Bűn..

A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy legyen bűnlátásom, s add hogy élni tudjak a nekem rendelt kegyelmi időmmel! Ámen

    

A bűn nem fog uralkodni rajtatok...
Róm 6,14a

Merész kijelentésekben soha nem szűkölködik Pál apostol, de a tisztán/tisztábban látás miatt mindenek előtt azt kell megvizsgálni: Mi is a bűn valójában? Bűnnek tartjuk ugyanis nem csak a rossz megcselekvését, de a jónak az elmulasztását is, így aztán "nincs igaz egy sem, aki ne vétkezett volna", hiszen ki meri azt állítani, hogy soha, de soha nem mulasztott el semmit? Annyi bizonyos, hogy a bűnt nem csak relativizálta/átkeretezte az ember az elmúlt évszázadokban, de arra is kimondta, hogy bűn - élen az (nagy)egyházi vezetőkkel -, ami nem volt az... Így aztán elterjedt az tévhit is az egyházra néha odafigyelő köznépben, hogy bűn maga a szexualitás is. Aki egyszer mégis erkölcs/morál-történettel foglalkozna, bizony nem egyszer csavargatná a fejét - gondoljunk csak a viktoriánus korszakra!

De mi is a bűn valójában? A bűn-fogalom általában úgy él az emberek tudatában, hogy bűn az, ami törvénybe ütköző; illetve bűn az, ami lelepleződik, és így büntethető. A bűn "megoldása" tehát a büntetés. Persze ez is az evilági felfogás szerint. Ha azonban minden bűnnek a büntetés lenne a kompenzálója, akkor az egész emberiség folyamatosan börtönben ülne... Hiszen, ha szigorúan vesszük, akkor minden nap bűnöket követünk el, de ezeket a dolgokat hibáknak, vétkeknek, mulasztásoknak fogjuk fel - talán azért is, hogy könnyebben számoljunk el lelkiismeretünkkel.

A bűnnek azonban van más megoldása is, a megbánás. Ha az ember olyan dolgot követ el, ami erkölcsileg helytelen, de megbánja azt, és megpróbálja jóvátenni, megpróbál megszabadulni bűnétől, akkor a büntetés "elhagyható". Sokan vélik úgy, hogy a múlt sokkal erkölcsösebb volt, azonban a jelen totálisan romlott. Tény, hogy sokkal több negatív információ éri el az átlagembert manapság, mint 80-100 évvel ezelőtt, s tény az is, hogy a bűn megjelenési formáiban - már csak a technológiai fejlődés okán is - rendkívül változatos, de azért ne feledjük, hogy volt nekünk egy véráztatta, két világháborúval is megvert huszadik századunk!

A bűn nem más, mint Istentől elválasztó állapot. Hiány-helyzet, melynek az egyedüli megoldása, hogy megszűnjön a "hiány". Hiába mondogatja valaki azt, hogy nem vagyok éhes, ha korog a gyomra, azaz hiába erősködik valaki, hogy megnyugodott sorsában, valójában békességet csak akkor nyerünk, ha életünket "isteni távlatokba" helyezzük. Azért isteni, mert halálon túlmutató, hiszen a halál számnkra végső, létünk lényegét érintő kérdés, s ki az, akit közömbösen hagyna a saját halála?

Mi tehát a megoldás? Lehetek-e bűntelen, ebben a bűnökkel terhelt világban? Ha bűntelen nem is leszek soha, bűn-kerülő életet élhetek. Ezt hívják kegyelmi, krisztusi életvezetésnek. Különleges állapot ez, mert ebben megváltozik az ember viszonya felebarátaihoz és tárgyakhoz, ugyanakkor naponta észreveszi, hogy a szeretet kicsiny gyertyafénye képes a bűn sötétségének hatalmát "csodásan" szertefoszlatni...

Igazság...

A mai nap imádsága:
Uram! Add, hogy törvényed jóságát felfedezhessem, s azt életem mindennapjaiba kegyelmed csodája révén beleszőhessem! Ámen


Jézus Krisztus mondja: "Amíg az ég és a föld el nem múlik, egy ióta vagy egy vessző sem vész el a törvényből..."
Mt 5,18a

A zsidó-keresztény világkép szerint a világnak egyszer vége lesz, hiszen, aminek van kezdete, annak vége is van. Látásunk szerint az egész teremtettséget a törvény, az Isten rendje hívta létre és tartja fenn. A világmindenség dolgainak alakulása tehát nem az ember törvény-felfogásától függ, hanem az Isten által a világba "belekódolt" törvényszerűségektől. Ez igaz a makro- és mikro-kozmoszban egyaránt.

Sőt, igaz a lélek világában is. Hiába relativizálja az ember az örök erkölcsi értékeket, azok örökérvényűek maradnak. Az arany bármilyen mocsokban is fekszik évezredeken át, mindvégig arany marad. A hűség, az áldozat, az adott szó hitele minden generáció életében ugyanolyan súllyal bír, az más kérdés, hogy ezt mennyire veszik figyelembe. Úgy látszik, korunk nyomorult gyász-slágerének igaza van - még ha más összefüggésben is: "Csak a jók mennek el..." Ugyanis általában azok áldozzák fel magukat a jóért, akiknek szaporodniuk kellene, ehelyett többnyire a hitványa marad életben, s csak kevesen látják be közülük, hogy életüknek milyen ára van, azért mások milyen nagy áldozatot hoztak...

Az ember tehát nem képes kibújni az Isten törvénye alól. Kijátsza ugyan a jogot, arculköpi az igazságot, sőt belerondít a teremtettségbe is... de attól, hogy valaki tud néhány rövid vírust írni, ami működésképtelenné teszi az egész számítógépet, még nem tud otthon házilag sem processzorokat előállítani, és teljes szoftvereket sem képes írni. Hiába tudunk már foszforeszkáló békát, hatlábú csirkét, s hasonlóan "hasznos" dolgokat laboratóriumban "gyártani", az örök élet elixírje, s az élet titka nem a mi kezünkben van. A kígyó hazugsága "Olyanok lesztek mint az Isten!" - sosem válik igazsággá.

Isten törvénye, ami az egész világmindenséget összetartja az Ő mindeneket átfogó szeretete. Isten szeret, ezért kaptuk az életünket mi is. Elfogadni életünk gyorsan pergő képkockái mögött a Világ Világosságát csak úgy lehet, ha elhisszük: azért látjuk létünk árnyékát, mert Ő a Fény, ami örökké világít.

Imádkozás...

A mai nap imádsága:
Istenem! Erősítsd lelkemet, hogy akaratod szerint, boldogan és hasznosan éljek! Ámen

Arról is mondott nekik példázatot Jézus, hogy mindenkor imádkozniuk kell, és nem szabad belefáradniuk.
Lk 8,1

Kétféleképpen lehet az imádságról írni: kívülállóként vagy úgy, hogy az ember maga is gyakorló imádkozó... Életem jelentős szakaszában - 14 és 18 év között, ezt biztonsággal mondhatom mert emlékszem rá -, nem imádkoztam. Egy kicsit se... Valamikor érettségi előtt egy-két nappal kezdtem el mondogatni a Miatyánkot, nemcsak a közeledő megméretetés miatt, hanem szüleimért, akik egy motorbaleset következtében mindketten kórházban feküdtek. (Mindkettőjüket műtötték is, édesapám a balesetből fakadó szövődménybe halt bele néhány évvel később, alig hatvanévesen...)

Magam tapasztalatából, no meg a világba is kitekintve látom, hogy imádság nélkül is tud élni az ember... A vallásszociológiai felmérések szerint azonban az emberek 95%-a - a maga módján ugyan -, de vallásos érzületűnek tartja magát. A "nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja"-típusú "vallásos" embertől az ultra-kegyesig igen széles a skála. Az bizonyos, hogy imádkozó élet nélkül is kívánja az ember a szakrális pillanatokat, szeretne ünnepelni, de az ünnep igazi méltóságát, "horizonton-túliságát" azonban mindig és mindenkor az Abszolútum, azaz az Isten adja. Létünk értelme ugyanis a létünkön kívülálló megismerésére való törekvésünk.

Aki nem törekszik az imádságra - azaz nem ütközteti gondolatait/elképzeléseit/ tapasztalásaiból fakadó érzéseit a valósággal -, az él ugyan ebben a világban, de lelkileg halott. A világ ún. tudományos megismerése soha nem képes azt a teljességet nyújtani, amit az imádkozó élet biztosíthat. Az előbbi ugyanis úgy általában, tőlem függetlenül, az egyetemesség, az objektivitás és a filozófiai megközelítés igényével bír, míg a személyes hit, melyben Én vagyok a legfontosabb, az én életemben a teljességet (a nekem rendelt sorsszerűt, a kegyelemből nekem jutottat) nyújtja. Aki nem rettent meg soha egyetlen pillanatra sem kicsinységétől, a nevetséges, jobb esetben 70-80éves nyúlfarknyi kis életének porszem-voltától, az nem értheti meg, mit keres, mit akar az imádkozó ember...

Ahogyan minden ember másként néz ki, más szokásokkal bír, másképpen beszél és másképpen gondolkodik, ugyanúgy másképpen is imádkozik. Az imádkozásban soha nem a forma, a mennyiség számít, hanem a "minőség". Őszinte vagy sem, s az Egyhez (vagy Három-Egyhez) szól vagy csak úgy magában zeng, zsong-bong... Ahol egy irányba, az Isten irányába néznek, ott egység uralkodik. Nem a formában, az intenzitásban, hanem a tartalomban...

S miért kell szüntelenül imádkoznunk? ...Hogy ne felejtsük el: istenképű embernek teremtett minket meg a JóIsten, hogy szeretetből, szeretet által a Szeretetnek éljünk...

Lelki egyensúly...

A mai nap imádsága:
Istenem! Sok minden bosszant ebben a világban, de legtöbbször mégis azért szomorodom el, mert szeretném ugyan jót megvalósítani életemben, de mégsem sikerül... Kihez fordulhatnék Uram,ha nem Tehozzád? Könyörülj rajtam, légy velem Ámen.



A haragos ember viszályt szít, az indulatos ember sok bűnt követ el. Megalázza kevélysége az embert, az alázatos lelkűt pedig tisztelet övezi... Az emberektől való rettegés csapdába ejt, de aki az ÚRban bízik, az oltalmat talál.
Példabeszédek 29,22-23 és 25

Seneca szerint a harag ?rövid ideig tartó őrület, annak testi és lelki jeleivel? akiket pedig hatalmába kerít a tartós harag mint szenvedély, azokon ?a pillanatnyi őrültség tartós jeleit? láthatjuk. A harag olyan, mint a hegyen épült város - nem rejthető el, mindezen felül az indulatos ember gondolkodása teljességgel "abnormális". Nem lehet szót érteni vele, hiszen nem a tények érdeklik, pontosítva: az ilyen ember a valóságot a zabolátlan érzelmein keresztül látja... Számára nem létezik objektivitás - ezért is mondják, hogy a harag rossz tanácsadó, hiszen olyat "ajánl", aminek nincs érvényessége.

A haragos ember tehát nem tudja érzelmi impulzusait kontrollálni, s ez kihat egész gondolkodásmódjára. Az "önszabályozás" az "önkontroll" jézusi terminológiával az "alázat" isteni erény, melyek ellenében a bűnök munkálkodnak. Az indulatos ember lelkében a kiváltó ok leggyakrabban az irigység, a féltékenység. Mára az orvostudomány meglehetősen jól feltérképezte a harag belső szervekre, ideg- és hormonrendszerre gyakorolt hatását. A harag nyomán izomfeszülés, pupillatágulat, belső szervek remegése, a vérkeringés fokozódása lép fel, a tartósan fennálló harag pedig megváltoztatja az immunrendszer működését is. Kimutatták továbbá, hogy a megbocsátási készség a testi-lelki egészség megőrzésének egyik védőfaktora.

A megbocsátásra képtelenek lelkileg bebetonozva ragaszkodnak gyűlöletük tárgyához még akkor is, amikor annak vélt vagy valós kiváltója esetleg rég halott. Azáltal hogy a múltat konzerválják, a belső ártó folyamat tovább tart bennük, egyre torzítja érzelmeiket, gondolataikat, és belső tüneteik is jelentkeznek. A meg nem bocsátók olyan tünetképzési mechanizmusba kerülnek, amiből egyedül soha többé nem tudnak kikecmeregni. Nem véletlenül mondja a kínai bölcsesség: ?A bosszúálló ember jobb, ha azzal kezdi, hogy rögtön két sírt ás, az egyiket saját magának.?

Sok életvezetési bölcsességet ismert a régmúlt korok embere is, összefoglaló értékrendjében mindenek alapja az Isten volt... Manapság Istenre hivatkozni korszerűtlennek tűnik, de aki el akarja kerülni az élet nagy gödreit, s nem akar nagyot csalódni az emberekben, az jobban teszi mégis, ha az ÚRban bízik. Az emberi közösségben ugyan lehetséges az egyedüllét fájdalmát feledtetni, de oltalmat találni, magányt oldani csakis az Isten tud...

Részvét...

A mai nap imádsága:

URam! Add, hogy kegyelmed révén mindig az életet szolgáljam, embertársaim javára, lelkem üdvösségére! Ámen

  

"Mentsd meg magadat, ha Isten Fia vagy, és szállj le a keresztről!"... "Másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni..." Ha Izráel királya, szálljon le most a keresztről, és hiszünk benne! Bízott az Istenben: szabadítsa meg most, ha akarja; hiszen azt mondta: Isten Fia vagyok."
Mt 27,40c; 42-43

Ritka pillanatai a történelemnek, amikor a legyőző irgalmas a legyőzöttel szemben... Ahogy fejlődött a civilizáció úgy kötöttek egyre igazságtalanabb békeszerződéseket - lásd a trianonit! A zsidó vezetők, a szellemi elit, a népért "felelősséget érzők és hordozók" rettenetesen örülnek - végre sikerült egy 'veszélyes elemet' kikapcsolni, a rontást hirdető názáreti tévtanítót - igaz koncepciós perben, de kit érdekel ez, ha nép biztonságáról van szó, így működött ez mindig, s működik azóta is... Lásd a mi 56-os megtorló pereinket! A szelíd, gyógyító vándortanító tehát haláltusáját vívja - ami különösen kéjes örömre ad okot ellenségeinek. Ha minimális részvét lett volna bennük (még az idegen Poncius Pilátusban is volt!), akkor félrevonultak volna, nyugtázva: 'Történjen, aminek történnie kell!'... Mégsem ez történt. A keresztrefeszítés látványosságában önigazságot kereső, hangulatfokozó "beszólásaikkal" örök példáit adták a részvétnélküliségnek. Mentségükre mondhatnánk, ők csak a názáreti ács fiát látták az Isten Fiában - a részvét azonban még neki is, mint embernek, kijárt volna...

Jézus haláltusája óta eltelt majd kétezer esztendő, de az ember nem sokat változott, azaz nem újdonság az ember részvétnélkülisége, olykor irgalmatlansága sem. Mai kemény egzisztenciális küzdelemben az efajta létforma mindennapi valóság. Demonstálni kell az erőt - akkor is, ha nincs! Így működik a világ, ha ők úgy, akkor én meg így... Nincs is ezzel semmi gond, csak akkor ne áhítozzuk a világbékét, a globális, eufórikus egymásratalálást!

Isten azonban milliárdéves univerzumában/multiverzumában(?) nem változtatja máról holnapra - mégha közben el is telt kétezer esztendő - a "játékszabályokat". Azaz ma is - ha (túl)élni akarunk -, akkor közösségben kell gondolkodnunk. Belegondultunk-e már abba, hogy nincs felemelőbb közösség-élmény az úrvacsoránál! Úgy tudunk egy közösség lenni az Isten szeretetében, hogy nincs, sőt nem is kell hogy legyen egy közös ellenség(kép?), akit végre legyőztünk... Újra-rátalálás ez arra az egységre, amit rég elveszített az ember, valahol civilizációja hajnalán a bábeli időkben.

Jézus nem szállt le a keresztről... túlságosan meseszerű lett volna. Jézus meghalt a kereszten. Ahogyan valóságosan élt, valóságosan meg is halt... ezért tették arimátiai József sírkamrájába. Azért, hogy az Isten-halál abszurditásának botránya tökéletes legyen, hagyta magát az Isten megsemmisíteni... De az Élet nem az emberé, hanem az Istené! Ez a mi keresztény tudásunk, felismerésünk. Ezért az Élet mindig győzedelmeskedik a halál felett. A halál, az elmúlás ugyanis teremtményi, az élet pedig isteni tulajdonság. Ébben ezért az élet értéke csak az Isten halálában és feltámadásában válhat nyilvánvalóvá...