Bűnlátás...

A mai nap imádsága:
Szereteted fénye járja át életemet, Uram! Ámen



Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól.
1 Jn 1,9

Bűn az, ami elválaszt az Istentől, azaz a Legfőbb, legfontosabb valóságtól... Legyen az vétek vagy mulasztás, ha nem látjuk be annak elhatároló erejét, magunkat csapjuk be. Az ember készséges arra, hogy az igazságnak csak egy szeletét, számára kedvező variánsát prezentálja a másik felé, hogy szépítse a dolgokat, hogy "csúsztasson". A bűnök azonban csak gyűlnek életünk hátizsákjában, s egyszer továbbhordozhatatlan teherré válnak. Ilyenkor elég egy rossz élet-mozdulat, egy átgondolatlan lépés, s a súlyos teher gödörbe, sőt szakadékba ránthat. Nos ebben rejlik a bűn igazi gonoszsága! Szinte észrevétlenül ragad életünkhöz, s egyszercsak ránt egyet egész személyiségünkön, sőt át is veheti uralmat...

A világ mindig szépít és keresi az önigazolásokat: "Sajnos a körülmények!"... "Erre szocializálódott"... "Mi mást tehetett volna?"..."Szeretethiánya volt"... S ki tudja hány jól hangzó érvet lehetne még felsorolni, melyek tompítják a bűn, bűn voltát, minek következtében azt hiheti az ember, tulajdonképpen minden rendben, s közben egyre csak távolodik attól a Valóságtól, ami a létnek értelmet, tartalmat, s távlatot ad.

Aki megvallja bűneit, az beismeri saját határait. Az alázatos (nem alázatoskodó!) ember jól látja, hogy határtalanul nem lehet rugdalódzni a lélek isteni rendje ellen, s ha nem akarja, hogy elpattanjanak a belső értékeket tartó finom lélek-szálak, akkor bólintania kell az Isten igazságaira.

S mi az igazság? Az, hogy az isteni szeretet nélkül nincs feloldódás, kiegyenlítődés az életben, nincs igazi harmónia a világgal. Ha nincs meg az életünkben az Isten mindent bölcsen elrendező kegyelme, akkor nincs meg békességünk, s hajlamosak vagyunk idegesen ide-oda kapkodni, s azt sem csináljuk jól, amire képesek lennénk.

A legnagyobb gonoszsága bűnnek, hogy elhiteti velünk: tulajdonképpen minden rendben van, nincs "veszve" semmi. A hívő ember azonban tudja, hogy a legkisebb dolgok is életveszélyessé, sőt tragikussá válhatnak... Mint a mesében, ahol nemtörődöm kovács hitványul patkolta meg a király lovát, amely elbotlott a csatában, s végül nem csak a király, de a csata, sőt az egész ország odaveszett...

Cselekedeteink...

A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy az vezéreljen utamon, ami épít és szépít, ami növel és emel, nem csak engem, de környezetemet is! Ámen


Az ÚR mindenkinek megfizet a maga igazsága és hűsége szerint,
1 Sám 26,23a

Régi megfigyelés: Mindenki megkapja a magáét... s ugyanígy ősrégi a hiedelem: ha többieknek nem is, nekem úgy is sikerül megúsznom! Hát nem. A bűnt mindig követi a büntetés, ahogyan a jó megcselekvését is a jutalom. Ha büntetés látszólag el is marad - a vétkes nem tudja, hogy Isten órája másképpen jár(!) -, a jót cselekvő rögtön megkapja jutalma nagy részét: békességben, megelégedettségben, hiszen jót tenni, jó érzés.

Az az igazság, hogy a hazugságok mindig nagyobbat ígérnek, mint ami egyáltalán lehetséges, s ezért különösen is tetszik a véges embernek, ha önnön lehetőségeit meghaladó dolgokról álmodozhat. Így hisszük el az élet nagy hazugságait: "Isten nélkül mégiscsak könnyebb az élet, parancsai csak terhek, magam is tudom, hogy mit kell tennem az életemmel, jobb, ha a 'magam ura' vagyok..." Aztán az idő bebizonyítja: a hitető hazugság hazugság maradt mindvégig, mert nem teljesültek az ígéretek. Ilyenkor jönnek a "ha, akkor és ott"-gondolatok! Ha még egyszer újrakezdhetném, akkor már Istennel együtt, az Ő akarata szerint csinálnám ezt az "egészet" -, de az idő kerekét visszafordítani nem lehet, az élet éppen attól fájdalmasan értékes és szép, hogy egyirányú...

Egyszóval: amit megrendel(t)ünk, azért fizetünk! Királyok és nagyurak, ma élő hatalmasok és mindazok, akik majd a jövőben kényúri elődeik mottóját valósítják meg az egyre nagyobb hatalomra törekvéssel, fizetni(!) fognak cselekedeteikért. Ha itt nem, akkor odaát... Ha persze nincs 'odaát', akkor teljesen mindegy, hogy hiszünk-e az isteni igazságszolgáltatásban vagy sem, de ha... de, ha mégis van... akkor már a puszta gondolat is, hogy "a bűnöst a külső sötétségre vetik, ahol lészen sírás és fogaknak csikorgatása" beleremegésre indítja a véges embert. Nos, ne legyen illúziónk, a halál közeledtével, amikor megszűnik a világ, s egyre inkább beszűkül az ember, s már csak magunk vagyunk, no meg a JóIsten... akkor nem a haláltól, hanem a számonkéréstől való félelem elemi erővel veti fel a kérdést: mi van, ha mégis mindaz, amit tagadtam, az igaz?

December van, s karácsony közeledtével ajándékozási lázban ég a fél világ... a "nagyobb öröm adni, mint kapni"-igazsága legalább évente egyszer győzedelmeskedik - bár a reklámokban gyakran hallani ilyesmit: "Ajándékozza meg magát karácsonyra!"... Buta ember! Ha önmagadat "ajándékozod" meg, azt úgy hívják: önszeretet. Az ajándékozás pedig az, amikor másnak adsz, nem a máséból, hanem a sajátodból! Ha a magunkéból adunk magunknak, azt úgy hívják: (el)fogyasztás...

Isten az életünket illetően tapintatos, s nagyon "demokratikus", hiszen ki milyen utat választ magának, azon engedi őt járni. A rosszat lehet parancsra is tenni, de a jót kierőszakolni nem lehet, mert ha valaki kényszer hatására teszi a jót - ezt már a régiek is tudták -, abban bizony "nem lesz sok köszönet"! Karácsony vonzásában mindenkinek fel kellene tennie a kérdést: Mit adhatok, ami tartós, hasznos, s nem emészti meg a moly és a rozsda? S ha valaki jól átgondolja ezt a valójában nem anyagi jellegű, de egzisztenciális, azaz létünket, annak minőségét alapvetően meghatározó kérdést, akkor rádöbbenhet, az életben a legnagyobb ajándék az istenadta lehetőség, hogy ezerarcúan szerethetünk...

Életünk...

A mai nap imádsága:
Uram! Segíts, hogy megmaradjak Nálad! Ámen


Embert ültettél a nyakunkra, hol tűzbe, hol vízbe jutottunk, de kivezettél.
Zsolt 66,12

Lehet-e realistábban leírni az életet, mint az idézett zsoltárvers? Aligha... Életünk bővölködik drámai fordulatokkal, hol csúcsra jutunk, hol meg a völgyben vagy annak is egy mély kútjában találjuk magunkat. Olyan változásokat élünk meg magunk körül - s talán magunkban is -, melyekre illik a zsoltáros kifejezése: tűzön vízen át. S, ha mindez még nem lenne elég olykori elkeseredettségünk irodalmi kifejezésére, mai napi igénk bevezető szavai még erősítik is a megállapítást: Bizony bőségesen elég a nyomorúság - betegség, veszteség, halál - önmagában, de ha még elviselhetetlen embereket is kell mindezeken túl elviselni, az maga a pokol előszobája...

Szinte nincs nap, hogy ne látnánk, ne tapasztalnánk reménytelennek tűnő embersorsokat - s az esetek többségében még segíteni sincs módunk. Nyugtatgatjuk magunkat "Hát ilyen a világ!" -, de tényleg ilyen? Vagy csak ilyenné tettük mi emberek? Azt bizton állíthatjuk, hogy az az ember, aki nem tudja "beleálmodni" a hétköznapokba a Mindenható Istent, akinek nincs hite a Teremtő-Gondviselő Istenben - még úgy, a "maga módján" sem, annak tényleg rettenetesen nehéz az élet...

Ahogyan a jelen folyó klímakonferencián is mondogatják "Nincs B-bolygónk, csak ez az egy Földünk!" ugyanígy mondhatjuk életünk is csak egy van. Nincs újrakezdés, mint a társasjátékban, amikor rossz mezőre vet minket az kocka-véletlen, s visszaparancsolnak a startmezőre... Ha mindent-újrakezdés nincs is, azért a hívő embernek van egy csodálatos segítsége: Isten "B-terve". A sosrsunkraszabott mentőöves pillanatnyi, s megváltásos egész életünkre szóló... Isten mentő szeretetének valósága a Krisztus valósága; az akkor és ott az emberi testté lett, s az itt és mostban pedig a krisztusi önfeláldozó szeretetben megtapaszhalható...

Isten mindig kivezet a mélyből, nem hagy a sötétségben. Ez az evangélium. Nincs olyan krízis, amiből ne lenne megoldás Vele együtt, s nincs az a krízis, amiből még ne taszíthatna mélyebbre az Isten-nélküliség... Ezért fontos tekintetünket Istenre emelni akkor is, ha a körülmények/tények vagy egyes emberek gonoszsága esetleg a magunk makacssága a mélybe rántana...

Kegyelemért.

A mai nap imádsága:
Uram, irgalmazz nekem!Ámen



Mindnyájan egyetértettek Jézussal, majd elcsodálkoztak azon, hogy a kegyelem igéit hirdeti, és azt kérdezgették: "Nemde a József fia ez?".
Lk 4,22

Lassan harminc éve is már, hogy az öreg Sinka Pista bácsi azt mondta nekem. "Matyikám, egyet jól jegyezz meg! Soha nem az számít, hogy mit mondanak, hanem hogy ki mondja..." Messze elkerültük egymást, bizonyára ő is megpihent már, mint minden földi halandó küzdelmei után, de a tőle tanult igazság sokszor fülembe cseng. Bizony, így van ez ma is. Mondhat bárki, bármilyen butaságot, ha hűséges talpnyalói kórusként visszhangozzák szavait, talán ő is elhiszi, "lám-lám, most is milyen bölcseket szóltam". Akkor nem is számít, hogy mit mondanak? De csakis a tartalom számít, mert az munkálja azt, aki szól - így van ez köztünk, emberek között.

Ritka pillanat. Jézussal egyet értenek. Nem tartják vallásos álmodozónak, farizeuspukkasztó különcnek, istenkáromló bitangnak. Nem, most azt mondják: "Egyetértünk veled Jézus, hiszen a kegyelem igéit hirdeted." Milyen jó hallani az igazságot... de milyen nehéz azt megcselekedni! Kibúvókat keresünk: Nem, nem én vagyok erre alkalmas! Az idő sem megfelelő! Minek keressem az ütközést a másikkal? - érv számtalan akad, hogy ne azt cselekedjük, amit a szívünk diktál. Az a testrészünk, amit legmagasabban hordunk, az van legtávolabb az Istentől. Hiába remegteti meg Isten a lábunkat a körülményeken keresztül, hiába halmoz el a szívünknek célzott élmény-üzenetei sokaságával - eszünk, a büszke ráció ellenáll... akár életünk végéig.

Mire várunk? MIért késlekedünk az igennnel és miért nem akarjuk felvállalni annak következményeit? Mert félünk. Félünk, hogy meg kell tagadnunk önmagunkat, hogy fel kell adnunk a szabadságunkat, hogy be kell tartani sok-sok parancsolatát az Istennek. Megannyi tévhit, hamis elképzelés az Országról, mely közöttünk és bennünk van. Csak fel kellene már fedezni, s végre félre kellene tenni minden mást, mely akadályozza, hogy megérintse lelkemet az Ő Szeretete. Az üzenet szól ma is, szavak nélkül is. Az ablakon legördülő vízcseppek csöndjében, de a minket körülvevő emberek zsongásában is. Egyszer már esélyt kellene adnunk a szívünknek is... vagy ma is azt mondod: De hiszen ezt csak az ács gyereke mondta...

Otthon...

A mai nap imádsága:
Uram! Adj otthont mindenkinek, s add hogy mindenki érezhesse saját fészkében a Te szereteted melegét! Ámen


Még a veréb is talál házat, és a fecske is fészket, ahova fiókáit helyezi oltáraidnál, Seregek Ura, királyom és Istenem!
Zsolt 84,4

Azt régóta tudjuk, hogy az állatok bizonyos szempontból okosabbak az embernél... A majom memory-játékban simán megveri az embert, az elefántok akár harminc kilométeres távolságból is meghallják társaik vonulását - nem a fülükkel, hanem a talpukkal! Számtalan "csodát" lehetne emlegetni a teremtettségből - Isten túlcsordulóan telerakta a világot jeleivel, melyek értelmes vizsgálatából levonhatók a következmények: tiszteld az életet. Mi meg nem tiszteljük - mérgezzük a világot. Bűnösök elsősorban azok, akik mind a mai napig az alapvető élelmiszerekkel is tőzsdéznek, s így megfosztanak százmilliókat a munkától, megint máshol pedig a föld vegyszeres kizsákmányolására kényszerítik a gazdálkodókat. A mennyiség, s a látszat-minőség a döntő... mindennek persze ára van: pusztul a természet, még a túlélőbajnok verebeink is eltűnnek Európából.

Mindenkinek kell(ene) hogy legyen fészke, otthona. Sajnos sokan vannak, akik az otthon melegéből semmit nem éreznek, s nem azért, mert azt nem a távhő vagy a pontosan beállított termosztát ne biztosítaná. Az otthon melege ugyanis belülről fakad, a viszonyból. Amilyen a viszonyunk a környezetünkhöz, olyan az életminőségünk. A viszony milyenségét pedig az Abszolútummal való kapcsolatunk határozza meg mindig.

Az otthon melegén túl van még valami, ami nagyon fontos: helyem a világban. Érzem-e, hogy ahol most vagyok, az valóban az én helyem, ez az amit nekem rendelt a Teremtő. Ha erről nem vagyunk meggyőződve, akkor érdemes tovább keresni, nyitottnak lenni a lélek barangolásaira. Az Istenhez vezető ösvények - nekünk úgy tűnnek - össze-vissza kanyarognak az életben, azaz csak idő kérdése, hogy mikor találunk rá. Ha már rajta vagyunk, bármilyen rögös is és kacskaringós, jó úton, Isten szerinti egyenes úton járunk. Ilyenkor telik meg szívünk hálával, mert megértjük, hogy az igazi otthonunk ott van, ahol lelkünk békességet nyer, azaz Istennél.

Szeretet..

A mai nap imádsága:
URam! Köszönöm, hogy szeretsz! Add, hogy szeretetedet továbbadhassam! Ámen


Tudom, hogy van benned állhatatosság, terhet viseltél az én nevemért, és nem fáradtál meg, de az a panaszom ellened, hogy nincs meg már benned az első szeretet.
Jel 2,3-4

Az egyik német szólás így mondja: "Az első szerelem fényeskedik a leginkább". Tény, hogy legszebb szerelem a felfedezés izgalmával átszőtt vonzódás. A Szentírásban gyakran találhatunk metaforát, példázatot vagy hasonlatot Isten és az ember misztikus kapcsolatára. Kifürkészhetetlen a szerelem, s méginkább titokzatos az Isten maga, de mindkettő megtapasztalható a szeretetben!

Számonkérni évtizedek után a hűséges társunktól: "De nincs meg benned az első szeretet!" - kissé ellentmondásos lenne... Azért, mert nem röpködnek pillangók a lelkemben, elsősorban nem a társam a hibás, hanem én magam. Így aztán nehezen érthető, mi is akar lenni ez a jelenések-könyvbéli panaszos számonkérés? (Persze van sok más mélységesen emberi elképzelés a Jelenések Könyvében, ill. nemcsak ott, de ez az a bizonyos csipkés pólya - a Biblia emberi része, ahogyan Luther mondja -, ami az isteni üzenetet »Krisztust«, mint gyermeket hordozza.)

Az első szeretet tulajdonképpen egy metafizikai találkozás. Az emberi létezés rendjében ez a pillanatos kontaktus alapvető jelentőségű, az isteni valóság "tanulmányozását" enélkül nem lehet elképzelni. Ez az első találkozás ugyanis meghaladja eladdigi tapasztalatainkat, s felvillantja azokat a dolgokat, melyek az emberi értelmünk külső határain túl vannak. Ha ez nincs meg - nevezhetjük ezt megtérésnek, azaz Isten és ember egymásra-találásának -, akkor Isten megmarad emberi korlátok közé szorított gyatra elképzelésnek... Ennek egyik jeles példája, amikor a Krisztus-tan/krisztológia primitív, jobb esetben csak ultranaív jézuskázásba sorvad.

Van-e "joga" Istennek számonkérni ezt az élményt? Ami ember számára lehetetlen, az Istennek lehetséges, ami számunkra érthetetlen, az Isten számára "logikus". Isten nyilvánvalóan azért kéri számon ezt az élményt, mert ebben Ő maga - titokzatosan, de nyilvánvalóan - cselekedett. Elflejteni, hogy az Isten munkálkodott az életünkben, azt jelenti: elhajoltunk Attól, Aki alapja, garanciája annak, amik vagyunk, s amivé válhatunk...

Ahogyan társunknak évtizedek múltán is szinte naponta fülébe suttogjuk: "Szeretlek!" - ugyanúgy Istennek is illik megvallanunk: "Istenem, nem felejtettem el kegyelmedet!" Aki gyakorolja hitét, az tudja mit is jelent ez valójában és nemcsak tudja, de érzi is, s ez nem mindennapi, megújító erő birtokosává teszi...