Felismeréseink...

A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy ne félelmeim, hanem szereteted világossága irányítsa életemet! Ámen


Íme, nyitott ajtót adtam eléd, amelyet senki sem zárhat be, mert bár kevés erőd van, mégis megtartottad az én igémet,
Jel 3,8b

Amióta kiűzettünk a Paradicsomból, azóta tudjuk mit jelent kint lenni vagy bent lenni... no meg azt is, hogy bizonyos ajtók világokat választanak el egymástól. Számos ajtón haladunk át naponta, s egyáltalán nem gondolkodunk el az ajtó szimbolikus értelmén, csak átmegyünk rajtuk... Megtorpanni is csak bizonyos ajtók előtt szoktunk, melyeken a legkülönfélébb táblácskák kérdéseket ébresztenek bennünk, s minél súlyosabbak ezek a kérdések, annál bizonytalanabbul nyomjuk le a kilincset...

Nos, mindannyiunk életében elkövetkezik egyszer egy pillanat, amikor odakerülünk egy ajtóhoz, ahol nincs semmilyen táblácska, sem nevek, sem titulusok, ráadásul még résnyire nyitva is van - mégis jól tudjuk/érezzük hol állunk. Különös kegyelem, ha innen még visszafordulhatunk, s rendezhetjük a dolgainakat: korrigálhatjuk, s megpróbálhatjuk jóvátenni - legálább részben - elkövetett hibáink, vétkeink, mulasztásaink következményeit. Akit megérintett ennek a fénynek az ereje, a tisztasága, a szeretet-melege, visszatérve ide, ebbe a nyüzsgő életbe, nem beszél az élményéről, hanem elkezd végre élni... Úgy, ahogyan azt a JóIsten megálmodta: boldogan, a Lélek vonzásában, napról napra kiteljesedve.

Noé bárkáján az ajtót Isten zárta be - s az az ajtó onnantól kezdve be volt zárva, halandó ember azt ki nem nyithatta. Ugyanígy azt az ajtót, amit Isten kinyit, az egyszer s mindenkorra ki van nyitva, s a véges teremtménynek nincs hatalma azt becsukni... S mit kell értenünk ezen az ajtón? Elsősorban életünk lehetőségeit, melyek abból fakadnak, hogy Isten kegyelméből élünk! Ő elénk adta azt a távlatot - amit mi a legmerészebb álmunkban sem képzelhetünk el - istenképűségünk megélésének lehetőségét. Végességünk ellenére - ha csak néhány pillanatra is -, de végtelenül szerethetünk, s az Isten végtelen szeretetében naponta megfürödhetünk. A hívő ember erre mondja, hogy megtalálta élete értelmét.

Jézus URunk azt mondja: "Én vagyok az ajtó: ha valaki rajtam át megy be az megtartatik, az bejár és kijár, és legelőt talál." Jn 10,9. Aki tehát átlép a Krisztuson - azaz átmegy a szeretet isteni világába -, az megtartatik. Mert mindenki elsorvad, aki tagadja Isten szeretetét -, akár szóval, akár cselekedettel teszi azt! Isten szeretetének ajtórésnyi világossága, legalább egyszer az életben, mindenkit megrettent, de aki félelmén felülkerekedik, s rábólint a felismert igazságra, hogy ti. jobb a világosságban élni, mint a vétkek homályában bujkálni, s a bűn sötétségben tapogatódzni, annak szívbéli döntését megáldja, ereje lesz harmincszoros, hatvanszoros, sőt százszoros, mert Ő irgalmasan cselekszik ezerízig azokkal, akik szeretik Őt és megtartják parancsolatait...

Gondviselés..

A mai nap imádsága:

URam! Jóságoddal körbeölelsz, s ezt oly természetesnek veszem, mintha az "járna" nekem... Bocsásd meg, amikor megfeledkezem, hogy mindent csak Neked köszönhetek! Ámen


"Ugye, a verébnek párja egy fillér, és egy sem esik le közülük a földre Atyátok tudtán kívül? Nektek pedig még a hajatok szálai is mind számon vannak tartva. Ne féljetek tehát: ti sok verébnél értékesebbek vagytok."

Mt 10,30-31

Hajlamosak vagyunk arra, hogy a gondviselést csak a szokatlan, rendhagyó és meglepő körülményekben lássuk. Csak akkor gondolunk a gondviselésre, amikor Isten drámaian közbelép pozitív értelemben (munkahely, oltalom egy balesettől, sikeres gyermekszülés) vagy negatív értelemben (munkahely megszűnése, betegség, magzat elveszítése) azért, hogy céljait beteljesítse. De a gondviselés nem csak Isten uralkodását és kormányzását jelenti. A gondviselés elsősorban minden dolognak a fenntartását és megtartását jelenti ? különben nem lenne mit uralni vagy kormányozni!

A nehézségünk abból adódik, hogy meglássuk Isten beavatkozását minden dolog fenntartásában. Életünk, létezésünk normális folyamát könnyen vesszük, vagy nemegyszer "zsákmánynak" tekintjük, azaz: úgy rendelkezünk, beszélünk, cselekszünk, mintha mienk lenne a legfőbb hatalom, elfelejtve vagy figyelmen kívül hagyva, hogy a mindennapi egészségünk, az ép testünk, elménk élessége, mozgáskoordinációnk, valamint minden más funkcióink, melyek erőfeszítés nélkül léteznek, mind Isten megtartó gondviselésének kezéből érkeznek. Szomorú, hogy az emberek többsége csak akkor gondol a gondviselésre(Istenre), amikor az élet, a mozgás, vagy a légzés - melyek különben normálisnak tűnnek -, megszakadnak... Isten megtartó gondviselését mindennap tapasztalhatjuk: "Lefekszem, alszom és fölébredek, mert az Úr támogat engem." - Zsolt 3,6

A gondviselés tagadása az aggodalmaskodás. A napi sajtó, és a magazinok is, rendszeresen foglakoznak az aggodalommal, és néha még véleménykutatást is rendeznek azzal kapcsolatban, hogy mi aggasztja az embereket a legjobban. Az emberek aggódnak betegségeik és fájdalmaik miatt, az öreg kor miatt, a halál közelsége miatt, pénzügyi problémák miatt, és folytathatjuk a listát. Megvannak aggodalmaink az egyházon belül is. Megöregedtek a munkások, nem történt meg az őrségváltás. Sokat temetünk, keveset keresztelünk és konfirmálunk. Nincsenek fiatalok. Vannak ugyan néhányan, de többől hiányzik az az elkötelezettség és az a tradicionális józan vallásosság, ami a gyülekezeteinket évtizedeken át jellemezte. Szóval... lenne miért aggódni!

A Mester más utat ajánl! Nézz körül: egyetlen madár sem épít több fészket, mint amire szüksége van, a medvék is megelégszenek egy barlanggal! Gyaníthatóan egy hörcsög vagy mókus sem az aggodalomtól pusztult el, mert esetleg tehette volna, de lustaságból nem gyűjtött volna eleget a téli hónapokra. Az állatok nem aggódnak, mint az emberek...

Kálvin szerint az aggodalmaskodó olyan, mint a nyugtalan pogány, aki nem látja, hogy Isten irányítja a világmindenséget. Azt hiszi, hogy Isten "alszik" és nem törődik a gyermekeivel. A Teremtőnk azonban ismeri a szükségeinket, s ahogyan gondoskodik a mező liliomairól és az ég madarairól, ugyanúgy, sőt még jobban gondoskodik mirólunk. Lutherünk pedig azt tanítja, hogy ha hisszük, hogy van Isten, akkor nem aggodalmaskodunk az élet szükségei felől. Ahogyan a szülők gondoskodnak gyermekeikről, ugyanúgy a Teremtő is gondoskodik rólunk. Isten parancsa az, hogy dolgozzunk, és ha nem érünk el sikert, az Úr akkor is gondot visel ránk - s ez nem kis eredmény!

Nemkülönben... az aggodalom ugyanannyi időt(olykor még többet!) vesz igénybe, mint a munka, de munkával sokkal előbbre jutunk, mint az aggodalmainkkal. Az aggodalom olyan, mint a hintaszék: mozgunk és látszólag csinálunk valamit, de nem jutunk előbbre...

Krisztuskövető élet...

A mai nap imádsága:

Uram! Szeretnélek követni, de oly sok minden van életemben, ami elvon engem követésedtől. Adj nekem hűséges szívet, hogy Benned megerősödjek, s cselekedni tudjam akartodat, s értelmet nyerjenek életem értelmetlenségei is. Vonzásodot enged megéreznem, hogy szereteted hiteles követévé válhassak a világban! Ámen

Aki győz, azt oszloppá teszem az én Istenem templomában, és onnan nem kerül ki többé, felírom rá az én Istenem nevét.
Jelenések 4,12ab

Az ókeresztény bazilikák építésekor a templomi oszlopoknak nevet adtak, többnyire az apostolok neveit, hiszen ők voltak azok, akik apostoli munkájukkal "tartották" az egyház epületét. Győztes életük volt, hiszen a hagyomány szerint mártírkért halt meg mindegyik, kivéve János apostolt, akinek a magányosság keresztjét kellett hordoznia Patmosz szigetén.

Az oszlopokat később díszítették is, különböző faragványokkal. Odakerültek mindenféle furcsa, nem éppen bizalomgerjesztő "teremtmények". Egyértelmű volt, hogy ezek a szörnyecskék (gnómo/gargoyl) csakis az alvilág erőinek szolgálatában állhattak. Az Isten házában azonban mindenki "megszelídül", még az ördög csatlósai is szolgálják Istent, hiszen az oszlopon kiképzésük tartóelemként is fungált. Milyen szép szavaknélküli szimbolikus-architektális üzenete ez a korabeli keresztény közösségeknek: az Isten tervében a rossz is jóvá alakul. Mi ez, ha nem az Isten gondviselő jóságába vetett hit kifejezése?

Tartani a terhet nem könnyű feladat. Aki családot alapít, az övéiért küzd naponta, az jól ismeri ezt. A másokért kiállás nehézségeit, a vezetés komplexitását jól érzik azok, akik egy-egy közösség élén járnak. A politikusi pálya elértéktelenedése annak a következménye, hogy az ember elfelejtette, hogy minden hatalom az Istentől van. Amikor ezt deklarálták, akkor azt akarták kifejezni: Ha hatalmad van, onnan felülről, akkor azt csak arra használhatod, amire Isten szánta, azaz: szolgál vele. (A latin minister szó szolgát jelent.) Ebből következik, hogy szolgák közt az első a miniszterelnök... Ha ez mégsem így alakul a történelemben, akkor a hatalommal nem éltek, hanem visszaéltek. Sámuel próféta is megmondta: "Miért akartok magatoknak királyt? Azt akarjátok, hogy zsarnokoskodjon felettetek? Az ÚR a ti királyotok!" De ők nagyon akartak egy királyt - maguk közül - meg is lett az eredménye...

Az életben azok győznek, akik hűségesek tudnak maradni. Hűségesen megmaradni csakis a Krisztustól tanult szeretet által lehetséges. Ebben az állapotban vagyunk képesek erőt nyerni hitünkből a mindennapok nehézségei között. A jézusi gondolatok világában vagyunk képesek hosszútávú, jó döntéseket hozni.

Karácsony van, s mindenki megszelídül egy kicsit. Megszólal - hacsak rövid ideig is - a vágy bennünk Isten felé. Sóhajaink a jobb, a teljesebb, az emberibb élet után nem teljesíthetetlen kívánság, hanem valóság, ha beteljesülését nem emberektől, hanem Istentől várjuk.

Távlatos megoldásokért .

A mai nap imádsága:
Uram, Istenem! Légy kegyelmes, mert bajban vagyok! Ámen

Légy kegyelmes, Uram, mert bajban vagyok.
Zsolt 31,10

Jaj és baj... talán nyelvünk kezdete óta egy tőről fakadó szavak. Érdekes módon, ha nagy a baj, ha elviselhetetlenül nagy a fájdalom, ha kínzó a veszteség - rögtön tudjuk hova kiáltsunk. Krízishelyzetben a "jaj Istenem" kiáltások felfedik a probléma igazi nagyságát, komplexitását, megoldásának a nehézségét. Bajban, szorult helyzetben lenni, ráadásul úgy, hogy azért csakis mi magunk vagyunk a felelősök... nos ezek életünk legnehezebb pillanatai, órái, napjai, sőt vannak olyanok is, akiknél ez az állapot évekig eltart. Ha megoldhatatlan csomót kötöttünk életünk fonalára, akkor a legbölcsebb, ha azt Isten kezébe helyezzük. Kibogozni egyedül úgy sem tudjuk, csak tovább rontjuk helyzetünket, újabb nyomorúságot okozva magunknak és környezetünknek. Beismerni a tehetetlenségünket, vállalni a kudarc következményeit, elszenvedni az életvezetési hibáim "gyümölcseit" csakis akkor tudom, ha azt megfelelő rendszerbe helyezem, azaz Isten elé teszem. Úgy, ahogy van. Mást úgy sem bírok már. Kimondani, elsóhajtani a "légy kegyelmes hozzám"-ot az embervilág felől nézve a csőd beismerése, az Isten felől nézve azonban az ő titokzatos, nem látható, de valóságos világának kapunyitogató "varázsszava"... Akik megtapasztalták már az elesettséget, betegség vagy egyéb körülmények okán, azok nagyon jól tudják, hogy az Isten titokzatosságának a része a szenvedés.

Vannak persze olyanok is, akiken az Isten ostora sem fog... a szenvedés még inkább önzővé és gonosszá teszi őket. Ők vannak kevesebben. Lelketlennek tűnnek, lelkük azonban nekik is van, de a bírvágy börtönrácsai mögül tapasztalják a világot , s a matéria horizontján túl sosem látnak. Isten tudja csak, miért élnek ők is közöttünk. Talán figyelmeztetésül számunkra is: ha törékeny életünket falakkal vesszük körül, azok nemcsak védelmet, de végleges bezártságot is hozhatnak számunkra. Biztonságot nem az anyagvilág vasbetonja, csakis az Isten tenyerén élés nyújthat. Legyen az életünk ünnepesen fent vagy bajok között lent, ha Isten tenyerén vagyunk, akkor minden javunkra van. Akkor a botütést is méltósággal viseljük, mert tudjuk, hogy a "vessző simogatásában" is a Vigasztalás Istene szólal meg.

Bajt, kellemetlenséget és tragédiát nem illik összekeverni. A természettől eltávolodott ember ma mégis ezt teszi. Ezért nincs életének íve. Nem fut neki, nem készül rá, ezért lapos és tartalmatlan. Az anyagvilág gravitációját csakis az istenhit győzheti le. Vele együtt soha nem gondolt magasságokba repülhetünk. Megengedi még azt is, hogy az áldások bárányfelhőin ücsörögjünk egy kicsit, mosolyogjunk az életen, önmagunkon és kukucskáljunk egy kicsit a felhőkön túlra is. Ezek a kiváltáságos pillantok felejtetik velünk még a bajokat is. Ne áltassuk magunkat! Az élet törvénye alól mi sem kaphatunk felmentést. Idővel megkezdődik a végső zuhanás... Vannak, akik ilyenkor kétségbeesnek, ma úgy szokták egyszerűen, de találóan mondani: "bepánikolnak." A becsapódás kegyetlen tényének felismerése bizony rettegéssel tölti el az embert. A "mindennek hamarosan vége"-tudat a legszörnyűbb. Az Istenben bízó ember azonban a végső szabadesést is élvezi, hiszen tudja, Akinek kezéből indult az élete, Annak kezébe is hull vissza...