A BŐVÖLKÖDÉS ISTENE
„…csordultig van poharam.” (Zsoltárok 23:5)
Pál
azt írja: „Aki pedig mindent megtehet sokkal bőségesebben, mint ahogy
mi kérjük vagy gondoljuk…” (Efezus 3:20). A mi Istenünk a bőség Istene! A
Szentírásban a túlcsorduló pohár hatalmas jelkép. Amíg a poharadat
csordultig töltik, szívesen látott vendég vagy, de ha üresen áll, a
vendéglátó arra utal, hogy ideje elindulnod. Ha igazán élvezné a
társaságodat, mindig újratöltené a poharat, úgy hogy az túlcsorduljon a
peremén és lefolyjon az asztalra. Ma túlcsordul a poharad? Ez azt
jelenti, hogy szívesen látnak Isten asztalánál, a helyed biztosítva van,
senki más nem foglalhatja el, és minden szükséged bőségesen
megelégítésre talál. F. B. Meyer írta: „Bármilyen áldás is van
poharadban, egészen biztos, hogy túl fog csordulni, Istennek a borjú
mindig hízott borjú, a ruha mindig a legszebb díszruha, az öröm
kimondhatatlan, a békesség mindig elhozza a megbékélést. Isten útját
mindig a túláradó bőség jellemzi”. Ezért a legkevésbé sem, kell
aggódnunk szükségeink betöltése miatt. A poharunk túlcsordul. Vegyük
például a kegyelmet: „ahol megnövekedett a bűn, ott még bőségesebben
kiáradt a kegyelem” (Róma 5:20). Bővelkedni azt jelenti, fölöslegünk is
van. A pohár, amit Isten kínál, túlcsordul kegyelemmel. Attól félsz,
hogy ki fog száradni? Hogy lejár a garanciád? Hogy a vétkeid túl nagyok?
Semmi esetre sem! Mielőtt Pál keresztyénné lett, mindenhol üldözte a
keresztyéneket, bebörtönözte és kivégezte őket. Mégis azt írja: „De
bőségesen kiáradt rám a mi Urunk kegyelme…” (1Timóteus 1:14). Bármire is
van szükséged, Istennek bőséges készletei vannak belőle. Kérd hát, és
higgy benne, hogy Ő megadja!
Becsületesség
„A becsületeseket feddhetetlenség vezeti.” (Példabeszédek 11:3)
A pszichológusok azt mondják, hogy mindannyiunkban van egy „becsületesség-vakfolt”, amit „önérdeket szolgáló elfogultság”-nak neveznek. Íme néhány példa erre: 800 000 középiskolai tanulót megkérdeztek, hogy átlag felettinek vagy átlag alattinak tartják-e magukat. Nos, ha pontos választ adtak volna, akkor az aránynak 50-50 %-nak kellett volna lennie. Mit gondolsz, hány tanuló sorolta magát az átlag alatti csoportba? Nulla! És 20% százalék tartotta magát a legjobb 1%-ba tartozónak! Ez az „önérdeket szolgáló elfogultság” az élet minden területére kiterjed. A többsége azoknak, akik saját maguk által okozott baleset miatt kerültek kórházba, az átlagosnál jobb sofőrnek tartja magát. Azt gondolnád, hogy a magasabb képzettség együtt jár azzal, hogy becsületesebbek vagyunk, és jobban ismerjük magunkat – de ez nem így van. Az egyetemi oktatók 88%-a sorolta magát az átlag felettiek közé; és 25%-uk tartotta magát igazán kivételesnek. Egy másik felmérés, melyben 200 szociológust vizsgáltak, azt mutatta, hogy a vizsgált csoportnak a fele úgy gondolta, hogy a világ 10 legjobb szociológusa között lehetne. Nem csoda, hogy annyi konfliktus van a pozíciók és az előléptetések körül. És az egyház sem kivétel. George Barna felmérést végzett lelkészek között – olyan emberek között, akiket azért fizetnek, hogy olyan igék alapján tanítsanak minket, mint: „[senki] ne gondolja magát többnek, mint amennyinek gondolnia kell, hanem arra igyekezzék mindenki, hogy józanul gondolkozzék [magáról]” (Róma 12:3). „Alázzátok meg tehát magatokat Isten hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején” (1Péter 5:6). Tudod mit? A megkérdezett lelkészek 90%-a tartotta magát „az átlagosnál jobb” prédikátornak. És ami talán a legironikusabb: amikor az embereknek alaposan elmagyarázzák az „önérdeket szolgáló elfogultság” fogalmát, akkor nagy többségük úgy határozza meg magát, mint aki „jóval az átlag felett” képes azt kezelni. Hűha! Nem csak az a bajunk, hogy nem vagyunk becsületesek, hanem az, hogy nem is vesszük észre, hogy mennyire nem!
Mindannyian szenvedünk abban, amit a pszichológusok így neveznek: „alapvető meghatározási hiba”. Ez abban áll, hogy ha valami jó történik az életemben, akkor hajlamos vagyok ezért magamnak tulajdonítani az érdemet, de ha kudarcot vallok, ezt mindig a körülményeim hibáztatásával magyarázom. Ha jó eredményt érek el egy dolgozatban, ez azért van, mert okos vagyok; ha siralmasan teljesítek, ez azért van, mert valami (vagy több ellenem összejátszó körülmény) megzavart. Ha az embereknek tetszik a prédikációm, ezt azért van, mert jó igehirdető vagyok; ha nem tetszik nekik, akkor ők túl felszínesek. Még többet ront az alapvető meghatározási hibán az, ahogyan más emberek viselkedését magyarázzuk. Míg a mi saját helytelen viselkedésünket enyhítő körülményekkel magyarázzuk, más emberek helytelen viselkedéséről azt tartjuk, hogy még Jób türelmét is kimerítenék. Ha engem megbüntetnek gyorshajtásért, az azért van, mert a rendőröknek teljesíteniük kell a napi kvótát, ezért csapdákat állítanak fel, pedig azzal kellene foglalkozniuk, hogy bűnözőket fogjanak el. Ha téged büntetnek meg gyorshajtásért, az azt mutatja, hogy nem szabadna a volán mögé ülnöd. Mi a megoldás az alapvető meghatározási hibára? A kegyelem és a bűnbánat. Isten segítségére van szükségünk ahhoz, hogy meglássuk az igazat magunkról. Ő ezt meg is adja nekünk háromféleképpen: a) imádságon keresztül; b) az Ő igéjének olvasásán és alkalmazásán keresztül; c) olyan emberek által, akik szeretnek, és jól ismernek minket; olyan emberek által, akik nem azt mondják nekünk, amit hallani szeretnénk, hanem amit hallanunk kell.
A pszichológusok azt mondják, hogy mindannyiunkban van egy „becsületesség-vakfolt”, amit „önérdeket szolgáló elfogultság”-nak neveznek. Íme néhány példa erre: 800 000 középiskolai tanulót megkérdeztek, hogy átlag felettinek vagy átlag alattinak tartják-e magukat. Nos, ha pontos választ adtak volna, akkor az aránynak 50-50 %-nak kellett volna lennie. Mit gondolsz, hány tanuló sorolta magát az átlag alatti csoportba? Nulla! És 20% százalék tartotta magát a legjobb 1%-ba tartozónak! Ez az „önérdeket szolgáló elfogultság” az élet minden területére kiterjed. A többsége azoknak, akik saját maguk által okozott baleset miatt kerültek kórházba, az átlagosnál jobb sofőrnek tartja magát. Azt gondolnád, hogy a magasabb képzettség együtt jár azzal, hogy becsületesebbek vagyunk, és jobban ismerjük magunkat – de ez nem így van. Az egyetemi oktatók 88%-a sorolta magát az átlag felettiek közé; és 25%-uk tartotta magát igazán kivételesnek. Egy másik felmérés, melyben 200 szociológust vizsgáltak, azt mutatta, hogy a vizsgált csoportnak a fele úgy gondolta, hogy a világ 10 legjobb szociológusa között lehetne. Nem csoda, hogy annyi konfliktus van a pozíciók és az előléptetések körül. És az egyház sem kivétel. George Barna felmérést végzett lelkészek között – olyan emberek között, akiket azért fizetnek, hogy olyan igék alapján tanítsanak minket, mint: „[senki] ne gondolja magát többnek, mint amennyinek gondolnia kell, hanem arra igyekezzék mindenki, hogy józanul gondolkozzék [magáról]” (Róma 12:3). „Alázzátok meg tehát magatokat Isten hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején” (1Péter 5:6). Tudod mit? A megkérdezett lelkészek 90%-a tartotta magát „az átlagosnál jobb” prédikátornak. És ami talán a legironikusabb: amikor az embereknek alaposan elmagyarázzák az „önérdeket szolgáló elfogultság” fogalmát, akkor nagy többségük úgy határozza meg magát, mint aki „jóval az átlag felett” képes azt kezelni. Hűha! Nem csak az a bajunk, hogy nem vagyunk becsületesek, hanem az, hogy nem is vesszük észre, hogy mennyire nem!
Mindannyian szenvedünk abban, amit a pszichológusok így neveznek: „alapvető meghatározási hiba”. Ez abban áll, hogy ha valami jó történik az életemben, akkor hajlamos vagyok ezért magamnak tulajdonítani az érdemet, de ha kudarcot vallok, ezt mindig a körülményeim hibáztatásával magyarázom. Ha jó eredményt érek el egy dolgozatban, ez azért van, mert okos vagyok; ha siralmasan teljesítek, ez azért van, mert valami (vagy több ellenem összejátszó körülmény) megzavart. Ha az embereknek tetszik a prédikációm, ezt azért van, mert jó igehirdető vagyok; ha nem tetszik nekik, akkor ők túl felszínesek. Még többet ront az alapvető meghatározási hibán az, ahogyan más emberek viselkedését magyarázzuk. Míg a mi saját helytelen viselkedésünket enyhítő körülményekkel magyarázzuk, más emberek helytelen viselkedéséről azt tartjuk, hogy még Jób türelmét is kimerítenék. Ha engem megbüntetnek gyorshajtásért, az azért van, mert a rendőröknek teljesíteniük kell a napi kvótát, ezért csapdákat állítanak fel, pedig azzal kellene foglalkozniuk, hogy bűnözőket fogjanak el. Ha téged büntetnek meg gyorshajtásért, az azt mutatja, hogy nem szabadna a volán mögé ülnöd. Mi a megoldás az alapvető meghatározási hibára? A kegyelem és a bűnbánat. Isten segítségére van szükségünk ahhoz, hogy meglássuk az igazat magunkról. Ő ezt meg is adja nekünk háromféleképpen: a) imádságon keresztül; b) az Ő igéjének olvasásán és alkalmazásán keresztül; c) olyan emberek által, akik szeretnek, és jól ismernek minket; olyan emberek által, akik nem azt mondják nekünk, amit hallani szeretnénk, hanem amit hallanunk kell.
KÖTELEZD EL MAGAD!
„…senki sem volt mellettem, mindenki elhagyott… De az Úr mellém állt…” (2Timóteus 4:16-17)
Olvasd el a következő szavakat lassan és figyelmesen: „Amíg el nem kötelezem magam, mindig ott van a tétovázás, az esély a meghátrálásra. De abban a pillanatban, amikor végleg elkötelezem magam, Isten is mozdul, és események áradata veszi kezdetét. Mindenféle előre nem látható történések, találkozások, emberek és anyagi eszközök indulnak felém, amilyenekről soha nem is álmodtam.” Tehát kötelezd el magad! Ha mások nem hajlandók veled menni, akkor az elkötelezettség azt jelenti, hogy egyedül is elindulsz. Dániel egyedül étkezett, és egyedül imádkozott. Illés egyedül mutatta be az áldozatot, és egyedül tanúskodott Isten mellett. Jeremiás egyedül prófétált, és egyedül sírt. Pál azt mondta: „…senki sem volt mellettem, mindenki elhagyott… De az Úr mellém állt, és megerősített… megszabadultam az oroszlán torkából.” Az elköteleződés pontján – és nem hamarabb – Isten közbelép az érdekedben. Amikor a három héber ifjú elkötelezte magát arra, hogy nem hajol meg a király bálványai előtt, Isten kihozta őket a tüzes kemencéből úgy, hogy még a füstszag sem volt érezhető rajtuk. Mindez még Nebukadneccarra is akkora hatással volt, hogy ezt mondta: „…nincs más isten, aki így meg tud szabadítani” (Dániel 3:29). Téged mire hívott el Isten, mit gondolsz, mihez kell kezdened az életeddel? Engedelmeskedj Neki! Lépj hittel, és tedd meg! Ha félsz, olvasd el ezeket a szavakat: „Inkább legyek hamu, mint por. Jobban szeretném, ha a szikra kiégne bennem, mint ha elfulladna és kiszáradna. Az életem igazi feladata élni, nem csupán létezni. Ezért nem pazarlom a napjaimat arra, hogy megpróbálom meghosszabbítani őket. Ki fogok használni minden pillanatot.”
Olvasd el a következő szavakat lassan és figyelmesen: „Amíg el nem kötelezem magam, mindig ott van a tétovázás, az esély a meghátrálásra. De abban a pillanatban, amikor végleg elkötelezem magam, Isten is mozdul, és események áradata veszi kezdetét. Mindenféle előre nem látható történések, találkozások, emberek és anyagi eszközök indulnak felém, amilyenekről soha nem is álmodtam.” Tehát kötelezd el magad! Ha mások nem hajlandók veled menni, akkor az elkötelezettség azt jelenti, hogy egyedül is elindulsz. Dániel egyedül étkezett, és egyedül imádkozott. Illés egyedül mutatta be az áldozatot, és egyedül tanúskodott Isten mellett. Jeremiás egyedül prófétált, és egyedül sírt. Pál azt mondta: „…senki sem volt mellettem, mindenki elhagyott… De az Úr mellém állt, és megerősített… megszabadultam az oroszlán torkából.” Az elköteleződés pontján – és nem hamarabb – Isten közbelép az érdekedben. Amikor a három héber ifjú elkötelezte magát arra, hogy nem hajol meg a király bálványai előtt, Isten kihozta őket a tüzes kemencéből úgy, hogy még a füstszag sem volt érezhető rajtuk. Mindez még Nebukadneccarra is akkora hatással volt, hogy ezt mondta: „…nincs más isten, aki így meg tud szabadítani” (Dániel 3:29). Téged mire hívott el Isten, mit gondolsz, mihez kell kezdened az életeddel? Engedelmeskedj Neki! Lépj hittel, és tedd meg! Ha félsz, olvasd el ezeket a szavakat: „Inkább legyek hamu, mint por. Jobban szeretném, ha a szikra kiégne bennem, mint ha elfulladna és kiszáradna. Az életem igazi feladata élni, nem csupán létezni. Ezért nem pazarlom a napjaimat arra, hogy megpróbálom meghosszabbítani őket. Ki fogok használni minden pillanatot.”
Ne próbálj megfizetni!
„Kezedbe juttatta Isten az ellenségedet.” (1Sámuel 26:8)
Amikor Dávidnak lehetősége nyílt a bosszúra, miután Saul megpróbálta megölni őt, ő csupán annyit tett, hogy levágta Saul köpenyének a csücskét. Később, miközben Saul aludt, Dávid egyik embere ezt mondta: „kezedbe juttatta Isten az ellenségedet”. Dávid ismét elutasította a bosszút. Később ezt mondta Saulnak: „az Úr a kezembe adott ma téged, de én nem akartam kezet emelni az Úr fölkentjére” (23. vers). Dávid Saulban nem az ellenséget, hanem a felkentet látta; Isten tulajdonát. Max Lucado írja a következőt: „Egy rottweiler megtámadta a mi kiskutyánkat egy kutyatenyészetnél, összemarcangolta, és félig letépte a fülét. Írtam a kutya gazdájának, és azt szorgalmaztam, hogy altattassa el a kutyáját. De amikor megmutattam a levelet a kutyatenyészet tulajdonosának, ő könyörögni kezdett, hogy gondoljam át újra. ’Amit a kutya tett, valóban szörnyű, de még mindig nevelem, és még nem végeztem vele’.” Isten ugyanezt mondaná arról az emberről, aki téged megtámadott. „Amit tett, arra nincs mentség, de én még nem végeztem vele.”
Listát vezetsz a régi sérelmekről? Ne tedd! Isten azt mondta: „Ne akarjatok minden áron megfizetni; az nem a ti dolgotok… nekem majd gondom lesz rá” (Róma 12:19 TM) Ha bosszút akarsz állni, azzal gyakorlatilag ezt mondod: „Istenem, te nem jól kezeled a dolgokat, nem bünteted meg eléggé, nem mozdulsz elég gyorsan”. Dick Innes azt mondta: „Megsebződni anélkül, hogy megbocsátanánk, összetörni anélkül, hogy jobban kezdenénk törődni másokkal, szenvedni anélkül, hogy együttérzőbbé válnánk, értelmetlen, hiábavaló, tragikus veszteséggé és a legnagyobb pazarlássá teszi a szenvedést.”
Kövesd Jézus példáját: „mikor gyalázták, nem viszonozta a gyalázást; amikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta ezt arra, aki igazságosan ítél” (1Péter 2:23)!
Amikor Dávidnak lehetősége nyílt a bosszúra, miután Saul megpróbálta megölni őt, ő csupán annyit tett, hogy levágta Saul köpenyének a csücskét. Később, miközben Saul aludt, Dávid egyik embere ezt mondta: „kezedbe juttatta Isten az ellenségedet”. Dávid ismét elutasította a bosszút. Később ezt mondta Saulnak: „az Úr a kezembe adott ma téged, de én nem akartam kezet emelni az Úr fölkentjére” (23. vers). Dávid Saulban nem az ellenséget, hanem a felkentet látta; Isten tulajdonát. Max Lucado írja a következőt: „Egy rottweiler megtámadta a mi kiskutyánkat egy kutyatenyészetnél, összemarcangolta, és félig letépte a fülét. Írtam a kutya gazdájának, és azt szorgalmaztam, hogy altattassa el a kutyáját. De amikor megmutattam a levelet a kutyatenyészet tulajdonosának, ő könyörögni kezdett, hogy gondoljam át újra. ’Amit a kutya tett, valóban szörnyű, de még mindig nevelem, és még nem végeztem vele’.” Isten ugyanezt mondaná arról az emberről, aki téged megtámadott. „Amit tett, arra nincs mentség, de én még nem végeztem vele.”
Listát vezetsz a régi sérelmekről? Ne tedd! Isten azt mondta: „Ne akarjatok minden áron megfizetni; az nem a ti dolgotok… nekem majd gondom lesz rá” (Róma 12:19 TM) Ha bosszút akarsz állni, azzal gyakorlatilag ezt mondod: „Istenem, te nem jól kezeled a dolgokat, nem bünteted meg eléggé, nem mozdulsz elég gyorsan”. Dick Innes azt mondta: „Megsebződni anélkül, hogy megbocsátanánk, összetörni anélkül, hogy jobban kezdenénk törődni másokkal, szenvedni anélkül, hogy együttérzőbbé válnánk, értelmetlen, hiábavaló, tragikus veszteséggé és a legnagyobb pazarlássá teszi a szenvedést.”
Kövesd Jézus példáját: „mikor gyalázták, nem viszonozta a gyalázást; amikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta ezt arra, aki igazságosan ítél” (1Péter 2:23)!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése