága:
Uram! Adj nekem alázatos szívet, hogy őszintén tudjak bizonyságot tenni szeretetedről! Ámen.

   

Ha dicsekednem kell, gyengeségeimmel fogok dicsekedni.
2 Kor 11,30

Ismerjük a salamoni bölcsességet: Bolond dicsekszik az ostobaságával... Nos, a gyengének azonban mindig van annyi esze, hogy erőtlenségével nem dicsekszik, sőt, inkább csöndben keresi az erőse(bbe)k társaságát. Különben is milyen stratégia az, ha világgá kürtöljük, amit inkább titkolni kellene? Ez a fajta magatartás több mint furcsa, meglehetősen különös. Pál is ennyire bolond lenne? Igen, ő valóban az, csak másképpen, ő az Isten "bolondja". De, aki Isten szolgálatában "bolondul" az valójában nagyon bölcs ember: Hiszen Pál apostol sem bűneivel dicsekszik, hanem azzal az Istennel, aki megpróbáltatások sokaságán keresztül megtartotta őt.

A kisgyermekek a homkozóban szívesen dicsekednek - s milyen ősszintén! - avval, hogy majd édesapjuk, nem is olyan soká, milyen nagyszerű játékot vesz... Milyen gyönyörűséges, már csak belegondolni is abba, hogy enyém lehet a piros labda, a versenybicikli, a motorkerékpár, a csillogó autó vagy a legmodernebb státusszimbólum-telefon vagy éppen a magas beosztáshoz tartozó döntéshozó íróasztal-hatalom!

Aki bölcs, az nem a "most"-ban, hanem távlatban gondolkodik. Mert ami ma még az enyém, az egy pillanat alatt, mint a lufi, kipukkanhat, semmivé válhat vagy nagyon gyorsan megemészti a moly és a rozsda. Birtoklás gyönyörűsége ide vagy oda, végül is, aki sokat markol, az keveset fog - tartja szólásunk. A birtoklási vágy bizony olyan, mint a rákos daganat, nem tudja hol a határ. Emiatt vannak válságok a világban, mindenekelőtt az emberi kapcsolatokban! Nem a pénzrendszert, hanem az elanyagiasult embert kell(ene) megreformálni... Persze egy jogszabályt könnyebb megváltoztatni, mint az emberek rossz beidegződéseit.

Időnként érdemes feltenni magunknak a kérdést: Mikor "dicsekedtem" utoljára az Istennel? Legutóbb mikor vált nyilvánvalóvá, amit éppen akkor és ott elértem, megtettem vagy éppen nem tettem meg, azt nem a magam eszének, erejének köszönhettem, hanem az Istennek? Esetleg elfogadtam, hogy most is "szerencsém" volt, s véletlenek kedvező együttállásában ügyes voltam, s észrevettem azt, amit más nem? A megtapasztalt kegyelmet nem továbbmondani vétek, hiszen az Isten valóságáról megvallot bizonyosságunk másokat is bátorít, s talán még segítséget is ad számulra, hogy visszataláljanak Teremtő Istenükhöz.

Időnk..

A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy bölcsen használjam fel időmet, a Te dicsőségedre, embertársaim javára, s a magam épülésére! Ámen



Jól vigyázzatok tehát, hogyan éltek; ne esztelenül, hanem bölcsen, kihasználva az alkalmas időt, mert az idők gonoszak. Éppen azért: ne legyetek meggondolatlanok, hanem értsétek meg, mi az Úr akarata.
Ef 5,16-17

Amióta ember az ember, azóta közösségben él, s tapasztalja, milyen jó, hogy vannak társai, akik az erejét meghaladó feladataiban segítenek. Így sikerült az elmúlt évezredekben megalkotni oly sok mindent, amikre ma is csodálattal tekint az utókor. A közösség ereje, s lehetőségei bámulatra méltóak, mai, modern korunkban különösképpen is. Az együttműködés mostani bonyolultsága korábban elképzelhetetlen magasságokba emelte az ember életminőségét, mindezek ellenére mindenhatóak mégsem vagyunk. Különösen nehéz nekünk elfogadnunk, hogy vannak események, jelenségek, melyek bár életünk fontos részei, mégsem tudunk értük vagy ellenük tenni, vannak dolgok, amikben csak mi "húzhatjuk a rövidebbet"... Ha egy meteor be akar csapódni a Földünkbe, akkor csak megfigyelni tudjuk, hogy ezt hogyan teszi, ha egy vulkán ki akar törni, akkor bármikor megteheti! Hasonlóképpen nem tudunk semmit sem tenni azért, hogy forogjon-e Föld vagy sem, múljon az idő vagy sem...

Ezért érdemes elgondolkodnunk azon, hogy mit tehetünk, s mit nem, bölcsen beosztva időnket, ami véges. Igen az "idők gonoszak", mert elhitetik velünk, hogy 1) van még időnk bőven mindenre 2) s hogy minden úgy lesz mindig, ahogyan az most van. Nos, ezzel szemben az igazság az, hogy amit ma elmulasztunk, azt végérvényesen elmulasztjuk, korrigálni magunkat a holnapban csak részben tudjuk, hiszen visszamenni az időben nem tudunk. Így van ideje mindennek: tanulásnak, s párválasztásra készülésnek, családalapításnak és gyereknevelésnek. Őszben tavaszt játszani badarság, télben a nyarat kergetni hasonlóan... A másik fontos igazság, hogy minden változik! Nem lesz mindig tehát úgy, ahogyan most van, azaz: nem leszünk mindig fiatalok és egészségesek, de hasonlóképpen a rossz sem tart örökké, azaz egyszer minden szenvedés és fájdalom véget ér...

Aki meggondolatlanul cselekszik, az nem számol azzal, hogy döntéseinek hosszú távú következményei vannak, aki bölcsen él, az tudja, hogy mindennek "ára" van. A bölcs tudja, hogy ideje véges, ezért keresi-kutatja az ÚR akaratát, mert önmaga minél jobb megértéséhez elengedhetetlen számára az Isten akaratának/törvényeinek, rendeléseinek/ajánlásainak minél alaposabb ismerete. Aki tehát folyamatosan tanulmányozza Istent, az Ő világát, annak "életminősége" egészen más lesz, hiszen felismeri saját korlátait, s ezért nem kezd bele esztelen projektekbe. A tornyot (életünk) ugyanis illik felépíti, a csatákat (lehetőségeink) nem árt megnyerni, s a célba illik beérni, azaz Istentől kapott feladatainkat be kell végeznünk, vagyis a ránk bízott missziónak "sikerülnie" kell! A siker garanciája azonban nem a mi véges erőnk, hanem Teremtőnk végtelen szeretete...

Istentudatunk...

A mai nap imádsága:
URam! Köszönöm, hogy érezhetlek Téged szeretetben, s a világba teremtett csodáidat szemlélve, hitben élve dicsérhetlek Téged! Ámen

   

Istent soha senki sem látta...
Jn 1,18a

...ennek ellenére újra és újra 'nekiszalad' az ember, hogy elképzelje - az Elképzelhetetlent. Hiába minden elvonatkoztatás - legyen az művészi vagy naivisztikus - mindegyik csak próbálkozás. Éppen ezért Isten-elgondolásainkban nem az eredmény a lényeges, hanem az őszinteség, amit a kiábrázolás közvetít. Ez az érzés 'befogható' számunkra, az Isten pedig megmarad örök, megfejthetetlen titoknak.

Az egyháztörténet - benne a keresztény lelkiség történetével - azonban jelesül mutatja, hogy minden korban akadtak jónéhányan, akik úgy viselkedtek, mintha látták volna az Istent. Ma is vannak olyanok - közösségek élén, szószéken állók között(!) is -, akik olyan magabiztosan nyilatkoznak/nyilatkoztat(!)nak ki Istenről mintha, ha egy kiló krumpliról beszélnének. Jellemző módon az effajta "isten-ismeretet" közlő ember tekintélyelvű, mely alapállás a párbeszédre való készség hiányával párosul. Az élet kérdéseire bagatell-egyszerűségű 'recepteket' kínálnak, s nem vállalják fel a súlyos problémák hosszú küzdelmet igénylő megoldási útját. Ezek a megoldás-klisék aztán az amúgy is válságban lévő, kereső, olykor lelki meghiúsultságban élőket könnyen emészthető illúziókkal igézik meg... s így lesz a cél-kereszténységből élmény-kereszténység. Különválasztani a destruktív élményt a konstruktívtól csak idővel lehetséges - ahogyan Jézus Urunk tanítja: "Gyümölcseikről ismeritek meg őket!"

Azért mert Istent soha senki nem látta, még nem jelenti azt, hogy Isten nem létezik. A bizonyíték hiánya ugyanis nem azonos a hiány bizonyításával! A hit szépsége éppen abban rejlik, hogy akkor is hiszünk, ha nincs közvetlen bizonyítékunk. Sidrák, Misák és Abednégó nem tudták előre, Isten megőrzi-e őket a tüzes kemencében - természetesen remélték -, de azt mondták: "Ha Isten nem is mentene meg minket, mi akkor sem tagadjuk meg Őt!" Ez a hit valóban hit, irigylésreméltó és szilárd. S ha belegondolunk... úgy szólni, beszélni a Teremtő Istenhez egy életen át, hogy Ő szavakban nem szól vissza - ez az igazi Istenhit!

Sok ember számára azonban ez felvállalhatatlan. Ők ugyanis megfoghatóan biztosat akarnak a megfoghatatlan dolgok - azaz a lélek világában is. Így lesz hitük mélységesen földi, hamisan emberi és törvényeskedő... Isten azonban Lélek, s ezért lélekben kell Őt imádni! Ez azt jelenti, hogy anyagelvűen nem lehet gondolkodni a Teremtő Istenről, csakis szimbólumokban, felvállalva, hogy minden csak jel-kép. S ha látszólag sikerül is valamilyen "elvonatkozatási-keretbe" zárnunk Őt, azért jó tudatosítanunk újra és újra, hogy mindenféle emberi keretből - mint ahogyan az ikonábrázoláson is látható - "kilóg az Isten lába" - mert a véges soha nem foghatja be a Végtelent... Isten mindvégig titok marad, az ember pedig ember.

Szavaink...

A mai nap imádsága:
Istenem! Szereteteddel töltsd meg szívemet, hogy úgy szóljak embertársaimhoz, ahogyan magam is szeretném! Ámen



Ha valaki azt hiszi, hogy kegyes, de nem fékezi meg a nyelvét, hanem még önmagát is becsapja, annak a kegyessége hiábavaló.
Jakab 1,13-14

A latin "pietas" szó nemcsak kegyességet és vallásosságot, de kegyeletet, gyöngédséget, odaadást, sőt jóságot, szelídséget, ugyanakkor ragaszkodást és könyörületességet is jelöl. Aki tehát valóban kegyes, az nem szak személyiségének egy szűk területén (pl. vallási ügyekben) az, hanem az élet minden területén: a legintimebbtől a társadalmi legnyilvánosabbig. Minden élethelyzetben a legkézenfekvőbb eszközünk - olykor fegyverünk -, akaratunk kifejezésére az Istentől kapott ajándékunk, a teremtő szó.

Jóllehet adományról van szó, mégsem élünk vele ennek megfelelően. Arra kaptuk, hogy segítségünkre legyen az egység megteremtésében, ehelyett bomlasztunk vele. Hányszor vétünk a 8. parancsolat ellen, elfeledve Luther kátémagyarázatát: "felebarátunkat hazugságba ne keverjük, el ne áruljuk, ne kisebbítsük, se rossz hírét ne költsük, hanem inkább mentsük, jót mondjunk róla, és mindent javára magyarázzunk." Az tény, hogy ezen józan intést olykor elfeledjük, de az is, hogy ha egyszer belelendülünk vélt igazunk magyarázásába - alig tudjuk abbahagyni. Mindezeken felül a legnagyobb hibát is elkövetjük: önmagunkat becsapjuk. S aki önmagát áltatja, az már messzeb nem kerülhet az élet valóságától...

A kegyes élet - a fentiekben felsorolt sokszínű jelentéstartalmaknak megfelelően - nem statikus állapot, bár sokan így hiszik. Régi farizeusi kazuisztikus gondolkodás, hogy a forma tartása hozza a tartalmat... pedig pont fordítva van! Nem azért élem meg mélyebben az Istent, mert gyakrabban imádkozom, hanem azért imádkozom gyakrabban, mert mélyebben (meg)élem az Istent. S mivel Isten nemcsak mindenütt jelen van, de minden által hívogat is minket, ezért ahol szükség van a szeretetből fakadó segítségünkre, ott kell életünknek aktívvá válni. A krisztusi ember nem vonul vissza, de nem is ugrik ki esztelenül a lövészárokból, hogy ily módon bizonyítsa a golyózáporban mártíromságát. A keresztény ember kiváltsága az építés, az emelés, az emelkedés lehetőségének hirdetése. Emelkedni és emelni pedig csak az tud, aki az Isten szeretetére hagyatkozik, s eszerint alakítja minden napját. Ne áltassuk magunkat, a megoldás ugyan bennünk rejtőzködik, de az Isten nélkül - bűnös természetünk okán -, soha nem találjuk meg hozzá a megfelelő kulcsot...

Szeretetért.

A mai nap imádsága:
Uram! Tégy engem békességed, szereteted követévé ma is! Ámen.



Amikor a körülötte levők látták, hogy mi készül, megkérdezték: "Uram, odavágjunk a karddal?" ... "Hagyjátok abba!" "Úgy vonultok ki ellenem kardokkal és botokkal, mint valami rabló ellen."
Lk 22,49..51a..52b

Jézus elfogatásának Getcsemáné-kertbéli viharos párbeszédéből jól ismert mondatok ezek. A mondatok messze túlmutatnak az adott helyzeten. Örök emberi magatartás, hogy erőszakra erőszakkal válaszolunk. Látták, hogy mi készül, persze, hogy ökölbe szorult a kéz, s a kard után nyúlt. A pillanatnyi helyzetben az "odavágás" lehet, hogy "rendet " teremt, de a külső erőszak, mindig belső békétlenséget szül. Az ember bizonyos életkor után nem ideiglenes megoldásokat akar, hanem hosszútávúakat. Ugyanígy Istennel való kapcsolatunkat sem ideig-óráig tervezzük, hanem véglegesre. Éppen ettől a véglegességet megpecsételő, Isten igazságára kimondott igentől nagyon sokan félnek.

Az erőszak erőszakot szül. A sötétséget nagyobb sötétséggel nem lehet eloszlatni, de elegendő egyetlen gyertyaláng is, hogy a reménység életben maradjon, s utat mutasson. Vannak helyzetek saját életünkben, s a történelemben is, amikor hiába lobogna a szeretet hatalmas tüze, a gonoszság esője úgyis elmosná azt. Ilyenkor egy viszonyulás a helyes: Őrizni a lángot, hogy a megfelelő időben, s helyen legyen mivel meggyújtani az éltető meleget adó "farakást".

Ha annyira erős lenne az ember, mint amennyire nem, akkor nagyvonalúsággal kezelte volna Jézust, mint vallásos álmodozót, aki a szeretetet prédikálja, s gyakorlatilag senkinek nem árt... De nem, az ember bátorsága a védtelen civilek megkardlapozásában, az asszonyok, gyerekek megfélemlítésében, politikai és etnikai tisztogatásokban, szőnyegbombázásokban vagy az atombombák másodperc tört része alatt tízezrek életét kioltó bevetésében áll!

"Hagyjátok abba!" – mondja Jézus. Nem rabló vagyok, hanem életetek megmentője! Ha a magatok eszére hallgattok, akkor elvesztek, ha az én szeretet-parancsaimat követitek, megmaradtok áldásként itt a Földön, s megmaradtok Atyám mennyei országának örököseinek is...

Vezetés...

A mai nap imádsága:
Uram! Vezess engem életem minden napján, hogy el ne tévedjek az útról, mely Hozzád vezet! Ámen
   

Amikor látta a sokaságot, megszánta őket,
mert elgyötörtek és elesettek voltak, mint a juhok pásztor nélkül.
Mt 9,36

Amióta az ember közösségben él, azóta minden kis- és nagyközösségnek megvan a maga vezetője... Közhelyes, de igaz: amilyen a vezető, olyan az adott közösség is. A jó vezető mindig a rábízottak javát keresi, a rossz vezető pedig a maga hasznát lesi és "basáskodik" a többi fölött. Mivel a hatalom mindig deformál is - karaktertől, személyes kvalitástól függ, hogy kit mennyire -, ezért a történelemben mindig többen voltak a rossz vezetők, mint a jók.

Tény, hogy az emberek nyolcvan százaléka - ha nincs vezetőjük -, az anarchia, a káosz felé fordul. A vezetés nemcsak abból áll, hogy valaki az élre áll. Hiába a magas intelligencia, a kiugró érzelmi képesség, ha nincs spirituális intelligenciája egy vezetőnek, akkor lehet sikeres irányító, de távlatokban gondolkodó karizmatikus ember sosem lesz belőle.

Jézus szánta a sokaságot -, mert elesettek voltak... Ma a fiatalok ezt úgymondják: "talajt fogtak"... S milyen igaz, aki a porban fekszik, azt nehéz lelkesíteni. Aki az anyagvilágban él mozog, azzal bármit meg lehet csinálni. A diáklázadásos hatvanas években az amerikai gyógyszertárakban - amíg meg nem történtek az első kábítószer hatása alatt elkövetett brutális gyilkosságok -, recept nélkül lehetet kapni a legerősebb szintetikus kábítószert, az LSD-t. Nemcsak azért engedték ezt, mert nem voltak tisztában a nemkívánt mellékhatásokkal, sokkal inkább kíváncsiak voltak arra, hogyan lehet tömegeket pszichedelikus szerekkel manipulálni. A legfőbb okot azonban sokáig elhallgatták: ki akarták zárni a fiatalokat a politikai döntésekből. Ne sokat gondolkodjanak, hanem menjenek inkább harcolni Vietnamba...

Vezetőre szükség van. A keresztény ember azonban soha nem az emberekben reménykedik, hanem Teremtő Urában bízik. Döntéseit mindig magasabb összefüggésekbe állítja. Meghatározó számára, hogy a szűkebb és tágabb közösség épül-e döntései által vagy inkább nehézségeket okoz velük. Tudja azt is, hogy a közösség, amibe Isten helyezte, annak jólététől függ az ő jóléte és boldogsága is.

Ezért figyünk a Jó Pásztorra, aki velünk van, s vezet. Ígérete szerint életünk végéig mnden napon - hitünk és reménységünk szerint át az örökkévalóságba.