A mai nap meditációs fogalma:
Gondviselés...
A mai nap imádsága:
URam! Köszönöm, hogy velem vagy minden szívdobbanásomban, s életemet megtartod. Add, hogy ne perlekedjem a körülményekért, hanem felfedezve gondviselő jóságodat szeretni tudjam mindazokat, akiket mellém rendeltél! Ámen
Jézus mondja: "Ugye öt verebet adnak két fillérért: mégsem feledkezik meg közülük egyről sem az Isten."
Lk 12,6
A Mao Ce-tung vezette kommunista Kína az 1958?1962 közötti időszakban hirdette meg a "Nagy lépés" programot, melynek egyik első akciója az ?Öt kártevő" elleni kampány volt. A kártevőirtásban a verebek - mint a rizstermés vélt megdézsmálói - az élen szerepeltek. A lakosságot arra kötelezték, hogy folyamatosan riasszák a verebeket, melyek szegények így nem tudtak leszállni, táplálkozni és pihenni. Emellett megsemmisítették a fészkeiket, összetörték tojásaikat és megölték fiókáikat. 1960-ban a kínai tudományos akadémia kutatási eredményekre hivatkozva ugyan kijelentette, hogy a verebek elsősorban rovar-, nem pedig magevők, de már késő volt... A túlszaporodott rovarok elpusztították a vetést, a kialakuló éhínségben legalább harmincmillió ember vesztette életét.
A "szürke kis veréb" - pedig közelről csodálatos tollazata van(!) - közönségességét jól példázzák szólásaink is: "A veréb is madár; Ahol egyszer sas voltál, oda ne menj vissza verébnek; de még a mai felszínes kommunikációban is megtalálhatóak a verebekre vonatkozó lekicsinylések - pl. "A veréb is énekesmadár, csak a levelező tagozaton végzett." Annyi bizonyos, ha egyik ember a másikat verébhez hasonlítja, akkor nem a másik kiválóságát akarja hangsúlyozni. Ha pedig valaki magát a körülményekre hatni képtelen, jelentéktelen verébnek hiszi, akkor nemcsak önértékelésével van komoly probléma, de gyaníthatóan a korszellem áldozatává is vált.
Manapság ugyanis az uniformis gondolkodást egyediségként - a szó szoros értelmében - adják el. Elhitetik, hogy egy-egy márkához hű embernek "stílusa" van, s az adott termék/csinálmány birtoklása valódi-igazi-óriási életminőséget produkál... Pedig a fogyasztói tömegbe-idomított "modern ember" így éppen megismételhetetlen személyiségét, egyediségét adja fel. (Néhány évtizedes reklám-szlogen jut itt eszembe: "Modern ember - az italunk PEPSI!")
Az önmenedzselés kísértésétől a keresztény embert sem mentes. Olykor utolér minket az élet tervezhetőségének tévképzete, s elhisszük mi is, hogy mi magunk sokkal jobban tudjuk, mire van szükségünk, mint a JóIsten. Pedig ha az ÚRIsten mindent-előrelátásába vetett hitünket elhagyjuk a tervezhető karrier sehova se vezető ígéretéért, akkor pont azt veszítjük el, ami múlandó életünk ízét adja: a Gondviselés megtapasztalását. Istennek ugyanis mindenre és mindenkire gondja van! Számon tartja nemcsak a verebeket, de a megszámolhatatlan csillagokat az égen, sőt a Világmindenség összes atomjának és még mára sem felfedezett elemi részecskéjének mindenféle energiállapotát, "mozgását, időben előre és hátra" (Newton)... S pont az emberre, akit szeretetből teremtett, arra ne lenne gondja?
Bizony hogy gondja van ránk! Bizony, hogy számol velünk! Évekkel ezelőtt meglátogattuk Felvidéken élő, az akkor 101 éves ángyikánkat, aki derűsen azt mondta: "Hát rólam meg elfeledkezett az Isten..." (nemcsak gyermekeit, de néhány unokáját is eltemette...) Nos, nem felejtkezett el róla sem Teremtője, 103 éves korában őt is magához szólította! Isten azonban nemcsak küzdelmes életünk végén vár ránk, közben is velünk akar lenni. Gondviselő jóságát ezért árasztja ránk szürkének vélt februári hétköznapjainkban is, amikor jelentéktelennek tűnő, kicsinységekben - eledelt kereső madárkák ugrándozásában is(!) - jeleket küld felénk, hogy sóhaj-imádságainkban (végre) válaszoljunk Neki...
Gondviselés...
A mai nap imádsága:
URam! Köszönöm, hogy velem vagy minden szívdobbanásomban, s életemet megtartod. Add, hogy ne perlekedjem a körülményekért, hanem felfedezve gondviselő jóságodat szeretni tudjam mindazokat, akiket mellém rendeltél! Ámen
Jézus mondja: "Ugye öt verebet adnak két fillérért: mégsem feledkezik meg közülük egyről sem az Isten."
Lk 12,6
A Mao Ce-tung vezette kommunista Kína az 1958?1962 közötti időszakban hirdette meg a "Nagy lépés" programot, melynek egyik első akciója az ?Öt kártevő" elleni kampány volt. A kártevőirtásban a verebek - mint a rizstermés vélt megdézsmálói - az élen szerepeltek. A lakosságot arra kötelezték, hogy folyamatosan riasszák a verebeket, melyek szegények így nem tudtak leszállni, táplálkozni és pihenni. Emellett megsemmisítették a fészkeiket, összetörték tojásaikat és megölték fiókáikat. 1960-ban a kínai tudományos akadémia kutatási eredményekre hivatkozva ugyan kijelentette, hogy a verebek elsősorban rovar-, nem pedig magevők, de már késő volt... A túlszaporodott rovarok elpusztították a vetést, a kialakuló éhínségben legalább harmincmillió ember vesztette életét.
A "szürke kis veréb" - pedig közelről csodálatos tollazata van(!) - közönségességét jól példázzák szólásaink is: "A veréb is madár; Ahol egyszer sas voltál, oda ne menj vissza verébnek; de még a mai felszínes kommunikációban is megtalálhatóak a verebekre vonatkozó lekicsinylések - pl. "A veréb is énekesmadár, csak a levelező tagozaton végzett." Annyi bizonyos, ha egyik ember a másikat verébhez hasonlítja, akkor nem a másik kiválóságát akarja hangsúlyozni. Ha pedig valaki magát a körülményekre hatni képtelen, jelentéktelen verébnek hiszi, akkor nemcsak önértékelésével van komoly probléma, de gyaníthatóan a korszellem áldozatává is vált.
Manapság ugyanis az uniformis gondolkodást egyediségként - a szó szoros értelmében - adják el. Elhitetik, hogy egy-egy márkához hű embernek "stílusa" van, s az adott termék/csinálmány birtoklása valódi-igazi-óriási életminőséget produkál... Pedig a fogyasztói tömegbe-idomított "modern ember" így éppen megismételhetetlen személyiségét, egyediségét adja fel. (Néhány évtizedes reklám-szlogen jut itt eszembe: "Modern ember - az italunk PEPSI!")
Az önmenedzselés kísértésétől a keresztény embert sem mentes. Olykor utolér minket az élet tervezhetőségének tévképzete, s elhisszük mi is, hogy mi magunk sokkal jobban tudjuk, mire van szükségünk, mint a JóIsten. Pedig ha az ÚRIsten mindent-előrelátásába vetett hitünket elhagyjuk a tervezhető karrier sehova se vezető ígéretéért, akkor pont azt veszítjük el, ami múlandó életünk ízét adja: a Gondviselés megtapasztalását. Istennek ugyanis mindenre és mindenkire gondja van! Számon tartja nemcsak a verebeket, de a megszámolhatatlan csillagokat az égen, sőt a Világmindenség összes atomjának és még mára sem felfedezett elemi részecskéjének mindenféle energiállapotát, "mozgását, időben előre és hátra" (Newton)... S pont az emberre, akit szeretetből teremtett, arra ne lenne gondja?
Bizony hogy gondja van ránk! Bizony, hogy számol velünk! Évekkel ezelőtt meglátogattuk Felvidéken élő, az akkor 101 éves ángyikánkat, aki derűsen azt mondta: "Hát rólam meg elfeledkezett az Isten..." (nemcsak gyermekeit, de néhány unokáját is eltemette...) Nos, nem felejtkezett el róla sem Teremtője, 103 éves korában őt is magához szólította! Isten azonban nemcsak küzdelmes életünk végén vár ránk, közben is velünk akar lenni. Gondviselő jóságát ezért árasztja ránk szürkének vélt februári hétköznapjainkban is, amikor jelentéktelennek tűnő, kicsinységekben - eledelt kereső madárkák ugrándozásában is(!) - jeleket küld felénk, hogy sóhaj-imádságainkban (végre) válaszoljunk Neki...
