Imádságaink...

A mai nap imádsága:

URam! Sok dolgot kértem már Tőled, s Te azt adtad mindig, amire szükségem volt. Adj nekem bölcs szívet, hogy ne pazaroljam múlandó életem drága perceit és óráit hiábavalóságokra, hanem akaratodat megértve, békességet leljek! Ámen

    

Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt; és Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.

Fil 4,6-7

Mivel "emberből vagyunk" - aggódunk... A keresztény ember - akármekkora is a hite -, ha a körülmények úgy alakulnak, bizony aggódik. Akarjuk vagy sem, a félelem véges létünk kikerülhetetlen velejárója. Kívánjuk, hogy behatárolt életünket ne nehezítse tovább az előttünk álló dolgok/események bizonytalansága, de az élet már csak ilyen: egy biztos dolog van benne: a bizonytalanság.

Aki szeret, az aggódik, hiszen félti övéit. Az apostol ezt írja: "semmiért se aggódjatok" -, azaz a (múlandó) dolgokért ne aggódjatok! Azok ugyan fontos kísérői életünknek, de egyrészt "ezek" nem csak miénk, hiszen (csak!) életünk végéig használjuk azokat, tehát csak kölcsönbe kaptuk, másrészt múlandóságuk okán az első pillanattól kezdve, hogy birtokba vettük, osztoznunk kell rajtuk a rozsdával és a mollyal. Az élet értelmét nem az élettelen tárgyak birtoklása adja, hanem az élőkkel való találkozás! Hiába birtokol valaki földet, házat, hatalmat, mindenét elvihetik a szeszélyes természeti erők - földrengés, árvíz vagy vörös-iszap -, s nagynak vélt hatalma is hamar odaveszhet a történelem olykor-olykor feltámadó viharaiban. S mit érnek a királyi paloták, ha nem lakhatunk bennük, mert sugárfertőzöttek? S mit érnek a technika "csodás" vívmányai, ha mindezeket olyan áron érhetjük csak el, hogy megmérgezzük termőföldjeinket, folyóinkat, tavainkat és tengereinket(?), s legvégül bunkerbe kényszerülünk, ahol már nem érezhetjük az erdők és mezők illatát, csak a sterilizáló szűrők egyen-szagát, s bőrünket sem simogathatja az éltető Nap... legfeljebb álmainkban.

Az Istentől jövő jólét felelősségre kellene hogy ébresszen minket, s Isten végtelen jósága szeretetre kellene hogy inspiráljon mindenkit! S mi történik a világban? Óriási hadsereget tartanak fenn a világ tehetősei, hogy aztán lőjenek, pusztítsanak, öljenek... amikor érdekeik úgy kívánják. S mi van az Istenadta élettel? Érdekel valakit eközben a jövő? Meghat-e még valakit unokáink, s a soha meg nem látható majdani generációk sorsa? Aligha... hiszen akkor nem ilyen lenne a világ, amilyen.

Amit csinálunk mi emberek itt a Földön - s ezt merjük még civilizációnak nevezni -, az nem más, mint az anyagvilágban való tobzódás, a "matéria" istenítése. Jóllehet az életminőséget soha nem az élettelen adja, hanem az ÉLŐ. (A Szentírás az Istent Élő Istennek nevezi, mert így is hangsúlyozni akarja, hogy az élet értelme az ÉLET!) Hiába a beláthatatlanul sok, ha nincs kivel megosztani, s a kevés is lehet megelégítő, ha egymást részesítjük benne.

Anyagvilágban feszülő létünk nyugalmát csak akkor találjuk meg, ha a lélek világa felé fordulunk. Jézus URunk is erre buzdít mindannyiunkat: "Keressétek először Isten országát, s a többi ráadásul megadatik néktek!" Amíg életünkben a ráadást többnek véljük, mint az azt megelőző részt, eladdig nincs menekvés - törvényszerűen elbukunk, mert emberként nem az a dolgunk, hogy földi létünk egynéhány évtizedében a múlandót eszelősen kergessük, hanem megtaláljuk a világban, a felebarátban és persze önmagunkban is, Azt, Akinél nagyobbat már nem tudunk elképzelni... Erre még mindig legjobb út a régi módszer: az imádság.

Ismeret...

A mai nap imádsága:

Istenem! Nyugtalanít, hogy oly keveset tudok Rólad, de megnyugtat, hogy Te ismersz engem. Adj nekem bölcs szívet, hogy minden nap Rád hagyatkozzam! Ámen

Az pedig az örök élet, hogy ismernek téged, az egyedül igaz Istent,
és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.
Jn 17,3

Krisztus egyházának lételeme a misszió... legyen az bel-, vagy külmisszió, karitatív munka vagy kulturális tevékenység, mind eszköz abban, hogy az evangélium jó hírét meghallja a világ. Sokan vannak a keresztények táborában, akik saját üdvbizonyosságukat tartják legfőbb érvnek. Ők azok, akik élményre, érzésre építik fel meggyőződésüket, sőt az egész életüket. Ők annyira merevek, hogy azokat, akik nem úgy látják a világot, mint ők, gyakran az ördög cimboráinak tekintik... Jézus Urunk azt mondja: "az az örök élet, hogy ismernek téged" - azaz, aki ismeri az egyedül igaz Istent (mégha tükör által homályosan is!) annak örök élete van. Vagyis nem a halál után lesz, hanem már itt és most örök élete van.

Istent megismerni többféleképpen lehet. Ő ugyanis megmutatja magát a teremtett világában, a történelem mozgásában, s nem utolsó sorban a lelkiismeretben. Ez a háromszoros 'bebiztosítása' az Isten szeretetének. S ha valaki számára ez az ún. általános kinyilatkoztatás túlságosan közvetett hívása lenne az Örökkévalónak, akkor elgondolkodhat a speciális kinyilatkoztatáson, melyet Isten Igéjéből ismerhetünk meg. Ez a megismerés/tanulási folyamat életünk végéig tart, a perfekciót sosem érjük el itt a földi létben, de ennek ellenére mégis teljesnek mondhatjuk az ilyen életet, mert megeleveníti a lelket. Isten igéjében biztosak is lehetünk, hiszen ez az egyedüli ismeret/tudás, mely "bölccsé teszi az együgyűt" is. Helyességét a világ is elismeri, mert az Istenben bízók szívét megvidámítja. (Ezért várja a világ sóvárogva az Isten fiainak megjelenését.) S mivel Isten igéje világos és tiszta, ezért kősziklaként megáll mindörökké.

Aki nem hiszi az Istent, az gyakran kételkedik önmagában, aki pedig azt hiszi, hogy már tökéletesen ismeri az Örökkévalót, az pedig nem ismeri önmagát - ők a fanatikusok, az ultrakonzervatívok. (Sajnos az ő soraikból kerül ki a legtöbb szélsőséges gondolkodású is!) Aki valóban az Istent ismeri, az a szeretetben van. Annak életében valóság a krisztusi lelkület, az nem érdekalapúan indulatos, hanem békességteremtően harmónikus. Igazán szépet, jót, s építőt egyedül igencsak ritkán tud alkotni az ember, de Istennel együtt minden lehetséges, még az is, hogy eszközei legyünk a leghihetetlenebb továbbadására: Isten közöttünk, bennünk él, s ezért örök életünk van...

Munka...

A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy munkámat örömmel végezzem, s annak gyümölcsei megelégedést és áldást hozzanak mások számára is! Ámen


Amit tesztek, jó lélekkel végezzétek úgy, mint az Úrnak, és nem úgy, mint az embereknek, tudván, hogy ti viszonzásul megkapjátok az Úrtól az örökséget; az Úr Krisztusnak szolgáljatok tehát.
Kol 3,24-25

Pál apostol óta sokat változott a világ -, annyiban persze nem, hogy dolgozni ma is kell. Az egy másik kérdés, hogy a tőzsdei spekuláció, a mindennemű ügyeskedés - amiknek az árát mindig a másik ember vagy a közösség fizeti meg -, sajnos a munka rangjára emelkedett. A lopás, a felebarát megkárosítása egyáltalán nem munka, s a kizsákmányolás közvetlen vagy közvetett segítése - lásd tisztességtelenül kicsiny bérek(!) mesterségesen alacsony szinten tartása - csak az evolúció-hitűek szerint - "Győzzön a jobbik, hadd hulljon a férgese!"-alapon - helyénvaló, de ez nem az ÚRIsten eredeti akaratát tükrözik, hanem az ember csillapíthatatlannak tűnő mohóságát, bírhatnámságát, gonoszságát jelzik.

Modern civilizációnkban a fiatalok háromnegyede(!), a középkorúak munkaképes részének több mint fele(!) nem azt csinálja, amit szeretne, vagyis kényszerpályán van! Nem csoda hát, ha az alkotást ki-, s meg nem élt emberek a fogyasztás kábulatába menekülnek, s a munkát pedig szükséges rossznak tartják, aminek terhét - így vagy úgy -, de el kell hordozni. Jóllehet a párválasztás mellett a végzendő munka (hiszen a kenyeret ingyen nem adják) alapvetően meghatározza az ember életének tartalmasságát, kellő figyelmet mégsem szentelnek neki. Az nyomós érvek többnyire a "No, de mit kapok érte?"-re kérdés körül csoportosulnak, pedig a szívvel-lélekkel végzett munka nem csak örömet okoz, de az ún. "jól-vagyok"-hormonok még az egészségünket is őrzik.
Kevesen tudják, hogy a gyomortükrözés úttörői a Japánok voltak, hiszen náluk a depresszió is sokáig ismeretlen fogalom volt, sőt fel sem vetődhetett a feudális-, kollektivista- kapcsolatrendszerükben, hogy a szalag mellett 10-12 órában(!) dolgozva az összeszorult gyomor esetleg a "speciális munkaaerkölcs" következménye...

Az ÚRIsten az embert alkotó munkára teremtette, s az emberi teljesítőképességnek - hiszen testben vagyunk(!) -, határt szabott. Bio-gazdálkodással foglakozó szakember mesélte el, hogy egy ló legfeljebb napi 6 órát dolgozik "szépen" - utána makrancoskodik, illetve nagyobb eséllyel sérül le! Az ember pedig 8-12 órát is dolgozik!!! A kérdés nagyon is gyakorlati és akadémikus szintig is visszhangzik: Állat-e az ember?

Gyerekkorom egyik delegációs mondata így hangzott Édesapám ajkáról: "Fiam, ha valamit csinálsz, úgy csináld, hogy ne sírjon vissza!" Fiatalemberként, II. Világháború utáni ínséges kommunista-vezérelte idők hiánygazdálkodását is megélve az élet minden területén, gyaníthatóan, meglehetett Édesapám tapasztalata... mit is jelentett a hitvány munka! Ha valaki a munkáját lelketlenül végzi, az nem csak egyszeri csapás, hanem újra és újra visszatérő átok, s ugyanígy, az ÚRnak szentelt, jó lelkiismerettel végzett pedig áldás!

Protestáns őseink munkaetikája példaértékű lehetne a ma embere számára! A lelkiismeretes munka nem csak meg- és eltartja az embert, de ki is emeli az anyagvilágból, hiszen az alkotás élményével gazdagít. Lutherünk szerint: "Ha szolgálóleány Katinka szépen felsöpri az udvart - az is imádság!" S ezzel a kijelentésével nem egyszerűen a munkát dicséri, hanem Teremtő Isten jó rendjét dicsőíti!

Otthon...

A mai nap imádsága:

Uram! Köszönöm Neked az otthonomat, a közösséget, a családomat, akik körülvesznek engem. Add, hogy felismerjem gondoskodó szeretetedet hétköznapjaim történéseimben, s szolgálni tudjam azokat, akiket mellém rendeltél! Ámen

Jézus így válaszolt: "Ha valaki szeret engem, az megtartja az én igémet; azt pedig az én Atyám is szeretni fogja, és elmegyünk hozzá, és szállást készítünk magunknak nála.
Jn 14,23

Jézus nem filozófiai iskolát alapított. Ha ez lett volna a célja, akkor gondosan ügyelt volna arra is, hogy - félreértések elkerülése végett - feljegyezzék minden egyes szavát. Kiválasztotta volna korának legkvalifikáltabb bölcselő embereit, hogy a "tan" hiteles embereken keresztül váljék az egyetemes emberi kultúra részévé. Ehelyett egyszerű halászemberekkel vette körül magát, akik csak annyira és annyit értették meg a tanításából, hogy amikor Ő maga veszélybe kerül, a tanítványai - kivétel nélkül! - szerteszét futottak. Mit tanított akkor Jézus az övéinek?

A legfontosabbat: a jóindulatot. Ezt nem tanítják egyetlen iskolában sem, diplomához sem köthető. Ha valaki életében ott van, akkor áldás folyik az életébe, ha nincs ott, akkor egész élete csak küzdelemből áll: küszködésekkel teli harccal - önmagával. Megtartani Jézus igéit azt jelenti: szeretni. A szeretet megvalósításának legnagyobb gátja mégsem a másik ember szeretetreméltóságának hiánya, hanem saját érzéseink, nyomonkövethető önzésünk, s nem utolsó sorban önmagunk szeretetének hiánya.

Jézus azt tanítja: "Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!" Manapság sok ezoterikus (belső körre leszűkítetett) irányzat hirdeti: "Szeresd önmagadat! - elfelejtve a másik részét: "Szeresd felebarátodat!" Emberlétünk harmóniáját ugyanis csak akkor leljük meg, ha a közösségben felismerjük: személyes, aktív részesedésünk nélkül nem teljes az adott közösség. Tehát megkeresve a helyemet szolgálnom "kell" embertársaimat, mert csakis a szolgálatban állva, a másik ember javát keresve élhetem meg istenképűségemből fakadó méltóságomat.

Jézus ugyanakkor ígértet is ad: "Elmegyünk..." Nem a nirvánába, nem az "agyagosba", ahol minden problémánk majd megoldódik, hanem az Örökkévalóhoz megyünk, ahol valóban otthon vagyunk...

Sorsunk...

Imádkozzunk!
URam! Add, hogy kezedből tudjak mindent venni, amit nekem rendeltél! Ámen

    

Sokféle szándék van az ember szívében, de csak az ÚR tanácsa valósul meg.
Péld 19,21

Ember tervez - Isten végez. A sors törvénye ez. Kitervelünk valami szépet és jót, s aztán néha mégsem úgy sikerül, ahogyan szeretnénk. Aztán megtörténik, hogy kellemetlenségek árasztanak el, bosszankodunk - s utólag kiderül, sokkal nagyobb bajtól menekültünk meg a kicsinyke bosszúságok sorozata által.

"Ilyen az élet!" - legyintenek sokan, s vallják: nincs mit csodálkozni ezen. A hívő ember azonban másképpen gondolkodik. Nem zárja ki a Cselekvő Istent az életéből, hanem inkább "beleálmodja", hiszen ezáltal más lesz az íze a mindennapi kenyérének, s másképpen tekint a világra, s egészen másképp látja önmagát is - a másik ember sorsában. A hívő ember naivsága/együgyűsége - mert gondolatai az EGY(Isten) körül forognak -, ez, a Gondviselésbe simulás gyermeki szelídségének megnyilvánulása.

Tény azonban, hogy nem nagyon szeretjük, ha életünk "sínen van", szépen haladunk rajta, s Isten hirtelen átállítja a váltót... Megteheti, hiszen szuverén isteni hatalma döntéseihez nem igényel előzetes hozzájárulást tőlünk -, de ha tudjuk is ezt, és el is fogadjuk, azért mégis rosszul esik, sőt fáj is. Van, aki ilyenkor perlekedik Teremtőjével, szavaival csapkodja az égieket-földieket, beleértve önmagát is - mint Jónás próféta, aki azt mondta: "Uram, haragszom mindhalálig!" -, aki azonban bölcs - mert a "bölcsesség az ÚRnak félelme/tisztelete" -, az inkább hálát ad a rosszért is. Nem csak azért, "mert, ha a jót elfogadtuk Istentől, akkor a rosszat is el kell fogadnunk" (Jób), hanem azért, mert Isten mindenkinek megmutatja magát élete végére, hogy Ő az Élet és Halál URa. Aki nem hajt térdet előtte önszántából, azt élete végére térdre "parancsolja".. Nem isteni erejével kényszerít, hanem Erejének megvonásával "rogyasztja" meg az embert.

Fura egy hely az ember szíve, belefér sok-sok minden egy életen át. Kár, hogy csak életünk vége felé látjuk meg, milyen sok hiábavalósággal tömtük meg, ahelyett, hogy felszabadítottuk volna a helyet azoknak az élményeknek, melyeket átvihetünk az "odaátba" is: szeretet, békesség, türelem... Sokan azért zárják be szívüket Teremtőjük előtt, mert nem akarnak "uniformizálódni a vallás által" - úgy, mint a többi ember. Aki azonban valóban a hívők keskeny útjára lép, az hamar rádöbben, hogy az kliséktől teljesen mentes, "személyre-szabott" csodákkal teli út, mely az Élet legnagyobb kihívása, a felismerés eljutásához: mi magunk nem eszközök vagyunk az Isten kezében, hanem mi magunk vagyunk a cél, hiszen Őáltala, szeretetéből vagyunk, amik vagyunk..

Tanítványság...

A mai nap imádsága:
Uram! Add, hogy méltósággal szolgálhassalak Téged! Ámen

   

Ha valaki nekem szolgál, engem kövessen; és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is; és ha valaki nekem szolgál, azt megbecsüli az Atya.
Jn 12,26

Tanítványok... jézuskorabeliek, óegyháziak, s maiak - tanulságos vizsgálódást lehetne végezni közöttük! Milyenek voltak, milyenekké váltak? Hova fejlődtek? Bizonnyal másképpen látja a világ embere kívülről, az egyháztag "belülről", s egészen érdekes módon látja az, aki maga is hordozza a tanítványság igáját.

Nyilvánvalóan nem "sikerpálya" az apostoli, mégha manapság nem is kell mártírként tanúskodni. Ez persze nem jelenti azt, hogy aki felvállalja a modernkori tanítványságot, az eleve sikertelen ember, eredmények az egyházban mindig voltak - ezért létezik még ma is egyház! -, csak hát "más a vető, s más az arató", s az "Isten ereje erőtlenség által ér célba".

Jézust követni természetesen nemcsak az apostolok "kiváltsága". Aki keresztény (azaz krisztianoj, vagyis Krisztus-követő) az mindenféleképpen egzisztenciális kihívásoknak néz elébe. S itt elsősorban nem az apostoli szegénységre kell gondolni, hanem arra az állapotra, hogy a közösségre-gondolás, a reábízottak érdeke meghatározza, megelőzi a keresztény ember saját érdekeit. Ezt feldolgozni/elhordozni csak az tudja, aki nem akkumulátorról, hanem hálózatról dolgozik, azaz állandó kapcsolata van az ÚRIstennel. Nyilvánvaló, hogy ez a kapcsolat nem hasonlítható emberi kapcsolatokhoz, hiszen az ember viszonya Teremtőjéhez inkább "megfogható" egy belső tudatosság gyanánt, elkötelezettségként, tetten érhető etikai következetességben, Isten igéjéhez való hűségben.

A keresztény ember becsülete nagy, hiszen "Isten fiainak megjelenését sóvárogva várja a világ" - írja Pál apostol. Így aztán különösen is romboló, ha kiderül, hogy, akit kereszténynek gondoltak, az mégsem az... Életvezetése, értékrendszere, viszonya tárgyakhoz és emberekhez nem azt mutatják, hogy ő a Mester szolgálatában állna. Az ilyen emberre mondják: "Bort iszik és vizet prédikál." Aki viszont azt prédikálja, amit maga is megél, azt hiteles emberként fogadja el környezete, s azt megbecsüli az Atya is...