Az egész teremtettségért...
A mai nap imádsága:
Uram!
Végre látni szeretnék, tisztán és világosan, de önzésem sötét fátylát
fellebbenteni csak Te tudod. Szereteted szivárványszíneivel ajándékozz
meg ma is, hogy másokra mosolyogva magam is békét nyerjek! Ámen
"Aki
hisz énbennem, az nem énbennem hisz, hanem abban, aki elküldött engem;
és aki lát engem, az azt látja, aki elküldött engem. Én világosságul
jöttem a világba, hogy aki hisz énbennem, ne maradjon sötétségben. Ha
valaki hallja az én beszédeimet, és nem tartja meg azokat, én nem ítélem
el azt; mert nem azért jöttem, hogy elítéljem a világot, hanem azért,
hogy megmentsem.
Jn 12,44-47
Jézust a középkorban előszeretettel ábrázolták ítélő bíraként, ugyanakkor talán soha nem kapaszkodtak a "Christus Salvator"-ba (Megmentő) olyannyira erősen, mint akkor. Dogmatikai igazságok ide vagy oda, a krisztológia minden kor emberének tartogat titkokat. Befogni, szavakba szorítani a jézusi kinyilatkoztatást már sokan megpróbálták, eleddig teljességgel senkinek sem sikerült. Ha valaki azt hiszi megfejtett egy isteni titkot, akkor egy másik bukkan fel az értelem határán. Aki hiszi a Krisztust - Jézus evangéliumbeli szavai szerint -, az nem is a Krisztust hiszi, hanem az Atyát. Aki pedig nem tartja meg a "beszédeket" azon Isten nem "üt vagy taszít még egyet", de az mindenkinek a saját akaratától függ, hogy a neki dobott mentőövbe belekapaszkodik vagy elúszik tőle. Ha ez utóbbit teszi, a következményekért az Istent vádolni - balgaság. Aki bajban van, az nem teoretikus vitákat akar nyitni arról, hogy létezik-e egyáltalán mentőöv, hanem megmenekülni. Ez a krízis sötétsége, s itt fényeskedik igazán a Christus Salvator! (Azt csak zárójelben írva jelzem: Isten az mindig "Istenhez méltó módon" cselekszik. Azaz ha mentőövet dob, azt mindig úgy dobja, hogy kétségbeesett helyzetünkben, első kapálódzásaink közepette, abba akaratlanul is beleverjük kezeinket... talán bizonyságául annak, hogy később ne mondhassuk... rajtam még az Isten sem segített.)
A világ megmentésén sokan "fáradoztak" - nem sok eredménnyel. Királyok és császárok, diktátorok és fejedelmek, pápák és bankárok, politikusok és önjelölt megváltók próbálták az "üdvösséget" kézzelfoghatóvá tenni - sikertelenül. Az Isten ügye az mindvégig megmarad(t) "totaliter aliter"-nek, valami egészen más-nak. Az emberlét girbe-gurba útjain gyakran kísért minket az önmegváltás gondolata; "Segíts magadon, s az Isten is megsegít!" - szólás is effelé terel. Tény, hogy az ember ügyes túlélő, extrem körülmények között is feltalálja magát. A lét végessége, lelkünk élni-akarása azonban nem túlélés kérdése, hanem metafizikai (a tapasztalat határán túli) kérdés. Ezért minden ember, ha máskor nem is, de utolsó perceiben meghajlik az Isten előtt. Amikor már csak az ösztönök vezérelnek, akkor kiderülnek az alapvető igazságok... az is, hogy Istenre szorult lények vagyunk.
Sötétségben élni egyenlő a halállal. Ablaktalan, fény nélküli szobában élni maga a pokol. Bezártságban létezni, amikor a mező illatozik és színei milliárdjával minden élőt csalogat - Isten elleni bűn. Sokan a létezésnek ezt az állapotát állandósítják. Tagadni a mező jó levegőjét, s a színeket, fatális hiba. A sötét szobában füstölgő mécsest (értsd emberi okoskodás) életre keltő, fenntartó Napként imádni - több mint dőreség. Aki kegyelemből, lelki szemeivel akár egyszer is meglátta a Teremtettség Csodálatos Rétjét, az onnantól kezdve nem tudja megtenni, hogy ne tegyen bizonyságot arról, amit látott... Meglátni az Isten szeretetét az életünk legnagyobb csodája, ennél már csak egy nagyobb létezik: esendőségünk ellenére megélni, s örömét tovább sugározni mások felé.
Jn 12,44-47
Jézust a középkorban előszeretettel ábrázolták ítélő bíraként, ugyanakkor talán soha nem kapaszkodtak a "Christus Salvator"-ba (Megmentő) olyannyira erősen, mint akkor. Dogmatikai igazságok ide vagy oda, a krisztológia minden kor emberének tartogat titkokat. Befogni, szavakba szorítani a jézusi kinyilatkoztatást már sokan megpróbálták, eleddig teljességgel senkinek sem sikerült. Ha valaki azt hiszi megfejtett egy isteni titkot, akkor egy másik bukkan fel az értelem határán. Aki hiszi a Krisztust - Jézus evangéliumbeli szavai szerint -, az nem is a Krisztust hiszi, hanem az Atyát. Aki pedig nem tartja meg a "beszédeket" azon Isten nem "üt vagy taszít még egyet", de az mindenkinek a saját akaratától függ, hogy a neki dobott mentőövbe belekapaszkodik vagy elúszik tőle. Ha ez utóbbit teszi, a következményekért az Istent vádolni - balgaság. Aki bajban van, az nem teoretikus vitákat akar nyitni arról, hogy létezik-e egyáltalán mentőöv, hanem megmenekülni. Ez a krízis sötétsége, s itt fényeskedik igazán a Christus Salvator! (Azt csak zárójelben írva jelzem: Isten az mindig "Istenhez méltó módon" cselekszik. Azaz ha mentőövet dob, azt mindig úgy dobja, hogy kétségbeesett helyzetünkben, első kapálódzásaink közepette, abba akaratlanul is beleverjük kezeinket... talán bizonyságául annak, hogy később ne mondhassuk... rajtam még az Isten sem segített.)
A világ megmentésén sokan "fáradoztak" - nem sok eredménnyel. Királyok és császárok, diktátorok és fejedelmek, pápák és bankárok, politikusok és önjelölt megváltók próbálták az "üdvösséget" kézzelfoghatóvá tenni - sikertelenül. Az Isten ügye az mindvégig megmarad(t) "totaliter aliter"-nek, valami egészen más-nak. Az emberlét girbe-gurba útjain gyakran kísért minket az önmegváltás gondolata; "Segíts magadon, s az Isten is megsegít!" - szólás is effelé terel. Tény, hogy az ember ügyes túlélő, extrem körülmények között is feltalálja magát. A lét végessége, lelkünk élni-akarása azonban nem túlélés kérdése, hanem metafizikai (a tapasztalat határán túli) kérdés. Ezért minden ember, ha máskor nem is, de utolsó perceiben meghajlik az Isten előtt. Amikor már csak az ösztönök vezérelnek, akkor kiderülnek az alapvető igazságok... az is, hogy Istenre szorult lények vagyunk.
Sötétségben élni egyenlő a halállal. Ablaktalan, fény nélküli szobában élni maga a pokol. Bezártságban létezni, amikor a mező illatozik és színei milliárdjával minden élőt csalogat - Isten elleni bűn. Sokan a létezésnek ezt az állapotát állandósítják. Tagadni a mező jó levegőjét, s a színeket, fatális hiba. A sötét szobában füstölgő mécsest (értsd emberi okoskodás) életre keltő, fenntartó Napként imádni - több mint dőreség. Aki kegyelemből, lelki szemeivel akár egyszer is meglátta a Teremtettség Csodálatos Rétjét, az onnantól kezdve nem tudja megtenni, hogy ne tegyen bizonyságot arról, amit látott... Meglátni az Isten szeretetét az életünk legnagyobb csodája, ennél már csak egy nagyobb létezik: esendőségünk ellenére megélni, s örömét tovább sugározni mások felé.
Együttműködés...
A mai nap imádsága:
Uram! Segíts, hogy szólhassak, amikor szükséges, s hallgassak, amikor kell! Ámen
Tanuljátok
meg tehát, szeretett testvéreim: legyen minden ember gyors a hallásra,
késedelmes a szólásra, késedelmes a haragra, mert az ember haragja nem
szolgálja az Isten igazságát.
Jak 1,19-20
Nagy divatja van manapság a "megmondóembereknek"... Csúnya szót is kreált korunk a gátlástalan érdekérvényesítésre: "beszólás". Ez nem egyszerűen az igazság közlése, sokkal inkább az általános "harckészültségi állapot" egyértelmű jelzése. A diák "beszól" a tanárnak, a gyerek a szüleinek... Példák százait lehetne sorolni azoknak a helyezeteknek, amikor egyik ember megkeseríti a másik ember életét. Ölni, életet rövidíteni nemcsak késsel, szavakkal is lehet... Így történik meg nemegyszer a tragédia is, amikor egybemosódik a verbális agresszivitás a valódival, s elszabadulnak a negatív érzelmek...
A modern (nyugati) társadalomban egyre komolyabb gondot jelent az érzelmek hiánya. Pontosítva, negatív érzelmek zuhatagában élünk: A televízió ontja magából a színvonaltalan, tartalmatlan adásokat, a csatornákon krimi ér krimit, mintha ez lenne az egyetlen lehetősége a "szórakoztatásnak"... S mivel általában alig akad mód ezek ellensúlyozására, az emberek érzelmi élete elfásul, érzéketlenné válnak - tömegével... Végül: megszűnik a részvét, s a jószándék.
Nyolcvanas évek elején New-York egyik lakónegyedében több késszúrással megöltek egy munkából hazafelé tartó nőt. A 28 éves áldozatot közel egy órán keresztül üldözte gyilkosa, aki közel kéttucat késszúrással "véreztette" ki a szerencsétlen asszonyt, aki utolsó erejével lakásának előszobájából telefonon keresztül még felhívta a rendőrséget. A rendőrök két percen belül a helyszínen voltak, de már nem tudtak segíteni. A jegyzőkönyv tanúsága szerint 38(!) ember látta ugyan, hogy mi történik, de egyik sem avatkozott bele, vagy nyúlt volna telefonja után. Másnap a New York Times a címoldalán tette fel a kérdést: "Valóban ennyire gonosz az ember?" Hogyan lehetséges, hogy 38 ember közül senkiben nem támadt egy kicsinyke részvét sem? Pszichológusok éveken át elemezték az esetet keresték az okokat...
A konfliktuskezelés, a krízisek megoldása nemcsak a szakemberek - lelkészek, orvosok, pszichológusok, segítő foglalkozásúak - feladata, hanem minden emberé, aki megkapta a gondolkodás és az érzés ajándékát... Ehhez ad segítő ajánlást Jakab apostol, aki ezt írja: "legyen minden ember gyors a hallásra, késedelmes a szólásra, késedelmes a haragra". Sajnos a hétköznapok pontosan ennek az ellenkezőjét mutatják: gyorsan visszaszólunk, s hosszú időbe telik, míg meghallgatjuk a másik felet is... Ez a magatartás nem szolgálja az Isten igazságát, de nem építi a mi életünket sem. Ahhoz, hogy a magunk békességét megtaláljuk, a béke hírnökeivé kell válnunk. Hinnünk kell az Istentől kapott szeretet konfliktuskezelő/megoldó s életújító erejében, hinnünk kell abban, hogy Isten szava békességet teremtő hatalom...
Jak 1,19-20
Nagy divatja van manapság a "megmondóembereknek"... Csúnya szót is kreált korunk a gátlástalan érdekérvényesítésre: "beszólás". Ez nem egyszerűen az igazság közlése, sokkal inkább az általános "harckészültségi állapot" egyértelmű jelzése. A diák "beszól" a tanárnak, a gyerek a szüleinek... Példák százait lehetne sorolni azoknak a helyezeteknek, amikor egyik ember megkeseríti a másik ember életét. Ölni, életet rövidíteni nemcsak késsel, szavakkal is lehet... Így történik meg nemegyszer a tragédia is, amikor egybemosódik a verbális agresszivitás a valódival, s elszabadulnak a negatív érzelmek...
A modern (nyugati) társadalomban egyre komolyabb gondot jelent az érzelmek hiánya. Pontosítva, negatív érzelmek zuhatagában élünk: A televízió ontja magából a színvonaltalan, tartalmatlan adásokat, a csatornákon krimi ér krimit, mintha ez lenne az egyetlen lehetősége a "szórakoztatásnak"... S mivel általában alig akad mód ezek ellensúlyozására, az emberek érzelmi élete elfásul, érzéketlenné válnak - tömegével... Végül: megszűnik a részvét, s a jószándék.
Nyolcvanas évek elején New-York egyik lakónegyedében több késszúrással megöltek egy munkából hazafelé tartó nőt. A 28 éves áldozatot közel egy órán keresztül üldözte gyilkosa, aki közel kéttucat késszúrással "véreztette" ki a szerencsétlen asszonyt, aki utolsó erejével lakásának előszobájából telefonon keresztül még felhívta a rendőrséget. A rendőrök két percen belül a helyszínen voltak, de már nem tudtak segíteni. A jegyzőkönyv tanúsága szerint 38(!) ember látta ugyan, hogy mi történik, de egyik sem avatkozott bele, vagy nyúlt volna telefonja után. Másnap a New York Times a címoldalán tette fel a kérdést: "Valóban ennyire gonosz az ember?" Hogyan lehetséges, hogy 38 ember közül senkiben nem támadt egy kicsinyke részvét sem? Pszichológusok éveken át elemezték az esetet keresték az okokat...
A konfliktuskezelés, a krízisek megoldása nemcsak a szakemberek - lelkészek, orvosok, pszichológusok, segítő foglalkozásúak - feladata, hanem minden emberé, aki megkapta a gondolkodás és az érzés ajándékát... Ehhez ad segítő ajánlást Jakab apostol, aki ezt írja: "legyen minden ember gyors a hallásra, késedelmes a szólásra, késedelmes a haragra". Sajnos a hétköznapok pontosan ennek az ellenkezőjét mutatják: gyorsan visszaszólunk, s hosszú időbe telik, míg meghallgatjuk a másik felet is... Ez a magatartás nem szolgálja az Isten igazságát, de nem építi a mi életünket sem. Ahhoz, hogy a magunk békességét megtaláljuk, a béke hírnökeivé kell válnunk. Hinnünk kell az Istentől kapott szeretet konfliktuskezelő/megoldó s életújító erejében, hinnünk kell abban, hogy Isten szava békességet teremtő hatalom...
A mai nap imádsága:
Uram! Add, hogy kapaszkodni tudjak Beléd, s tanuljam Tőled a hűséget napról napra, utolsó szívdobbanásomig! Ámen
Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját.
Jel 2,10c
Manapság
a hűség szó hallatán az emberek nagyrésze a "márkahűségre" gondol vagy
úgy emlegeti ezt a fogalmat, mint valami avitt, letűnt korból
ittmaradtat, amit teljességgel meghaladott az idő. "Hűséges, mint a
kutya." - mely kijelentés régen elismerést jelentett, manapság inkább
negatív megítélésű: "Aki hűséges - az meg is érdemli!" A ma természettől
távol élő embere embere fél szembenézni lényének ösztönös részével,
úgyhogy legtöbben nem gondolkodnak, hanem teszik, amit a pillanat
diktál: Nem számítanak elvek, se politikában, se magánéletben, sem
munkaerkölcsben, sem szerelemben. A hűtlenség - bár fájó nyomokat hagy
az ember lelkében - mára társadalmilag elfogadottá vált, s felváltotta a
haszonelvűség hűsége. Mit nyerek rajta? Mi a hasznom ebből? - teszik
fel a kérdést egyre gyakrabban ott is, ahol szükséges lenne a jó
értelemben vett illúzió: pl. a párkapcsolatban. Régen "örökre"
választottak társat - manapság csak addig, amíg a szerelem el nem múlik.
(S most maradjunk egy kicsit még a szerelemnél, melyet gyakran használ a
Szentírás az ember Isten-kapcsolatának szemléltetésére.)
"A
szerelem elmúlik, de a szeretet megmarad!" - sóhajtanak fel
bölcselkedve a régvolt fiatalok, mely mondat igazságtartalma szinte
sértően cseng az érzelemhabzsoló fiatal szerelmesek fülében.
Szerencsésebb lenne talán azt mondani: a szerelem az idő múltával
méginkább erősíti a szövetséget. Ha... ha a hűség nem sérül! Márpedig az
gyakran sérül, hiába emlegetjük a hűségnek a morális-praktikus oldalát,
hogy ti. egyben tartja a családot, és garantálja a gyerekek biztonságos
felnevelését stb. Ha a felek között nincs tartalmas emberi viszony,
akkor ez álságos dolog, ráadásul a gyermeknek nem "mintha", hanem valódi
érzelmi biztonságra van szüksége. Számos családi élet válik pokollá,
mert a mindenáron való hűséget színlelik benne. Az effajta magatartás
azoknak az embereknek a menedéke, akik nem tudnak szembenézni a
változással. A házassági fogadalomnak - manapság "sikk" esküt nem tenni
-, éppen az lenne a lényege, hogy nem aszerint döntök majd, ami épp a
legjobb nekem, mert akkor minden nap elcsábulhatnék. Amikor választok,
akkor a választásom értékeli föl azt az egy személyt. Attól lesz ő a
legértékesebb, hogy belehelyezem a bizalmamat, és áldozatot hozok érte:
lemondok az összes többiről...
Az Élet
'koronája' maga a teljességgel megélt élet. Aki múltba mereng, s
emlékeihez tapad vagy jővőben ábrándozva kergeti álmai bárányfelhőit, az
nem veszi észre, hogy most van itt az Isten, most szól, most akar
megajándékozni, s ezzel elmulasztja a legdrágábbat: az Istenhez kötődő,
hűséges, áldott élet lehetőségét...
Tanítás...
A mai nap imádsága:
Uram! Taníts engem a Te utaidra, igéd fénye legyen ösvényem világossága! Ámen
Ez
a titok az, hogy Krisztus közöttetek van: reménysége az eljövendő
dicsőségnek. Mi őt hirdetjük, miközben minden embert teljes
bölcsességgel intünk és tanítunk, hogy minden embert tökéletessé tegyünk
a Krisztusban.
Kol 1,27b-28
A Megtestesülés érthetetlensége - Cur Deus homo?/Miért lett az Isten emberré? -, a feltámadás csodája, az Isten szeretetét demonstrálja. A Krisztus-titok, mint kincse az egyháznak, évezredeken átnyúlóan hirdeti az Isten dicsőségét és rámutat a krisztusi ember méltóságára. Előképe ez az eljövendő dicsőségnek. (Eljövendő, elközelgett, nyers fordításban "jövésben van" - azaz még nincs itt, de már körvonalaiban látható.)
A kereszténységben (is) a tanítás fontos szerepet kap. Az első keresztények a katechumenátusban ( kereszténységre előkészítő "tanfolyam") kettő, de olykor 4-6 évig is tanították az egyházba belépni szándékozókat; mit is jelent "Krisztusban lenni/élni". Korunk élmény/élvezeti-társadalmának érték-látása a keresztény egyházakban is fellelhető. Show-elemekkel tarkított istentiszteletek, PDA-kból, okostelefonokból bölcsességeket kiolvasgató, bróker-perfekt, ráncnélküli ötezerdolláros öltönyben a színpad-oltáron sportosan szaladgáló prédikárok jelzik az új irányt... Élet-halál-kérdéseket feszegető igehirdetéseikben dráma vegyül könnyed humorral, s hibátlan-fogsorral villantott mosolyaikkal "hitelesítik" igazságaikat, melyek a sikeres élethez asszisztálnak...
A tanítás pedig háttérbe szorult, ebben az ökumenét már teljességgel megéljük. Míg Jézus Urunk az Istennek tetsző életre tanította hallgatóit, eladdig a mai igehirdetésekből "csak" az Élet hiányzik. Igehelyekkel dobálódzó kegyesek rohangálnak az egyház hajójának egyik oldalán, a másikon pedig álteológusok ücsörögnek, miközben spekulatív teológiájuk konklúzióit egyetemes igazságként propagálják... (Hacsak liberálisak lennének, de libertinisták is!)... Mindeközben elemi erővel tör fel a vágy az emberek lelkében az élet istenes normalitása után. Tökéletességet hajszolunk - holott a tökéletesség csak Krisztusban van.
A keresztény ember ismeri hiányának okát: az Isten az! Az Ő tisztasága, szépsége, harmóniája hajlítja az ember lelkét mindig közelebb a teljességhez. Jól tudjuk, elérni a tökéletességet itt a földi életben nem lehet, de elindulni, futni a teljesség felé azt nemcsak lehet, de kell, sőt "üdvös" is, hiszen ez a célirányosság, s a benne foglalt reménység tölti meg erővel nehezebb hétköznapjainkat és munkálja a számunkra csak hitben érthető örök életet is...
Kol 1,27b-28
A Megtestesülés érthetetlensége - Cur Deus homo?/Miért lett az Isten emberré? -, a feltámadás csodája, az Isten szeretetét demonstrálja. A Krisztus-titok, mint kincse az egyháznak, évezredeken átnyúlóan hirdeti az Isten dicsőségét és rámutat a krisztusi ember méltóságára. Előképe ez az eljövendő dicsőségnek. (Eljövendő, elközelgett, nyers fordításban "jövésben van" - azaz még nincs itt, de már körvonalaiban látható.)
A kereszténységben (is) a tanítás fontos szerepet kap. Az első keresztények a katechumenátusban ( kereszténységre előkészítő "tanfolyam") kettő, de olykor 4-6 évig is tanították az egyházba belépni szándékozókat; mit is jelent "Krisztusban lenni/élni". Korunk élmény/élvezeti-társadalmának érték-látása a keresztény egyházakban is fellelhető. Show-elemekkel tarkított istentiszteletek, PDA-kból, okostelefonokból bölcsességeket kiolvasgató, bróker-perfekt, ráncnélküli ötezerdolláros öltönyben a színpad-oltáron sportosan szaladgáló prédikárok jelzik az új irányt... Élet-halál-kérdéseket feszegető igehirdetéseikben dráma vegyül könnyed humorral, s hibátlan-fogsorral villantott mosolyaikkal "hitelesítik" igazságaikat, melyek a sikeres élethez asszisztálnak...
A tanítás pedig háttérbe szorult, ebben az ökumenét már teljességgel megéljük. Míg Jézus Urunk az Istennek tetsző életre tanította hallgatóit, eladdig a mai igehirdetésekből "csak" az Élet hiányzik. Igehelyekkel dobálódzó kegyesek rohangálnak az egyház hajójának egyik oldalán, a másikon pedig álteológusok ücsörögnek, miközben spekulatív teológiájuk konklúzióit egyetemes igazságként propagálják... (Hacsak liberálisak lennének, de libertinisták is!)... Mindeközben elemi erővel tör fel a vágy az emberek lelkében az élet istenes normalitása után. Tökéletességet hajszolunk - holott a tökéletesség csak Krisztusban van.
A keresztény ember ismeri hiányának okát: az Isten az! Az Ő tisztasága, szépsége, harmóniája hajlítja az ember lelkét mindig közelebb a teljességhez. Jól tudjuk, elérni a tökéletességet itt a földi életben nem lehet, de elindulni, futni a teljesség felé azt nemcsak lehet, de kell, sőt "üdvös" is, hiszen ez a célirányosság, s a benne foglalt reménység tölti meg erővel nehezebb hétköznapjainkat és munkálja a számunkra csak hitben érthető örök életet is...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése