Egymásért.
A mai nap imádsága:
Urunk, Istenünk! A gonosz indulatot fékezd meg bennünk, s vess gátat embertársaink lelkében az őket is sújtó önzésnek! Ámen
Talán őrzője vagyok én a testvéremnek?
1 Móz 4,9c
Évezredeken átívelő egyik legarrongánsabb mondata ez a bűnbe- és kétségbe esett embernek. Káin megbolydult lelkét Isten egy finom, már-már tapintatos kérdésen keresztül állítja szembe a ténnyel: "Hol van Ábel, a te testvéred?"... Káin, aki talán nem is akarta megölni testvérét Ábelt, csak az "erősebb okán" jól elverni azért a "pimaszságáért", hogy neki sikerült az áldozatával Istenhez jutnia kérésével, olyan ősmintát közöl, amely tipikusan az Istentől elfordult ember agresszivitását mutatja. Pontos (rabbinikus) fordítás szerint így hangzik Káin válasza: "Talán pásztora vagyok én a pásztor öcsémnek vagy mi?" Ez a tagadás egyben számonkérése az Istennek is - aki az egyedüli számonkérő -, hogy ti. "Mi közöm nekem a testvéremhez? Talán nekem kellene rá vigyázni? Ő a pásztor, nem én..."
Akinek nincs lelkiismerete, az még a vádlottak padján is tagad, mint a vízfolyás. Az ember ilyen fajta - hazudós. A legnagyobb hazugságait maga ellen követi el, amikor elhiteti önmagával, Isten nélkül "igazi ám az élet", hogy nem kell felelősséget hordoznia a másikért, hogy mindenki a maga dolgáért felelős, s különben is az a természet rendje, hogy "hulljon a férgese"... Az ember azonban nem féreg, mégha Istenhez viszonyítva az is lehetne, sőt van ahol egész választott népet az Írás "férgecske Izráelnek" nevezi... Isten hatalmát az ember sohasem tudja megközelíteni, de Istennek mindenkire és mindenre még a hernyókra is gondja van.
Aki embert öl, azt a Büntető Törvény Könyv 166. paragrafusa öt évtől tizentövig terjedő szabadságvesztéssel bünteti. Minősített esetben (előre, kitervelten, nyereségvágyból, aljas indokból illetőleg célból, különös kegyetlenséggel, hivatalos személy ellen stb...) tíztől tizenöt évig terjedő vagy életfogytig tartó szabadságvesztés a büntetés... És mi van azokkal a "minősített esetekkel" - különös kegyetlenségből, aljas indokból stb. - nem a testet, hanem a lelket ölik meg? Nekik milyen büntetés jár? A BTK szerint semmilyen. Aki a jövőt eladja a máért, aki kisemmizi embertársát rongyos jóléte miatt, aki megfosztja felebarátját a reménységétől is, hogy a holnap lehet szebb a mánál, aki az álmaitól fosztja meg embertársát, az a mai világban nem bűnös, hanem sikeres ember...
A "Hol van Ábel, a te testvéred kérdés?" tehát Isten egyetemes akaratát tükrözi: egymás "vigyázására" rendeltek vagyunk. Nem egymás ellenőrzésére, felügyelésére, hanem egymás segítésére, egymás felelősségteljes hordozására születtünk.
Talán őrzője vagyok én a testvéremnek?
1 Móz 4,9c
Évezredeken átívelő egyik legarrongánsabb mondata ez a bűnbe- és kétségbe esett embernek. Káin megbolydult lelkét Isten egy finom, már-már tapintatos kérdésen keresztül állítja szembe a ténnyel: "Hol van Ábel, a te testvéred?"... Káin, aki talán nem is akarta megölni testvérét Ábelt, csak az "erősebb okán" jól elverni azért a "pimaszságáért", hogy neki sikerült az áldozatával Istenhez jutnia kérésével, olyan ősmintát közöl, amely tipikusan az Istentől elfordult ember agresszivitását mutatja. Pontos (rabbinikus) fordítás szerint így hangzik Káin válasza: "Talán pásztora vagyok én a pásztor öcsémnek vagy mi?" Ez a tagadás egyben számonkérése az Istennek is - aki az egyedüli számonkérő -, hogy ti. "Mi közöm nekem a testvéremhez? Talán nekem kellene rá vigyázni? Ő a pásztor, nem én..."
Akinek nincs lelkiismerete, az még a vádlottak padján is tagad, mint a vízfolyás. Az ember ilyen fajta - hazudós. A legnagyobb hazugságait maga ellen követi el, amikor elhiteti önmagával, Isten nélkül "igazi ám az élet", hogy nem kell felelősséget hordoznia a másikért, hogy mindenki a maga dolgáért felelős, s különben is az a természet rendje, hogy "hulljon a férgese"... Az ember azonban nem féreg, mégha Istenhez viszonyítva az is lehetne, sőt van ahol egész választott népet az Írás "férgecske Izráelnek" nevezi... Isten hatalmát az ember sohasem tudja megközelíteni, de Istennek mindenkire és mindenre még a hernyókra is gondja van.
Aki embert öl, azt a Büntető Törvény Könyv 166. paragrafusa öt évtől tizentövig terjedő szabadságvesztéssel bünteti. Minősített esetben (előre, kitervelten, nyereségvágyból, aljas indokból illetőleg célból, különös kegyetlenséggel, hivatalos személy ellen stb...) tíztől tizenöt évig terjedő vagy életfogytig tartó szabadságvesztés a büntetés... És mi van azokkal a "minősített esetekkel" - különös kegyetlenségből, aljas indokból stb. - nem a testet, hanem a lelket ölik meg? Nekik milyen büntetés jár? A BTK szerint semmilyen. Aki a jövőt eladja a máért, aki kisemmizi embertársát rongyos jóléte miatt, aki megfosztja felebarátját a reménységétől is, hogy a holnap lehet szebb a mánál, aki az álmaitól fosztja meg embertársát, az a mai világban nem bűnös, hanem sikeres ember...
A "Hol van Ábel, a te testvéred kérdés?" tehát Isten egyetemes akaratát tükrözi: egymás "vigyázására" rendeltek vagyunk. Nem egymás ellenőrzésére, felügyelésére, hanem egymás segítésére, egymás felelősségteljes hordozására születtünk.
Határozottság...
URam! Add, hogy szólni tudjak akkor is, amikor más cinkosan hallgat! Ámen
Ekkor kötélből korbácsot csinált, és kiűzte őket, valamint az ökröket és a juhokat is a templomból. A pénzváltók pénzét pedig kiszórta, az asztalokat felborította, és a galambárusoknak ezt mondta: „Vigyétek ezeket innen: ne tegyétek az én Atyám házát kalmárkodás házává!”
Jn 2,15-16
Dühöngő őrült! - kiálthattak fel a templomban békésen várakozó, s a kövér profitot hozó pénzváltásban/áldozati állatok árusításában érdekelt "kereskedők"... S bizonnyal nem a tisztességes kereskedés, hanem a kalmár-szellem, a kupeckodás bosszanthatta fel Jézus URunkat, amikor kötélből korbácsot font. Nem tudni, hogy a korbácsütésből végül is mennyi jutott az állatoknak, s mennyit kaptak belőle a pénzváltók/bankárok, de a jézuskorabeliek gyaníthatóan szemérmesebbek lehettek - nem replikáltak, nem kezdetek el vitatkozni Jézussal -, mint a mostani dollár-százmilliárdokat elspekuláló kollégáik... Ez utóbbiak nem kaptak korbácsütéseket - bár jónéhányan megérdemelnék(!) -, de talán éppen ezért volt nagyobb a hangjuk is.
Jézusnak igaza van... (Mint mindig.) Nem csak abban, hogy az "imádság háza" az ne legyen kereskedelmi központ, de abban is, hogy vannak helyzetek, amikor a hosszútávú megoldást csak határozottsággal, a törvény (a bűnt kövesse a büntetés!) következetes végrehajtásával lehet kieszközölni. (Ilyen például a halálbüntetés, ami a közösséget, s így benne az egyént védi. A "Ne ölj!" parancsa ugyanis az egyénnek szól, s nem a közösségnek, hogy ti. "Ne védekezz!"... a közösségnek joga, sőt kötelessége a védekezés! Az persze más kérdés, amikor a közösség védelmére felesküdött rendfenntartó erőket egyéni érdekek érvényesítésére használják...)
A "kalmár-szellem" előretörése az egyházi életben mindig komoly kihívást jelentett. Az egyház, mint intézmény szintén "pénzből él", zavartalan működőképességét a mai modern világban a pénzeszközök teszik lehetővé, de az Egyház nem vállalat, az Egyház nem konszern vagy "kft"... Az Egyháznak, mint intézménynek a sikerét/hasznát pénzeszközökben, anyagiakban lemérni alapvető hiba lenne! Amikor Jézus URunk azt mondja: "Más a vető, s más az arató!", akkor arra hívja fel a figyelmet, hogy a befektetett munkának az eredménye majd csak az aratáskor lesz nyilvánvaló. Lehet reménykedni, s örülni a zöld vetés láttán, de eladdig, amíg betakarítható lesz az aranyló kalász, s tápláló kenyér lesz a búzából - SOK-SOK IDŐNEK KELL ELTELNIE!
Jézusnak igaza van abban is, hogy az Ő Atyjának házában a helyes istentisztelet nem az áldozati állatok vérének "kultikus folyatása", hanem az, amikor lélekben imádjuk Őt, Aki maga a Lélek! (Sajnos ma is százmilliók hisznek a vér misztikájában, de ők nem a lélekvilág "polgárai", hanem a test, az anyagvilág rabjai.) Az evangélium jó híre: Jézus URunk azért jött azonban ebbe a világba, hogy megszabadítson minket az anyagvilág béklyójából... "Akinek van füle" erre az üzenetre, az meg is hallja!
Ekkor kötélből korbácsot csinált, és kiűzte őket, valamint az ökröket és a juhokat is a templomból. A pénzváltók pénzét pedig kiszórta, az asztalokat felborította, és a galambárusoknak ezt mondta: „Vigyétek ezeket innen: ne tegyétek az én Atyám házát kalmárkodás házává!”
Jn 2,15-16
Dühöngő őrült! - kiálthattak fel a templomban békésen várakozó, s a kövér profitot hozó pénzváltásban/áldozati állatok árusításában érdekelt "kereskedők"... S bizonnyal nem a tisztességes kereskedés, hanem a kalmár-szellem, a kupeckodás bosszanthatta fel Jézus URunkat, amikor kötélből korbácsot font. Nem tudni, hogy a korbácsütésből végül is mennyi jutott az állatoknak, s mennyit kaptak belőle a pénzváltók/bankárok, de a jézuskorabeliek gyaníthatóan szemérmesebbek lehettek - nem replikáltak, nem kezdetek el vitatkozni Jézussal -, mint a mostani dollár-százmilliárdokat elspekuláló kollégáik... Ez utóbbiak nem kaptak korbácsütéseket - bár jónéhányan megérdemelnék(!) -, de talán éppen ezért volt nagyobb a hangjuk is.
Jézusnak igaza van... (Mint mindig.) Nem csak abban, hogy az "imádság háza" az ne legyen kereskedelmi központ, de abban is, hogy vannak helyzetek, amikor a hosszútávú megoldást csak határozottsággal, a törvény (a bűnt kövesse a büntetés!) következetes végrehajtásával lehet kieszközölni. (Ilyen például a halálbüntetés, ami a közösséget, s így benne az egyént védi. A "Ne ölj!" parancsa ugyanis az egyénnek szól, s nem a közösségnek, hogy ti. "Ne védekezz!"... a közösségnek joga, sőt kötelessége a védekezés! Az persze más kérdés, amikor a közösség védelmére felesküdött rendfenntartó erőket egyéni érdekek érvényesítésére használják...)
A "kalmár-szellem" előretörése az egyházi életben mindig komoly kihívást jelentett. Az egyház, mint intézmény szintén "pénzből él", zavartalan működőképességét a mai modern világban a pénzeszközök teszik lehetővé, de az Egyház nem vállalat, az Egyház nem konszern vagy "kft"... Az Egyháznak, mint intézménynek a sikerét/hasznát pénzeszközökben, anyagiakban lemérni alapvető hiba lenne! Amikor Jézus URunk azt mondja: "Más a vető, s más az arató!", akkor arra hívja fel a figyelmet, hogy a befektetett munkának az eredménye majd csak az aratáskor lesz nyilvánvaló. Lehet reménykedni, s örülni a zöld vetés láttán, de eladdig, amíg betakarítható lesz az aranyló kalász, s tápláló kenyér lesz a búzából - SOK-SOK IDŐNEK KELL ELTELNIE!
Jézusnak igaza van abban is, hogy az Ő Atyjának házában a helyes istentisztelet nem az áldozati állatok vérének "kultikus folyatása", hanem az, amikor lélekben imádjuk Őt, Aki maga a Lélek! (Sajnos ma is százmilliók hisznek a vér misztikájában, de ők nem a lélekvilág "polgárai", hanem a test, az anyagvilág rabjai.) Az evangélium jó híre: Jézus URunk azért jött azonban ebbe a világba, hogy megszabadítson minket az anyagvilág béklyójából... "Akinek van füle" erre az üzenetre, az meg is hallja!
Isteni akarat...
A mai nap imádsága:
URam!
Kereslek-kutatlak, pedig körülfogsz, s bennem is vagy... Add, hogy
akaratod megvalósulásának engedelmes eszköze lehessek, mások javára, s a
magam boldogulására! Ámen
Amikor az ÚR megérezte a kedves illatot, ezt mondta magában az ÚR: Nem átkozom meg többé a földet az ember miatt, bár gonosz az ember szívének szándéka ifjúságától fogva, és nem irtok ki többé minden élőt, ahogyan most cselekedtem.
1 Móz 8,21
Bibliánk legszebb részei azok a történetek, melyekben az ember Istenét ember-szerűen látja: Isten nevet, szeret és gyűlöl, irgalmas és megbocsát vagy éppen haragszik és bosszút áll. Ezen antropomorf megfogalmazások sok kereső felebarátunkat elriasztanak a vallásos élettől, mert úgy gondolják, ha Isten szava a Biblia, akkor annak az élet minden egyes dolgára kiterjedően rendelkeznie kell valamilyen utasítással, paranccsal. A Szentírás nem vallásos életre adatott (jog)szabály-gyűjtemény vagy parancsolatok és tiltások hosszú listáját magába foglaló használati utasítás a teremtettséghez, hanem költészetbe foglalt bizonyságtevés! Istennek számtalan lehetősége van akarata közlésére - gondoljunk csak a szívekbe írt lelkiismeret-törvényre, világának meghökkentően csodás rendjére, no meg aztán arra a tényre is, hogy nem utolsó sorban észt is adott nekünk, amit felelősségteljesen használnunk kellene, hamár kaptuk -, hiszen mi emberek is ezerarcúan ki tudjuk fejezni szeretetünket, pedig csak emberek vagyunk.
Mai történetünkben is kiviláglik, hogy nem Isten állítja, hogy az ember velejéig romlott és bűnös kezdettől fogva, hanem, annak az embernek, aki leírta - úgy 2500 évvel ezelőtt -, ezeket a a gyaníthatóan igen régóta ismert mondatokat, az ő személyes véleménye ez az elmarasztalás. Ha a mi lelkünket inspirálta volna a Lélek hasonló dolgok leírása, bizony mi is csak ugyanezt tudtuk volna leírni, hiszen mi sem tudjuk kiemelni magunkat az élet valóságából, abból a megtapasztalás-sorozatból, hogy az ember gonosz, hiszen mi is, akik igyekszünk istenesen élni, "gonoszkodtunk" olykor, amikor nem jóval viszonozzuk a rosszat. Isten a tudója - mert mi már elfelejtettük -, hányszor támad fel bennünk igazságérzetünk, s mondtuk: "Ha te vagy ti így, akkor én is úgy!"...
Isten nem befolyásolható bikák vérének kiontásával, tűzáldozattal, jócselekedetekkel, de aszkétikus életvitellel sem. Jézus URunk is így imádkozik a Gecsemáné kertben: "Mindazonáltal... legyen meg a Te akaratod! -, hiszen amit Isten elhatározott, az úgy is (meg)történik. Mi mindig azt keressük - érthető módon -, de hol vagyok ÉN, ebben az egész isteni történetben? Mi az ÉN kicsinyke feladatom a nagy egészben? Az ÉN Istenem, az ÉN üdvösségem, az ÉN életem... Az Isten ismeretének titka viszont a MI-ben rejtőzik! A mi Istenünk, a mi üdvösségünk, a mi életünk...
Noé története annak a tanúbizonysága, hogy Isten nem az egyes embert, nem is a tömegeket, hanem a (kis)közösséget menti meg. A megmaradásunk soha nem önmagunkban van, hanem az átlátható közösségben. Erre kiváló formát is ajándékozott nekünk Teremtőnk, amit úgy hívunk: család. Elsődleges kötelességünk, hogy a családunkban törekedjünk az isteni szeretet megvalósítására! Ha ez nem is perfekten, de elég jól sikerül az Isten kegyelméből, akkor kereshetjük küldetésünk "magasabb" értelmét, a tágabb közösségekben is...
Amikor az ÚR megérezte a kedves illatot, ezt mondta magában az ÚR: Nem átkozom meg többé a földet az ember miatt, bár gonosz az ember szívének szándéka ifjúságától fogva, és nem irtok ki többé minden élőt, ahogyan most cselekedtem.
1 Móz 8,21
Bibliánk legszebb részei azok a történetek, melyekben az ember Istenét ember-szerűen látja: Isten nevet, szeret és gyűlöl, irgalmas és megbocsát vagy éppen haragszik és bosszút áll. Ezen antropomorf megfogalmazások sok kereső felebarátunkat elriasztanak a vallásos élettől, mert úgy gondolják, ha Isten szava a Biblia, akkor annak az élet minden egyes dolgára kiterjedően rendelkeznie kell valamilyen utasítással, paranccsal. A Szentírás nem vallásos életre adatott (jog)szabály-gyűjtemény vagy parancsolatok és tiltások hosszú listáját magába foglaló használati utasítás a teremtettséghez, hanem költészetbe foglalt bizonyságtevés! Istennek számtalan lehetősége van akarata közlésére - gondoljunk csak a szívekbe írt lelkiismeret-törvényre, világának meghökkentően csodás rendjére, no meg aztán arra a tényre is, hogy nem utolsó sorban észt is adott nekünk, amit felelősségteljesen használnunk kellene, hamár kaptuk -, hiszen mi emberek is ezerarcúan ki tudjuk fejezni szeretetünket, pedig csak emberek vagyunk.
Mai történetünkben is kiviláglik, hogy nem Isten állítja, hogy az ember velejéig romlott és bűnös kezdettől fogva, hanem, annak az embernek, aki leírta - úgy 2500 évvel ezelőtt -, ezeket a a gyaníthatóan igen régóta ismert mondatokat, az ő személyes véleménye ez az elmarasztalás. Ha a mi lelkünket inspirálta volna a Lélek hasonló dolgok leírása, bizony mi is csak ugyanezt tudtuk volna leírni, hiszen mi sem tudjuk kiemelni magunkat az élet valóságából, abból a megtapasztalás-sorozatból, hogy az ember gonosz, hiszen mi is, akik igyekszünk istenesen élni, "gonoszkodtunk" olykor, amikor nem jóval viszonozzuk a rosszat. Isten a tudója - mert mi már elfelejtettük -, hányszor támad fel bennünk igazságérzetünk, s mondtuk: "Ha te vagy ti így, akkor én is úgy!"...
Isten nem befolyásolható bikák vérének kiontásával, tűzáldozattal, jócselekedetekkel, de aszkétikus életvitellel sem. Jézus URunk is így imádkozik a Gecsemáné kertben: "Mindazonáltal... legyen meg a Te akaratod! -, hiszen amit Isten elhatározott, az úgy is (meg)történik. Mi mindig azt keressük - érthető módon -, de hol vagyok ÉN, ebben az egész isteni történetben? Mi az ÉN kicsinyke feladatom a nagy egészben? Az ÉN Istenem, az ÉN üdvösségem, az ÉN életem... Az Isten ismeretének titka viszont a MI-ben rejtőzik! A mi Istenünk, a mi üdvösségünk, a mi életünk...
Noé története annak a tanúbizonysága, hogy Isten nem az egyes embert, nem is a tömegeket, hanem a (kis)közösséget menti meg. A megmaradásunk soha nem önmagunkban van, hanem az átlátható közösségben. Erre kiváló formát is ajándékozott nekünk Teremtőnk, amit úgy hívunk: család. Elsődleges kötelességünk, hogy a családunkban törekedjünk az isteni szeretet megvalósítására! Ha ez nem is perfekten, de elég jól sikerül az Isten kegyelméből, akkor kereshetjük küldetésünk "magasabb" értelmét, a tágabb közösségekben is...
A mai nap imádsága:
Uram! Add, hogy Te legyél életemben mindig az első! Ámen
Márta
pedig teljesen lefoglalta magát a sokféle szolgálattal. Ezért előállt
Márta, és így szólt: "Uram, nem törődsz azzal, hogy a testvérem magamra
hagyott a szolgálatban? Mondd hát neki, hogy segítsen!" Az Úr azonban
így felelt neki: "Márta, Márta, sok mindenért aggódsz és nyugtalankodsz,
pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre. Mária a jó részt
választotta, amelyet nem vehetnek el tőle."
Lk 10,40-42
"A munka megvár!" - szoktuk mondani, s így igaz, ha a mi feladatunkat más nem végezheti el. Oly sokszor azonban a munka - mert mindig találunk újat - attól veszi el időnket, ami mindennél fontosabb: magától az élettől... Vannak persze szép számmal olyanok is, akiket egyáltalán nem zavar, hogy nincs munkájuk, sőt(!), ha munka közelébe kerülnek igen feszengenek... Ők a lét legnyomorultabbjai, mert "lézengeni" egy egész életen át, ember létükre soha meg nem élni az alkotás örömét, s benne felfedezni az Istentől kapott tálentumokat, ez a legnagyobb büntetés.
A munka rendkívül fontos, de nem pótol mindent, ahogyan a munkával megteremtett anyagi javak sem adják vissza az időt, az elmulasztott lehetőségeket. Gyermekeinkkel akkor kell játszani, amikor még kicsik, családunkkal akkor kell sok közös programot szervezni, amikor még együtt a család... Kár, hogy igen sokan ezt csak későn látják be. Idősödő szülők, akik elmulasztották a lehetőségét, hogy gyermekeik mellett újra kicsinyekké váltak volna, később a lelki zsarolás kifinomult eszközeit is bevetik, hogy felnőtt gyermekeiket érzelmi függőségben tartva behozzák a lemaradást, pótolják a pótolhatatlan. Ami akkor és ott áldás lett volna, az felnőtt korban átok, s a családi veszekedések alapja.
Aggódni a munka sikeréért nem érdemes. Dolgozni kell, s az eredmény nem marad el. Nem a sikert kell hajszolni mindenáron, hanem bölcsen alakítva életünket, élni az adott lehetőségekkel, elfogadva a sorsunkat, tudva, hogy mindennek rendelt ideje van, végezni a feladatainkat. Ha így élünk, az nemcsak az eredmény, de az áldás sem marad el.
S mi a jó rész? Az Isten közelsége. Amit megtapasztalhatunk munka közben is, családi együttlétekben, abban, hogy tartozhatunk egy közösséghez. Ezt az Isten-élményt senki nem veheti el tőlünk! Felfedezni azonban, hogy mikor van ideje a munkának, s mikor annak, hogy megálljunk - nos ehhez kell a felülről jövő vezetés, az imádkozó élet.
Lk 10,40-42
"A munka megvár!" - szoktuk mondani, s így igaz, ha a mi feladatunkat más nem végezheti el. Oly sokszor azonban a munka - mert mindig találunk újat - attól veszi el időnket, ami mindennél fontosabb: magától az élettől... Vannak persze szép számmal olyanok is, akiket egyáltalán nem zavar, hogy nincs munkájuk, sőt(!), ha munka közelébe kerülnek igen feszengenek... Ők a lét legnyomorultabbjai, mert "lézengeni" egy egész életen át, ember létükre soha meg nem élni az alkotás örömét, s benne felfedezni az Istentől kapott tálentumokat, ez a legnagyobb büntetés.
A munka rendkívül fontos, de nem pótol mindent, ahogyan a munkával megteremtett anyagi javak sem adják vissza az időt, az elmulasztott lehetőségeket. Gyermekeinkkel akkor kell játszani, amikor még kicsik, családunkkal akkor kell sok közös programot szervezni, amikor még együtt a család... Kár, hogy igen sokan ezt csak későn látják be. Idősödő szülők, akik elmulasztották a lehetőségét, hogy gyermekeik mellett újra kicsinyekké váltak volna, később a lelki zsarolás kifinomult eszközeit is bevetik, hogy felnőtt gyermekeiket érzelmi függőségben tartva behozzák a lemaradást, pótolják a pótolhatatlan. Ami akkor és ott áldás lett volna, az felnőtt korban átok, s a családi veszekedések alapja.
Aggódni a munka sikeréért nem érdemes. Dolgozni kell, s az eredmény nem marad el. Nem a sikert kell hajszolni mindenáron, hanem bölcsen alakítva életünket, élni az adott lehetőségekkel, elfogadva a sorsunkat, tudva, hogy mindennek rendelt ideje van, végezni a feladatainkat. Ha így élünk, az nemcsak az eredmény, de az áldás sem marad el.
S mi a jó rész? Az Isten közelsége. Amit megtapasztalhatunk munka közben is, családi együttlétekben, abban, hogy tartozhatunk egy közösséghez. Ezt az Isten-élményt senki nem veheti el tőlünk! Felfedezni azonban, hogy mikor van ideje a munkának, s mikor annak, hogy megálljunk - nos ehhez kell a felülről jövő vezetés, az imádkozó élet.
Szolgálat...
A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy ne magamra, hanem Rád tudjak figyelni! Ámen
Amikor továbbhaladtak, betért egy faluba, ahol egy Márta nevű asszony a házába fogadta. Volt ennek egy Mária nevű testvére, aki leült az Úr lábához, és hallgatta beszédét. Márta pedig teljesen lefoglalta magát a sokféle szolgálattal. Ezért előállt Márta, és így szólt: "Uram, nem törődsz azzal, hogy a testvérem magamra hagyott a szolgálatban? Mondd hát neki, hogy segítsen!" Az Úr azonban így felelt neki: "Márta, Márta, sok mindenért aggódsz és nyugtalankodsz, pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre. Mária a jó részt választotta, amelyet nem vehetnek el tőle."
Lk 10,38-42
A történetben egy családi szituációt látunk, amely viszonylag ismert, sokszor elég egyszerűen magyarázott, látszólag egyszerűen megérthető kép. Látszólagos nyugalom, béke, egy kis konfliktus, aztán Jézus helyrerakja a dolgokat és kész. Van benne egy jó lány és egy rossz, aki túlreagálja a helyzetet. Azért ennél többről van itt szó...
Mária és Márta történetében csak egy pillanatképet kapunk egy család történetéből, de felsejlenek előttünk a családi dinamikák. Két különböző habitusú testvér, két lány, akik között biztosan voltak ellentétek és természetesen rivalizálás is. Feltűnő, hogy nem látjuk Lázárt, a férfit a családban. Érdekes, hogy hol vannak a házastársak, miért nincs még férjnél Mária és Márta, miért nem nősült meg még Lázár? Ebben a korban, mikor nagyon fiatalon házasodtak, ez különösen érdekes kérdés. Ha képzeletben veszünk egy mély levegőt ennek az otthonnak, ennek a családnak a levegőjéből, érezhetjük értelem és érzelmek feszültségét, a különböző szeretetnyelvet beszélő emberek jelenlétét. Érezhetjük az asszonyok helyzetét is, amely Jézus korában körülbelül e körül forgott: háztartás, sütés-főzés, gondoskodás mindenkiről. Egy pillanatra felvillan történetben a manipuláció is (Márta Jézusnak mondja, hogy mondjon meg valamit a testvérének...), ami lehet, hogy megszokott volt a családi kapcsolatokban, a kommunikációban.
Én örömet szerzek Jézusnak, mert szolgálom őt, és akkor? és akkor jönnek az aggodalmak, a szorongás és a nyugtalanság. Mert ha önmagunk és a mi tetteink a motivációk, akkor nem jutottunk Jézus közelébe. Akkor nem nyugodtunk meg az Ő jelenlétében, mert még mindig önmagunk körül forgunk és még mindig olyan egyedül vagyunk. Nincs vigasztalásunk és reménységünk. Ugyanaz a kérdésünk: szeretni fog-e Jézus? Szerethető vagyok-e egyáltalán? Mit kell még tennem, hogy elfogadjanak igazán? Ha sokszor ide térünk vissza, akkor még mindig nem értettük meg - vagy nem fogadtuk el igazán a kegyelmet. Még nem formálódott át a gondolkodásunk. Mártát teljesen lefoglalta a szolgálat, amit ő ad. Ő került a középpontba- és ez kizárja Jézust is és másokat is! Megbillentek az arányok. Márta elvesztette helyes arányérzékét. Jézus pedig nem ilyennek látja a valósságot. Más az, ami igazán számít.
Az alkalom, a minősített idő, görögül a kairosz. (Két időfogalom van a görögben: a kronosz a mérhető idő, apercek, az órák, a napok; és a kairosz, az alkalom, az alkalmas idő, ami megtalál, megnyílik) Az alkalom, a pillanat, ami egész életünkre hatással van, ami döntésre sarkall, megváltoztatja életünk irányát, új utakat nyit meg.
A történetnek nyilvánvaló tanítása van a számunkra. Mi is úton vagyunk. Az élet a legjobb esetben is rövid. Nem tehetünk meg mindent, nincs hozzá elég időnk. Máriához hasonlóan tehát választanunk kell, mégpedig megfontoltan. Az élet eseményei nem fognak automatikusan elrendeződni az elsődlegesség igazi sorrendje szerint. Ha nem ragaszkodunk tudatosan ahhoz, hogy, "leüljünk az Úr lábához és hallgassuk beszédét" ezer és egyéb dolog és kötelezettség, amely mind elsődleges fontosságot követel magának, el fogja rabolni időnket és energiánkat, és megfoszt bennünket a "jó résztől" az életben.
Az a kérdés sokkal inkább, hogy az a "kevés" elégnek bizonyul-e? Mert ha elég, akkor miért törnéd magad többön? Márta, egy a szükséges dolog. És Mária választotta a jó részt, amit nem vehetnek el tőle. Nagyon mély tanítás ez: a Jézussal való személyes kapcsolat, a vele való közösség, a vele való elkötelezettség az, amit nem vehetnek el az embertől! Ezért ez a fontos, ezért ez a legfontosabb! Jézus természetesen ezzel nem a lustaságot jutalmazza és erősíti, hanem a helyes értékrendet, a helyes hangsúlyokat az életben! A feladatorientáltság helyett személyes kapcsolat orientáltnak kell lennünk...
Ha az életünkre, a gyülekezeti szolgálatunkra, közösségünkre tekintünk, nagyon hálásak lehetünk egyrészt Istennek az áldásokért, de sok szükséget is láthatunk! Fizikai szükségek, lelki szükségek? Valószínűleg bennünk van Mária és Márta hozzáállása is. Ha már tapasztaltuk valaha az életben, akkor tudjuk, mit jelent Jézusra figyelni, a jelenlétében lenni, hódolni előtte, figyelni és befogadni a szavát. És mivel már tapasztaltuk, újra vágyunk rá. Ugyanakkor látjuk a szükségeket és meg akarjuk oldani, amit lehet. Lehet, hogy úgy tekintesz a gyülekezetedre, mint ahol sok a tennivaló. És igazán szólhatna Jézus ennek-annak, hogy tegyen már ő is valamit!
Aggódsz, hogy jól csinálod-e, nyugtalankodsz, hogy mit gondolnak a szolgálatodról az emberek? Vedd észre, hogy az élet- a gyülekezeti élet sok szüksége között elmész a lényeg mellett! Pedig az életünk rövid ahhoz, hogy mindent megtegyünk, amit szeretnénk! Akár a magánéletünkben, akár a gyülekezetben. Nem fogjuk tudni minden álmunkat megvalósítani! Nem fogunk tudni mindennek megfelelni. Nem jut idő mindenre. És vigyázzunk, mert ha nem ragaszkodunk tudatosan a Jézussal töltött időhöz - nem keressük tudatosan őt, és nem tartjuk mindennél drágábbnak és értékesebbnek a vele töltött időt, ha elszalajtjuk a lehetőséget, hogy ne csak halljuk, de meg is értsük tanítását, akkor ezer dolog fog beáramlani az életünkbe és megtölti azt! Időt kell töltenünk Istennel, Jézussal. Engednünk kell, hogy egyszerűen csak vele legyünk csendességben, nyugalomban. Keresnünk kell a lehetőséget a személyes elcsendesedésre... Ajándékba kapunk alkalmakat, amikor megszólal az Ige nekünk, hozzánk - akkor figyeljünk, akkor koncentráljunk, mert az idők gonoszak, elmúlhatnak úgy, hogy közben nem telnek... nem visznek a teljesség felé.
URam! Add, hogy ne magamra, hanem Rád tudjak figyelni! Ámen
Amikor továbbhaladtak, betért egy faluba, ahol egy Márta nevű asszony a házába fogadta. Volt ennek egy Mária nevű testvére, aki leült az Úr lábához, és hallgatta beszédét. Márta pedig teljesen lefoglalta magát a sokféle szolgálattal. Ezért előállt Márta, és így szólt: "Uram, nem törődsz azzal, hogy a testvérem magamra hagyott a szolgálatban? Mondd hát neki, hogy segítsen!" Az Úr azonban így felelt neki: "Márta, Márta, sok mindenért aggódsz és nyugtalankodsz, pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre. Mária a jó részt választotta, amelyet nem vehetnek el tőle."
Lk 10,38-42
A történetben egy családi szituációt látunk, amely viszonylag ismert, sokszor elég egyszerűen magyarázott, látszólag egyszerűen megérthető kép. Látszólagos nyugalom, béke, egy kis konfliktus, aztán Jézus helyrerakja a dolgokat és kész. Van benne egy jó lány és egy rossz, aki túlreagálja a helyzetet. Azért ennél többről van itt szó...
Mária és Márta történetében csak egy pillanatképet kapunk egy család történetéből, de felsejlenek előttünk a családi dinamikák. Két különböző habitusú testvér, két lány, akik között biztosan voltak ellentétek és természetesen rivalizálás is. Feltűnő, hogy nem látjuk Lázárt, a férfit a családban. Érdekes, hogy hol vannak a házastársak, miért nincs még férjnél Mária és Márta, miért nem nősült meg még Lázár? Ebben a korban, mikor nagyon fiatalon házasodtak, ez különösen érdekes kérdés. Ha képzeletben veszünk egy mély levegőt ennek az otthonnak, ennek a családnak a levegőjéből, érezhetjük értelem és érzelmek feszültségét, a különböző szeretetnyelvet beszélő emberek jelenlétét. Érezhetjük az asszonyok helyzetét is, amely Jézus korában körülbelül e körül forgott: háztartás, sütés-főzés, gondoskodás mindenkiről. Egy pillanatra felvillan történetben a manipuláció is (Márta Jézusnak mondja, hogy mondjon meg valamit a testvérének...), ami lehet, hogy megszokott volt a családi kapcsolatokban, a kommunikációban.
Én örömet szerzek Jézusnak, mert szolgálom őt, és akkor? és akkor jönnek az aggodalmak, a szorongás és a nyugtalanság. Mert ha önmagunk és a mi tetteink a motivációk, akkor nem jutottunk Jézus közelébe. Akkor nem nyugodtunk meg az Ő jelenlétében, mert még mindig önmagunk körül forgunk és még mindig olyan egyedül vagyunk. Nincs vigasztalásunk és reménységünk. Ugyanaz a kérdésünk: szeretni fog-e Jézus? Szerethető vagyok-e egyáltalán? Mit kell még tennem, hogy elfogadjanak igazán? Ha sokszor ide térünk vissza, akkor még mindig nem értettük meg - vagy nem fogadtuk el igazán a kegyelmet. Még nem formálódott át a gondolkodásunk. Mártát teljesen lefoglalta a szolgálat, amit ő ad. Ő került a középpontba- és ez kizárja Jézust is és másokat is! Megbillentek az arányok. Márta elvesztette helyes arányérzékét. Jézus pedig nem ilyennek látja a valósságot. Más az, ami igazán számít.
Az alkalom, a minősített idő, görögül a kairosz. (Két időfogalom van a görögben: a kronosz a mérhető idő, apercek, az órák, a napok; és a kairosz, az alkalom, az alkalmas idő, ami megtalál, megnyílik) Az alkalom, a pillanat, ami egész életünkre hatással van, ami döntésre sarkall, megváltoztatja életünk irányát, új utakat nyit meg.
A történetnek nyilvánvaló tanítása van a számunkra. Mi is úton vagyunk. Az élet a legjobb esetben is rövid. Nem tehetünk meg mindent, nincs hozzá elég időnk. Máriához hasonlóan tehát választanunk kell, mégpedig megfontoltan. Az élet eseményei nem fognak automatikusan elrendeződni az elsődlegesség igazi sorrendje szerint. Ha nem ragaszkodunk tudatosan ahhoz, hogy, "leüljünk az Úr lábához és hallgassuk beszédét" ezer és egyéb dolog és kötelezettség, amely mind elsődleges fontosságot követel magának, el fogja rabolni időnket és energiánkat, és megfoszt bennünket a "jó résztől" az életben.
Az a kérdés sokkal inkább, hogy az a "kevés" elégnek bizonyul-e? Mert ha elég, akkor miért törnéd magad többön? Márta, egy a szükséges dolog. És Mária választotta a jó részt, amit nem vehetnek el tőle. Nagyon mély tanítás ez: a Jézussal való személyes kapcsolat, a vele való közösség, a vele való elkötelezettség az, amit nem vehetnek el az embertől! Ezért ez a fontos, ezért ez a legfontosabb! Jézus természetesen ezzel nem a lustaságot jutalmazza és erősíti, hanem a helyes értékrendet, a helyes hangsúlyokat az életben! A feladatorientáltság helyett személyes kapcsolat orientáltnak kell lennünk...
Ha az életünkre, a gyülekezeti szolgálatunkra, közösségünkre tekintünk, nagyon hálásak lehetünk egyrészt Istennek az áldásokért, de sok szükséget is láthatunk! Fizikai szükségek, lelki szükségek? Valószínűleg bennünk van Mária és Márta hozzáállása is. Ha már tapasztaltuk valaha az életben, akkor tudjuk, mit jelent Jézusra figyelni, a jelenlétében lenni, hódolni előtte, figyelni és befogadni a szavát. És mivel már tapasztaltuk, újra vágyunk rá. Ugyanakkor látjuk a szükségeket és meg akarjuk oldani, amit lehet. Lehet, hogy úgy tekintesz a gyülekezetedre, mint ahol sok a tennivaló. És igazán szólhatna Jézus ennek-annak, hogy tegyen már ő is valamit!
Aggódsz, hogy jól csinálod-e, nyugtalankodsz, hogy mit gondolnak a szolgálatodról az emberek? Vedd észre, hogy az élet- a gyülekezeti élet sok szüksége között elmész a lényeg mellett! Pedig az életünk rövid ahhoz, hogy mindent megtegyünk, amit szeretnénk! Akár a magánéletünkben, akár a gyülekezetben. Nem fogjuk tudni minden álmunkat megvalósítani! Nem fogunk tudni mindennek megfelelni. Nem jut idő mindenre. És vigyázzunk, mert ha nem ragaszkodunk tudatosan a Jézussal töltött időhöz - nem keressük tudatosan őt, és nem tartjuk mindennél drágábbnak és értékesebbnek a vele töltött időt, ha elszalajtjuk a lehetőséget, hogy ne csak halljuk, de meg is értsük tanítását, akkor ezer dolog fog beáramlani az életünkbe és megtölti azt! Időt kell töltenünk Istennel, Jézussal. Engednünk kell, hogy egyszerűen csak vele legyünk csendességben, nyugalomban. Keresnünk kell a lehetőséget a személyes elcsendesedésre... Ajándékba kapunk alkalmakat, amikor megszólal az Ige nekünk, hozzánk - akkor figyeljünk, akkor koncentráljunk, mert az idők gonoszak, elmúlhatnak úgy, hogy közben nem telnek... nem visznek a teljesség felé.
Tanítás...
A mai nap imádsága:
URam!
Add, hogy a tanulásban ne lankadjak meg soha, s életem utolsó
pillanatáig vágyakozzam arra, hogy minél jobban ismerhesselek Téged, s
szándékaid! Ámen
Senki
sem tölt új bort régi tömlőbe, mert az új bor szétrepesztené a tömlőt,
és elfolyna, sőt a tömlő is tönkremenne. Hanem az új bort új tömlőbe
kell tölteni.
Lk 5,37-38
Forradalmian
új tanokat hirdet Keresztelő János: "Nem kell újra és újra rituális
fürdőt venned, hogy Isten színe elé járulhass, elégséges, ha egyszer
szívből megbánod bűneidet, s új életet élsz azután!" És ehhez a különös
prófétához - akit egyébként Illés megtestesülésének gyanítanak -, s aki
nyilvánvalóan "szembemegy" a "hivatalos" jeruzsálemi jahve-kultusszal,
elvetve annak bonyolult, s megüresedett formáit, ehhez a különös
emberhez tömegek tódulnak, sőt tanítványi köre is egyre bővül...
S
jön egy kicsinyke faluból, Názáretből, egy József nevű ács fia, aki még
ennél is radikálisabb eszméket hirdet: Isten előtt a kitaszítottak is
ugyanolyan értékesek, mint azok, akik magukat igaznak tartják, mert
törekszenek a törvény betartására. S ha mindez nem lenne elég vérlázító,
arra is buzdítja hallgatóságát, hogy imádkozzanak ellenségeikért, s
tegyenek jót velük! Ki ez a Jézus, hogy ilyeneket mer hirdetni? Jót
tenni a rómaiakkal, akik "Róma békéje" zászlaja alatt súlyos adókat
vetnek ki, az egyébként is szegény népre, s korlátozzák a
provinciabeliek amúgy is kevéske szabadságát? Hát nem látja ez a
Galileai, hogy mi történik náluk otthon, s itt Júdeában is?...
De,
Jézus jól lát mindent, s azt akarja, hogy övéi is lássanak. Lássák meg,
hogy új korszak veszi kezdetét, az önfeláldozásra kész szeretet
kizárólagosságának korszaka! A törvény életidegen merevsége, a
tartalomnélküli forma felszínes csillogása nem engeszteli meg az Istent,
de az embert sem emeli fel elbukott állapotából. Ami betöltheti a
törvényt, ami egyedül emeli a lelket az csakis a szeretet!
Az
új tartalom nem fér bele a régi keretek közé, a Mester így tanítja: "Az
új bort új tömlőbe kell tölteni!" Nem lehet toldozni-foltozni a régit,
hiszen hiába az új folt - mégha több is, mint a régi posztó -
összességében a ruha mégiscsak egy régi (agyon-foltozott) gúnya marad...
Ezért Saul-Pál próbálkozása, hogy sok zsidó vallási elemet beemeljen a
krisztuskövetők tanításába - részben kudarcot vallott. Hála Istennek, a
páli merevséget (pl. nők helyzete/szerepe a gyülekezeti életben is) a
kora-keresztény biblia-szerkesztések, levélmásolások többnyire
tompították/korrigálták. A szeretet megélésének krisztusi
"radikalizmusa" ma sem fér bele sok ember fejébe/szívébe/tömlőjébe.
Pedig a dolgok földi, végleges megoldása csakis ebből a borból fakad, a
Jézus véréből...
