Hit...

A mai nap imádsága:
URam! Nehéz nekem naponta formálódó hitemet hordozni, ezért kérlek légy segítségemre, amikor elgyengülök! Ámen

Ezért mondom nektek: higgyétek, hogy mindazt, amiért imádkoztok, és amit kértek, megkapjátok, és meg is adatik nektek. És amikor megálltok imádkozni, bocsássátok meg, ha valaki ellen valami panaszotok van, hogy mennyei Atyátok is megbocsássa nektek vétkeiteket.
Mk 11,24-25

Aki úgy véli, hogy hite teljes és abszolút, az nem tökéletes, hanem fanatikus ember... Jézus válaszát olvashatjuk ma reggeli igénkben, amikor is egy aggódó édesapa kérésére: "Hiszek URam, kérlek segíts hitetlenségemben!" válaszol. Az édesapa a Mesterben bizakodott, az Ő erejében reménykedett, de nem rejtette el kétségeit. Becsületes volt Jézussal szemben, "felvállalta" a valóságot... Jó tudatosítani újra és újra, hogy senkinek nincs tökéletes hite. Mindenkiben valamilyen mértékben keveredik a hit és a kétségek. A fontos azonban az, hogy meglássuk, mi vezérli hétköznapjainkat: a hitünk vagy kétségeink?

Az édesapa nem "szuperhívő", hanem realista. (Beteg gyermekének napi gondozása racionalitásra kényszerítette, ahol nagy a baj, ott nincs idő az álmodozásra, teóriák gyártására...) Sajnos Jézus első követői között nem csak mártírok voltak, hanem olyanok is, akik az ÚRJézust ugyan szerették, de a hatalmat még inkább! Az ő "megoldásaikból" született a dogmatikus Krisztus-vallás, az ilyen embertípus munkálta a szakadásokat, s csinál ma is a keresztből bunkót. Az "ilyenek" miatt öldökölték egymást népek és nemzetek, vitatkoztak/zsinatoltak és átkozták ki egymást, gyújtottak máglyákat és agyaltak ki ördögi "istenítéleteket"... De aki józanul, normálisan gondolkodik, azok közül ki merné kezét egy epilepsziás gyereknek a fejére tenni, hogy meggyógyítsa?

Jézus azt mondja: Aki hisz, annak az is lehetséges, hogy az Ő csodáinál sokkal nagyobbakat is megtegyen... Nos, ennél a pontnál kerül mindenki válaszút elé! Amit ugyanis kérünk, azt úgy kell kérnünk, mintha már megkaptuk volna... Ha ezt még el is hiszi az ember, azt már nemigen tudja megtenni, hogy megbocsásson - elsősorban önmagának! Önző elképzelések miatt elrontott életet sem lehet újra elölről kezdeni, bármekkora is az ember hite! Rámondani a fiatalkori balgaságra, mely botlás következményét olykor egy egész életen át hordozni kell -, "Jó volt az úgy, ahogyan volt!" - csak a komolytalan ember képes... Az elmulasztott fiatalkori lehetőségeket idős korban korrigálni - gyenge vigasz, ráadásul sokszor még részben sem sikerül! Akkor hát hogyan értelmezzük a Mester kijelentéseit?

Mindenekelőtt: a hívő élet nem a csoda várásából áll, hanem annak a felismeréséből, hogy az élet maga a CSODA! Csoda az élet, akkor is a hiányokkal kell benne küzdenünk, csoda akkor is, ha igazságtalanság ér benne minket, s akkor is, ha az elképzéléseinknek csak töredékét vagyunk képesek benne megvalósítani. A hívő élet nem a tökéletességről, a perfekció utáni vágyakozásból áll, hanem annak az öröméből, hogy az ember szívébe zárhatja az Élet URának ismeretét. Ez a hívő élet jutalma, mely mindig megelégedettséggel, belső békével jár együtt. Aki elhiszi, hogy a véges élet ettől foszlik bele a végtelenbe, az már elérte létének legfőbb célját...

Józanságért...

A mai nap imádsága:

Uram! Teremtett világodat a magunk megromlott természetére alakítjuk... Eget ostromló nagy ötleteink mélységes kudarcokat teremnek, a Téged megillető helyre hiába vágyakozunk a bűneset óta, megistenülésünk ígéretébe kapaszkodásunk tébolyodottság marad mindvég! Kérünk Téged, szánd meg ezt a megromlott embervilágot, hogy az aranyborjúnak többé ne hódoljon, csakis Téged imádjon! Ámen

   

Visszatért tehát Mózes az ÚRhoz, és ezt mondta: Ó jaj! Igen nagy vétket követett el ez a nép, mert aranyból csinált istent magának.
2 Móz 32,31

Már gyerekkoromban is elcsodálkoztam ezen a történeten. Nem értettem sehogyan sem, hogyan lehet egy borjút - még ha aranyból is van - imádni. Később kezdtem megérteni ennek a történetnek a zseniális üzeneteit, s még nem is Moliére hatására, aki szerint "A pénz minden lakat kulcsa."... Mefisztó így énekel a Gounod francia zeneszerzo által Goethe Faustjából írt operában: ?Eladó az egész a világ.? De miről is szól ez történet?

Először is az életről, amely nem más mint egy nagy pusztai vándorlás. Ebben szükség van közösségre, kultikusra is, a kultuszteremtők szerint mindegy milyenre, csak legyen! Extremitást sem nélkülöző szekták minden vallásban találhatók, de a szélsőséges magatartásra való hajlam egyértelműen sem felekezethez, sem politikai meggyőződéshez nem köthető, ez bizony ősi emberi tulajdonságunk egyike.

Legelső üzenete e furcsa bibliai történetnek, hogy a szabadság még önmagában nem jelent sokat. Ha nincs cél, távlat - s kicsoda, ha nem az Isten lehetne az igazi Cél? -, akkor a szabadság hamar szabadosságba csap át... istenné, legfőbb vezérlő erővé válik az, ami nagyon is emberi. Isten sokmindent megenged életünkben, de egyet nem, hogy Ő "csak" a második helyre kerüljön. Érdekes is lenne, ha szeretne ugyan a férjünk/feleségünk, de csak úgy "másodikként", mert lenne valaki, aki fontosabb, mint mi... Tény, hogy a prioritás feladása mindig zsákutcába, káoszba vezet!

A pénz/mammon a menyországot ígéri, jóllehet ennél ördögibb találmány talán nem is létezik. Az arany csillogása nemcsak vakít, hanem hitet, hogy a megfogható az sokkal fontosabb, mint a Láthatatlan, pedig ez nem igaz. Hiába lehet az arany/mammon segítségével álmodozni romantikus szerelemből, a sok pénz legfeljebb viharosan tobzódó szexet tehet elérhetővé, hiába a pénz hatalma, őszinte barátokat nem, csak érdek miatt dörgölődző "komákat, cimborákat, haverokat" lehet a segítségével szerezni, meg megtartani is. Hiába minden vagyon, az soha nem pótolhatja az édesanyai vagy édesapai szeretetet...

A legnagyobb üzenete az aranyborjúnak mégis az, ha nem tekintünk fölfelé, akkor nagyon hamar mi magunk kerülünk a középpontba, s magunkat "bálványozzuk". Ennyi, s ilyen "paprikajancsi-idól", mint manapság még soha nem volt a világban. Nevetni is lehetne rajta, de ha jól belegondolunk, ez igen elszomorító. Táncikálni, magukat éljenezni csak a zsugorodott lelkűek képesek, akiknek lelkében Isten honol, azok lelke mindig tágölelésű, s a szeretet határtalanságával dícsérik Teremtőjüket. Hiába az arany szédítő hatalma, bolonddá mégsem tesz mindenkit. Akik tudják, hogy az Isten Isten, azok nem perdülnek táncra akkor sem, ha az egész világ a borjúról énekel...

Kettősség..

A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy helyesen döntsek, amikor döntenem kell! Ámen

Illés pedig odalépett az egész nép elé, és így szólt: Meddig sántikáltok kétfelé? Ha az ÚR az Isten, kövessétek őt, ha pedig a Baal, akkor őt kövessétek!

De a nép nem felelt egy szót sem.

1 Kir 18,21

Nincs szánalmasabb annál az embernél, aki vallásos életet akar élni, de a szárnyalásra teremtett hite kalitkába van zárva. A kalitkában - ha kellően tágas - a madár ugyan tud röpködni, de a szabadság távlatait soha nem fogja meglátni, mert ahhoz a felhők közé kell emelkednie... Nyomorúságos állapot az, amikor valaki Isten közelségét, áldásait nem tapasztalja, de a világ ideig-óráig tartó gyönyörűségeit sem élvezi. Erre mondják: "két szék között a padlóra esik". S a másik népi szólásunk pedig azt mondja: "Egy fenékkel, csak egy lovat lehet megülni..."

Ha jobban belegondolunk, akkor Illés ugyanazt a gyakorlati materializmust támadja, amit Jézus is kritizál az újszövetségi tudósítások szerint. Érdekes, hogy míg Illés Jáhve-Isten "ellen-istenéről", Baal-ról beszél, addig Jézus a mammonról szól... Mammon-istenség kultusza, mint olyan, nem létezett a közel-keleten - maga a 'mammon' egy sémita szó, s egyszerűen pénzt jelent - ezért a Mester nem egy istenség ellen, nem is a pénz ellen, hanem annak hamis szeretete ellen emeli fel a hangját! Ugyanakkor nem árt tudatosítani, hogy ma sem szobrok előtt hajolnak meg az emberek, nem különböző istenek ragadják meg az emberek szívét, hanem a HATALOM, A GAZDAGSÁG vonzása tompítja el értelmüket, s mérgezi meg lelküket…

Mivel az Egy-Isten teremtette az embert a maga képére és hasonlatosságára, vagyis EGY-ségre, ezért a kettősség, a kétség, az mindig kísértés! Nem szeretheti valaki a feleségét teljesen, ha közben más nő(ke)t is szeret, ahogyan nem szeretheti valaki egyszerre a rendet és a rendetlenséget is. Ha valaki mégis ilyesmit próbál megvalósítani az életében - Illés próféta zseniálisan fogalmaz: az sántikál, vagyis járása nem egyenes. (Persze lehet így is járni-kelni, de messzire eljutni nem lehet!) Még csodálatos, ősi magyar nyelvünk is azt mondja: "rosszban sántikál"... a jóban ugyanis nem "sántikál" az ember...

Az élet tulajdonképpen nem más, mint döntések sorozata. Jól dönteni nem tudunk, ha csak az orrunkig látunk! Ha nem tájékozódunk az égtájak szerint, akkor az erdőből sosem találjuk meg a kivezető utat... A keresztény ember tulajdonképpen döntéseiben következetes, s nem változtatgatja életének irányát a korszellem diktátuma szerint. Tudja, hová akar eljutni, s tudja, merre kell mennie... Éppen ezért Annak a Valakinek a lábnyomába lép, Aki nem sántikál, mert Ő megígérte, hogy velünk lesz egészen a világvégezetéig...

Terheink...

A mai nap imádsága:

Uram! Köszönöm, hogy a legnagyobb terhet Te hordoztad el, s velem vagy ma is, s nem terhelsz erőmön felül! Ámen.


Most tehát miért kísértitek azzal Istent, hogy olyan igát tegyetek a tanítványok nyakába, amelyet sem atyáink, sem mi nem tudtunk elhordozni?
ApCsel 15,10

Isten megteremtette az embert a maga képmására és hasonlatosságára... Mi pedig - s ez egyik legtöbb bosszúságot és problémát okozó tulajdonságunk - megpróbáljuk embertársainkat a magunk "képére és hasonlatosságára" formálni. Sajnos "embert faragni" - pedagógiai módszerek ide vagy oda - a legnagyobb, a legnezebb kihívás, ami nemegyszer kudarccal végződik. A emberfeletti próbálkozások ellenére nem ember lesz a másikból, hanem gaz-ember, haszontalan, élősdi tagja a közösségnek, végül nyomasztó terhe a társadalomnak.

A másik és magunk formálásának az útja az, hogy terheket hordunk. Bizony a teher akkor is teher, ha nem mozgatjuk, ha nem jutunk vele előbbre, mert tartani kell, s ez bizony nyomja a vállunkat. Ezért balgaság olyan terheket a vállunkra rakni, amiket Isten is elhordoz helyettünk! Stresszeljük magunkat nap mint nap, izgulunk olyan dolgokért, aminek kimenetele valóban nem rajtunk áll vagy bukik. Részesedni akarunk olyanból, ahol semmi keresnivalónk, s igent mondunk ott is, ahol határozott nem lenne a megfelelő válasz. Ki a hibás, amikor a fiatalok szombat hajnalban, a diszkóból, a "buliból" hazafelé jövet fának csattannak? A szülők, akik autót vagy motort ajándékoztak gyermekeiknek? A fiatalok, akik csak szórakozni akartak egy kicsit? Netán az Isten, aki megengedte a súlyos tragédiát? Általában - szinte mindenért az Isten a hibás...

Igent bólintani, hallgatva beleegyezni valamibe sokkal könnyebb, mint határozottan nemet mondani. Aztán ezt látják tőlünk gyermekeink is... Tényleg, mi értelme van olyan megoldási képletet beleidomítani, csakazértis-fogvicsorítva átverni a következő generációba, ami már a sajátunkban sem működött? A képmutatás problematikája örök, modernkori farizeusaink itt élnek közöttünk! Milyen undorító, amikor az akar erkölcs-csősz lenni, aki köztudottan kicsapongó életet élt? Avagy a "tisztesség és becsületesség őre" pózában kíván tetszelegni, jóllehet gátlástalanul lopott, csalt és hazudott amióta csak az eszét tudja? Olyan tragikomikus ez, mint amikor a diktátor a demokrácia hőseként, az a szabadság és egyenlőség védőjeként ünnepelteti magát...

Mit vállaljak, s mit nem? Mindennapi kérdéseink ezek, melyek nem válaszokra, hanem megoldásokra várnak. A megoldás pedig nem hever ott az utcán, hanem mindig felülről jön. A hívő ember így engedi be életébe az Istent, s így formálja őt az Teremtő Urának kegyelme. Istenkapcsolatban élve nem a hiányzó erőért könyörgünk eszelősen, hanem minden dolgunkat ráhagyjuk a Gondviselő Istenre - hiszen Ő az, Aki előre lát, Ő tudja, mi az, ami jó nekem, sőt még a rosszból is előhozza a jót...

Versengés...

A mai nap imádsága:

Uram! Add, hogy képes legyek kegyelmed által legyőzni önzésemet, s megvalósíthassam akaratodat, s mindeközben kiteljesedhessen az életem! Ámen



Ezután versengés is támadt köztük arról, hogy ki a legnagyobb közöttük. Erre ő így felelt nekik: "A királyok uralkodnak népeiken, és akik hatalmuk alá hajtják őket, jótevőknek hívatják magukat. Ti azonban ne így cselekedjetek, hanem aki a legnagyobb közöttetek, olyan legyen, mint a legkisebb, és aki vezet, olyan legyen, mint aki szolgál.
Lk 22, 24-26

Örök emberi tulajdonságunk a versengés... Talán már a paradicsomban is versenyezni akartunk a JóIstennel, s elhittük a Kígyó szavát "Eritis sicut Deus!" - "Olyanok lesztek, mint Isten. " Mostmár tudjuk, hiába minden erőlködés, nem leszünk soha Istenek, halhatatlanná sem válunk, legfeljebb teljesítményünkért (olykor ez negatív csúcs!) nem feled el minket a világ - egy darabig.

Persze vVersenyezni jó! Jó örülni annak, hogy egészségesek vagyunk, hogy mozoghatunk, hogy testünk engedelmeskedik a lelkünknek! Mai világunk - bár mobilis világról beszélünk - sajnos mégis mozgásszegény. Jó tudnunk: nem a helyváltoztatás lehetősége a lényeg, hanem hogy eljussunk oda, ahová szeretnénk, s ez a legnagyobb cél mindannyiunk számára nem egy egzotikus távoli kultúra megismerése, hanem maga az Isten.

Vannak azonban helyzetek, amikor nem a versengés a lényeges, hanem a részvétel - s most itt elsősorban ne a paralimpiára gondoljunk, mely egyébként ékes bizonyítéka az ember élni, s küzdeni-akarásának... (Megható, olykor könnyeket fakasztó helyzeteket szinte minden ilyen versenyen "produkál" az Élet...) Gondoljunk inkább a hétköznapokra! Van, aki versenyként éli meg férfiasságát, nőiességét, de sikereket hajszol családi életében, sőt még a gyereknevelésben is - ahelyett, hogy az eredményekre koncentrálna - mert a kettő nem ugyanaz! Szinte tragikomikus, amikor versengenek az elvált szülők, hogy ki a jobb apuka és anyuka... holott mindketten csődött mondtak szülői mivoltukban, amikor elváltak! Ugyan mit bizonyít, ha egymásra licitálnak az ajándékokokat és nyaralásokat illetően?

Isten országában nincs helye a versengésnek, ott mindenki "győztes". Aki ugyanis "Istenben van, s Isten is őbenne" - ahogyan János apostol írja - azt nem a siker ígérete motiválja, hanem az Isten szeretete. S természetesen azt is tudja, hogy az eredményeit mindenek előtt az Istennek köszönheti... hiszen ő adott életet és talentumokat, ő készítette el a lehetőségeket is.

Azt modják a hosszútávfutók, hogy a marathoni versenyben önmagunkat kell legyőznünk, s érdekes módon, nincs ez másképpen Krisztus követésében sem. Ebben a követésben az az Isten igazsága, hogy aki képes kicsivé válni embertársa szolgálatára, az naggyá válik... lelki értelemben is, mert tudja, hogy ha Isten együttmunkálkodik az emberrel, akkor az embernek is kooperálnia illik embertársával... Megérteni, s belesimulni Isten gondviselő akaratába pedig tényleg csak a "legnagyobbaknak" sikerül...