Elfordulás...

A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy mindig meg tudjam különböztetni a jót a rossztól, s ha tükör által homályosan is, de lássam cselekedeteim következményét még azelőtt, mielőtt megcselekedném, amit tenni kívánok! Ámen

Amikor azonban meghallották az ÚRisten hangját, amint szellős alkonyatkor járt-kelt a kertben, elrejtőzött az ember és a felesége az ÚRIsten elől a kert fái között. De az ÚRsten kiáltott az embernek, és ezt kérdezte: Hol vagy? Az ember így felelt: Meghallottam hangodat a kertben, és megijedtem, mert mezítelen vagyok. Ezért rejtőztem el.
1 Móz 3,8-10

Gyönyörű történet... az Ószövetség legszebbike, gyaníthatóan a legősibb, s jó okkal feltételezhetjük, hogy talán még az írásbeliség előtti időből ránkmaradt történettel van dolgunk, amely telis-teli van szimbolikával!

A legelső ősi üzenet a most élők számára: Az ember, a teremtmény - félelmében, tehát elrejtőzött az Isten elől. Az ok világos: félt. Félt a következménytől, hiszen Isten rendje az, hogy mindennek következménye van... A térbe is időbe teremtett ember nem bújhat el egy másik világba/dimenzióba - ha megpróbál "láthatatlanná" válni, - akkor azt csak a többi teremtett dolog között teheti: a "a föld porából vétetett", csak az anyagban tud elbújni! S ha belegondolunk: Nemde a matéria istenítésével (mindenek fölé emelésével) próbáljuk eltakarni Istent magunk elől?

A másik fontos üzenet: Isten nem azt kérdezte, "Ádám mit tettél?" - azt Ő nagyon is jól tudta -, hanem ezt: "Hol vagy?", vagyis "Ádám, hová kerültél, hová jutottál?" Nem az elkövetett rossz, a bűn, a vétek, a mulasztás az, ami elválasztja Ádámot - egyben minket is - az Istentől - ettől még mindenki a Mennyei Atya gyermeke marad -, hanem a lelkiismeret újra és újra lelketperzselő lángja! Akinek pedig már nincs lelkiismerete, s nem bán meg semmit - mert sajnos nem minden lator bánja meg a bűnét(!) -, az az ember kizárja magát az Istennel való közösségből. Ezt nevezi a teológia kárhozatnak... Ez nem a megsemmisülés, hanem a kizártság, a kívülmaradás örök fájdalma.

A harmadik üzenet a történetben, hogy az ember csak akkor ijed meg, ha meghallja az Isten hangját. Ez nem feltétlenül mennydörgés, agyagbadöngölő tragédia - hiszen Isten soha nem szóban, hanem élet-helyzeteken, -érzéseken keresztül szól hozzánk -, hanem lágy, simogató szellő, azaz szelíd kinyilatkozatatása kegyelmének, amikor is a lelkünk misztikusan érintve van az Isten által. Másnak ez nem bizonyosság, de a hívő embernek igen, s ha nem megérezte benne az Isten tisztaságát, szépségét, akkor nem is kérkedik vele, hanem alázatosan szolgál.

A negyedik üzenet: Isten nem azért teremtett meg minket "a maga képére és hasonlatosságára", hogy elbújjunk Előle, hanem azért engedi meg itt és most éljünk a Földön, ezen a csodálatos bolygón, hogy itt és most tükrözzük az Ő szeretetét. Aki ezt megteszi, annak félelme elillan és engedi, hogy magához vonza őt Isten...

Kríziseink, küzdelmeink...

A mai nap imádsága:
Istenem! Hullámok közt vergődik életem, nem tudom mit tegyek! Sötét van, s nem látom a kikötőt, ahová mindig is igyekeztem. Kérlek, csitítsd kegyelmeddel életem kihívás-hullámait, s fordítsd jó irányba gondviselő szereteteddel a szeleket, hogy életem hajója eljuthasson oda, ahová Te magad hívsz születésem óta! Ámen.

   
"Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?" Ő pedig felkelt, ráparancsolt a szélre, és azt mondta a tengernek: "Hallgass el, némulj meg!" És elállt a vihar, és nagy csendesség lett.
Mk 4,38b-39

Néhányszor a hívő ember életében is megtörténik, hogy sarokba szorítják a körülmények... Ilyenkor könnyen felszakad a lelket összefogó vékony hártya, a hit, s kicsúszik a szánkon - a nem is sarokbaszorítónak gondolt, de azzá vált - kérdés: Uram, hát nem törődsz velünk... Uram, mi lesz velem?

Klasszikusnak mondható téma a keresztény művészetben: Jézus lecsendesíti a "tengert". Igazából csak tóról van szó (a Genezáti-tó), bár ez sem kisebb csoda, de ha a tanítványok hatalmas kétségbeesését nézzük, akkor még óceános viharról is beszélhetnénk... Nemcsak a tanítványok, nehézségek között mi magunk is képesek vagyunk felnagyítani életünk bajos dolgait. Aki élete folyamán még soha nem érezte az egzisztenciális viharok nemegyszer gondolkodást is lebénító viharos széllökéseit, az búra alatt él, talán nem is ember vagy nem ezen a földön él. Létünk elválaszthatatlan velejárója ugyanis a nehézség, a küzdelem, a kilátástalan helyzetekben is reménykedő magatartás és a hit kételkedések-ösztönözte naponkénti újrafogalmazása az előrelépés érdekében. Ebben a "harcban" - harc ez a javából önmagunkkal(!) - Isten velünk van. Ő ugyanis nem hagy el minket soha, sőt, ha mi meg is tagadnánk őt, Ő soha el nem hagy, mert az Ő hűsége örök...

Életünk legszebb, s talán későbbi (lelki)életünk leginkább meghatározó eleme, hogy milyen is volt a gyermekkorunk. Aki megélte a családi közösségben a biztonság, az elrejtettség gyermekszívvel teljességgel megérthető valóságát, az érett felnőtt korában is ezeket az értékeket igyekszik megvalósítani, de akinek csak a szeretet hiánya jutott ki osztályrészül életének különösen fontos első két évtizedében, az nagy valószínűséggel egész életében túlkompenzálva keresi majd azt, amit a világ sosem képes megadni neki. Hiába minden próbálkozás, a gyermekmúlt lelki szegénységét nem feledteti a felnőtt jelen materiális gazdagsága...

Aki már átélt krízist, az emberi lélek eme különös viharát, az tudja, milyen a vihar utáni csend, a megszabadulás, a megoldás, a kiegyenlítődés semmihez sem fogható nyugalma. Általában ebben a csendességben, amikor hirtelen elhalkul a számunkra a világ, akkor szól hozzánk Isten. Röviden, félreérthetetlenül - és többnyire szavak nélkül. Itt nemcsak az érzéseknek, itt a csöndnek is súlyos üzenete van. Ilyenkor olyan nagy a csend, hogy benne nemcsak szívünk dobogását, de még annak remegését is észrevesszük. Ilyenkor megállapíthatjuk, mitől féltünk annyira, s beláthatjuk, Ki az valójában, Akinek köszönhettük eladdig is szívünk minden dobbanását, s Akitől remélhetjük életünk továbbvivő ritmusát.

Megmerettetés...

A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy teljességgel élhessek szeretetedben! Ámen

    

Isten megítél minden tettet, minden titkolt dolgot,
akár jó, akár rossz az.
Préd 12,14

Jelen tudásunk szerint nem ismerünk olyan jelentős kultúrát, mely valamilyen formában ne foglalkozott volna az isteni igazságok megvalósulásával az emberek világában, ill. a halál utáni létről való elképzeléseihez ne társította volna a megmérettetés valamilyen formáját. Nincs ez másképpen a keresztény kultúrkörben sem: a képzőművészet remekei, a templomi illusztrációk gyakran ábrázolják ezt az eseményt... Bár a Szentírás közöl bizonyos dolgokat a mindenkit izgató "hogyan?"-okról, de a Bibliát értőn olvasó ember igen jól tudja, hogy nem minden mondata az Ó- és Újszövetségnek "szentírás"... mert ugyan Isten akaratát foglalják nyelvi keretbe, de emberek írták, embereknek, néha-néha elég emberi módon...

Sokan mégis elvetik az Isten ítéletére vonatkozó vallásos elképzeléseket - valljuk be, olykor alapos indokkal: lásd purgatórium tana! -, pedig az alapvető isteni igazságosság azt deklarálja a természet csodáiban, a történelemben, a lelkiismeretben, hogy mindennek következménye van: nincs okozat ok nélkül! Ahogyan az erőszak erőszakot szül, ugyanúgy a bizalom is bizalmat. Az erőszak (meg)szedi a maga áldozatait, de a bizalomért is áldozatot kell hozni... "semmi sincs ingyen" - mondogatják.

Isten ítélete azért igazságos, mert soha nem marad el, egyszer mindenkit utolér! Láthatóan vagy sem - ez egyedül Isten dolga -, persze nekünk, időbe és térbe beleteremtett lényeknek fontos a láthatóság, a megfoghatóság, a testi megtapasztalhatóság. Jó lenne, ha a temető csendje örökre ráborulna az emberlét kínjaira, de az igazság az, hogy a fájdalmak nemcsak átívelnek generációkon, de engedetlenség és engedelmesség (az isteni parancsoknak!) megtermi gyümölcseit harmad és negyedíziglen, sőt ezeríziglen...

Annyit bizonyossággal állíthatunk, hogy jót tenni jó, s hogy a szeretet hiánya fájdalmat okoz. Az Istenben bizakodó ember életével a szeretetre voksol, mert tudja, hogy lelke nyugalmat másképpen nem talál. Megnyugvás nélkül ugyanis nincs harmónia, s nincs maradandó boldogság se. Elfogadni sorsunkat, hogy életünk legyen - ne csak itt, de "odaát" is -, oly nehéz, hogy egyedül nem is vagyunk képesek erre! Az evangélium jó híre azonban az, hogy Isten kegyelmes...

Megújulásért, ébredésért, a közösségért.

A mai nap imádsága:
Urunk, Istenünk! Könyörülj rajtunk, hitetlenségben, szeretetlenségben és reménytelenségben vergődő népeden! Térítsd magadhoz elfordult gyermekeidet! Ámen.

Jézus ekkor megkérdezte a tizenkettőtől: "Ti is el akartok menni?" Simon Péter így felelt: "Uram, kihez mennénk? Örök élet beszéde van nálad.". Jn 6,67-68

Születés és halál. Két misztikus állomás közötti néhány évtized - jobb esetben. Egy dallam, amit meghatároz a hangnem, az a néhány ütem, amit az Isten belénkplántált. Élet. A legdrágább. Nincs ennél fontosabb, hiszen ha valaki meghal, az a létezés már többé nincs, elveszett örökre. Az élet megismételhetetlensége, egyszerisége szentséget hordoz. Ugyan ez alig látszik az embervilágban, de ez csak az embert minősíti. Az élet - sok nyomorúsága ellenére is - kívánatos: élni jó. Miért szól történelmünk mégis arról, hogy az emberek milliói egymást halomra gyilkolták? Miért ez az egyetemes gonoszság fajok és nemzetek között, s miért nem mentes a rosszakarattól a család, a szűkebb közösség sem?

"Az a neved, hogy élsz..." Így hívnak minket, hiszen erre hivattunk: az életre. Nagyszerű dolgok építésére, s nem rombolására, a teremtettség szépségének csodálatára, s nem annak elpusztítására. Az angyal szava több mint kiábrándító: "élsz... pedig halott vagy." Manapság gyakran beszélnek a halál kultúrájáról. Az önmagát manapság különösen is istenítő ember, az "Én"-t oltárra emelő 20-21. századi embertípus feladta a leckét a következő generációknak! Szinte új mértéket kell kitalálni a felhalmozott szociális igazságtalanság-, és problématömeg nagyságára... új szavak születnek, hogy lefedjék azt mérhetetlen visszaélést, amit elkövetnek a természet ellen - őserdők kiirtása, génmanipulált növények és állatok létrehozása... csakis azért, hogy az ember mohóságát kielégítsék... halálvirágos "élet"!

"Pedig halott vagy..." Semmiféle nyüzsgés és kommunikációs túlaktivitás nem rejtheti el a tényt: halott vagy! Párkapcsolatok korai megfulladása, generációk közötti bizalom totális megmerevedése, gyereknevelés hullafoltjai, gazdáság és politika rothadása... Jelei a halálnak! Mindennek oka: a hitetlenség, az Isten-telenség... Van-e kiút? Van-e szabadulás?

Emberileg nézve alig... de ami az ember számára lehetetlen, az az Istennél lehetséges. Bármilyen megpróbáltatások is szakadnak életünkre: terhek, gondok, bajok, szenvedés, betegség, veszteség... Csak Istenben "felébredve" van megoldás, Benne és Általa van értelme életünk néhányütemnyi dallamának... Földi életünk lehet nyitánya Isten végtelen dalának, de lehet disszonáns záróakkordja is egy létezésnek... rajtunk múlik, a felismerésünkön.

Világunk...

A mai nap imádsága:
Uram! Te szépnek és jónak teremtetted világodat, amibe folyamatosan belerondítunk... Tégy igazságot Uram, s légy kegyelmes mindannyiunkhoz, hogy végre Rád találhassunk mindannyian! Ámen

   

Mondjatok igazat egymásnak! Hozzatok igaz és békét szerző ítéletet kapuitokban! Ne tervezzetek magatokban egymás ellen semmi rosszat, és ne szeressétek a hamis esküt! Mindezt gyűlölöm én - így szól az ÚR. "
Zak 8,16-17

Milyen élet az, amely hazugságra épül? Milyen közösség az, ahol a tagok egymásnak rosszat kívánnak? Milyen társadalom az, ahol a jogosság látszata nagyobb erkölcsi tekintély, mint az igazság? S milyen világ az, ahol szeretik a hamis esküt, s információáramláson a félretájékoztatást értik?... Méltatlan világ! Márpedig ilyet alakított ki a 21. századra az az ember, amely felfuvalkodottságában azt gondolta, hogy "Másképp lesz itt minden!" -, ha saját kézbe veszi az irányítást, elvetve a régi közösségvédő rendet. A kritika megfogalmazódik kimondatlanul is: szociális igazságtalanságokban, környezetszennyezésben, kulturális aroganciában, s mindenekelőtt a problémák vulgarizálásában, mely mindig is kiváló táptalajt adott a háborús konfliktusokhoz... Ezt örökítjük hát tovább gyermekeinknek?

1987-ben egy meglátogattam Stuttgart egyik evangélikus kórházában ösztöndíjasként dolgozó, akkor még nem feleségemet. Akkoriban friss "jegyesek" voltunk éppen -, sokszor nézegettem/forgattam újjamon a jeggyűrűt, álmélkodva-gondolkodva a jövőről. Természetesen "szemem volt" minden párkapcsolatra, hiszen igyekszik ilyenkor az emberfia leszűrni a tanulságokat, hogy jobban, szebben, ügyesebben csináljon/alakítson mindent, hogy boldog legyen... Így történt meg, hogy visszautazásomkor a stuttgarti vasútállomás peronján egy búcsúzkodó szerelmespárt pillantottam meg -, ami persze nem meglepő életkép egy vasútállomáson... A fiatalember azonban katona-ruhában volt. (Fiatalabbak kedvéért írom, ez még a nagy ár-, s érték-rendszerváltozás az ún. 1989-es politikai fordulat előtt volt!) Alig négy évvel korábban még a zala-megyei lankák között megbúvő lenti-i laktanyában treníroztak minket az imperializmus elleni harcra, ha meg akartak volna minket támadni az olaszok... Mert hogy ők szolgáltak - szegények! - nekünk ellenség-kép gyanánt... Így aztán nem volt nagy csoda, hogy a búcsúzkodó katona láttán eszembe jutottak saját katona élményeim... Elemi erővel tört fel bennem a háború esztelensége, s nehezen tudtam elképzelni, hogy az a fiatal katona vagy éppen én nagyobb kedvet éreztünk volna egymás megölésére a harctéren, minthogy a kedvesünket (békében!) szorongassuk...

Változott a világ. A vörös csillag helyett a piros szőnyeget gurították kis hazánk akkori vezetői az idekívánkozó "kapitalista" érdekeknek. Egyik pillanatról értéktelenné vált az, ami hazai, ami a mienk, s a konzum-társadalom bálványainak imádásra kezdték el idomítani az egzisztenciájukban megroppant embereket. Hazugság a javából, hogy a minőségi élet attól minőségi, ha minél többet fogyasztunk! Valójában a "nívó" ott kezdődik, ha stílust váltunk, s elkezdünk szeretni... Szép lassan megtanuljuk, hogy nincs fontosabb annál, ha őszintén szeretnek minket, s mi őszintén szerethetünk, ...hogy a békességünket nem rácsok, betonfalak, szögesdrótok vagy őrző-védő szolgálatok garantálhatják - mert az erősnél van mindig erősebb, hanem egyedül az Istenbe vetett gondviselés hit. Abban pedig nemcsak én vagyok benne, hanem mindenki más. Ők is fontosak, nagyon fontosak az Isten számára... Ha felismerjük magunkban és a másik emberben is az Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember-képet, akkor, s csakis akkor elkezd megváltozni a világ, s kezdi szép lassan felváltani az esküdözést az igazmondás...