2017. június 9., péntek

Bátor szavakért...




A mai nap imádsága:
Uram! Te látod hányszor bátortalanodok el, mert saját életemben sem merem következetesen megvalósítani akaratodat. Kérlek segíts meg a mindennapok szavas és cselekedetes vallástételei között, hogy a Benned megtalált harmóniát másokra is sugározhassam! Ámen


Van nekünk Istenünk, akit mi tisztelünk: Ő ki tud minket szabadítani az izzó tüzes kemencéből! De ha nem tenné is, tudd meg, ó király, hogy mi a te isteneidet nem tiszteljük, és nem hódolunk az aranyszobor előtt.
Dániel 3,17-18

Sidrák, Misák és Abednégó hitvallása olyan erejű, hogy az a nem hívő emberben is tiszteletteljes csodálatot vált ki... Megvallani, hogy Isten van, "úgy általában van", ahogyan az emberek többsége ezt felületes beszélgetésekben teszi: "Hát igen, valaminek, valakinek lennie kell" - nos ez még nem hitvallás, hanem elkötelezettség nélküli vélemény-szerűség. Ez a három ifjú tudja, Kinek hisznek, ismerik kit tisztelnek. Nem akarnak mást imádni, csakis azt az Istent, aki teremtője az egész világnak, vagyis az Egy-et. Ezt a Hatalmat ők megismerték elhívó és megtartó Erőnek, s Őbenne reménykednek, hogy megszabadítsa őket a földi és a mennyei, a testi és a lelki, a térhez és időhöz kötött, s a lélek világához tartozó időtlen szenvedésektől is.

Nagy vígasztalás, ha tudjuk, kinek hiszünk. Hinni az Istenben a legnehezebb feladat. A könnyebb ellenállás felé irányulva az emberek inkább egymásban reménykednek. Mindkettőnek megvan a jutalma: A Mindenhatóban bízó ember csodákat átélve teljes életet él, az emberi szavakban reménykedőket keserű csalódások érik. Ez nem az Isten büntetése, hanem egyszerű törvény: ilyen az ember! Szemrebbenés nélkül hazudik, eltáncikálja a maga igazságát, átgázolva családi- és nagyközösségi érdekeken. Teheti ezt márkás öltönyben, aranykarórával a kezén, mosolyogva, s teheti hónapos mocsokban, soha ki nem józanodó alkohol-vigyoros mámorban, az eredmény ugyanaz: Isten teremtettségbeli emberképét mocskolja be. Dániel társainak hitvallása a legszebb, mert ugyan reménykednek a szabadításban, de ha azt nem is tapasztalhatják meg, (fel)vállalják a megsemmisülést, a kemence tüzét. Tudják ugyanis, hogy a Halál az nem a testen, hanem a lelken akar uralkodni, s az igazi halál a lélek halála: az Isten-nélküliség. Ők ha meghalnak is, az ÚRIstennek halnak meg, ha élnek, akkor is az EgyIstennek élnek. Ezért választásuk egyértelmű és következetes: "Nem hódolunk az aranyszobor előtt!"

Amit Isten elleni bűnnek ismertünk meg - mert rombolja a lelket, pusztítja a testet -, azt jó lélekkel mi is megtagadhatjuk, s lelkünk békességet nyer. Korunk aktuális aranyszobrai előtt hajlongók is idővel belefáradnak sikermámoros imádatukba, hiszen semmi véges nem pótolhatja a Végtelent, semmi nem elégítheti meg az ember létszomjúságát, csakis az Isten szeretete.




Bizalom...


A mai nap imádsága:
Uram! Bizalmatlan világban élek, s fáraszt, hogy mindent ellenőriznem kell... Add Uram, hogy ne csak keressem, de meg is találjam jószándékú felebarátaimat e világban! Ámen   

Bízzatok vezetőitekben, és hallgassatok rájuk, mert ők vigyáznak lelketekre úgy, mint akik erről számot is adnak. Hadd tegyék ezt örömmel és ne sóhajtozva, mert ez nem válnék javatokra.
Zsid 13,17


'Legkisebb' gyermekem is lassan megszerzi a jogosítványát. Ügyesen és örömmel veszi az akadályokat, egy fárasztó forgalmi tanóra után mégis sóhajtva közölte: "Annyi mindenre kell itt egyszerre odafigyelni!" Nos, igen... a vezetés márcsak ilyen, nemhiába mondja a KRESZ: "A gépjármű vezetése veszélyes üzem."...hiszen kezünk, lábunk, agyunk egyszerre kell hogy uralja a járművet. Sovány vígasz a küszködő kezdőnek: mindenfajta vezetés telve van nehézségekkel...

Az elmúlt száz esztendő sikeres média-hazudozásai elérték eredményüket. Ünnepelt hős a csaló, s a hatalom gazemberei nyájasan mosolyognak ötezerdolláros öltönyeikben a kamerák előtt, szemrebbenés nélkül a képünkbe hazudva, mintha az igazságot mondanák: "Nem lesz gázáremelés!", az "Állam szavatolja a kamatokat!" - tulajdonképpen igen, csak nem az adósnak -, "Mostantól másképpen lesz!"... Aztán megtapasztalja a kisember újra, amit eddig is tudott: minden marad a régiben! Csoda-e, ha elveszítették az emberek az alapvető bizalmukat egymás iránt?

Meddig még Uram? Nem raboltunk, gyilkoltunk eleget, amióta jogosan kizavartál minket a paradicsomból? Nem öltünk meg még elég magzatot, nem tettük tönkre eléggé teremtett világodat, nem ordítottunk eleget fájdalmunkban? Uram Isten, nyugtass meg minket! Ugye nem mi emberek vagyunk teremtettséged "csúcsa"? Teremtő Isten! Ugye vannak kiválóbb teremtményeid is, ha nem itt a Földön, hát akkor Univerzumod másik sarkában vagy ha ott sem, akkor legalább láthatatlan mennyei világodban?

Mai igénk mindenekelőtt arra buzdít, hogy egyházi vezetőinkben bízzunk... No de bízunk-e bennük? Mert ha jól körülnézünk, akkkor kiderül: Bizony nem mindegyik egyházi ember érdemli meg a bizalmat... Lehetne önkritikusan kiírni, hogy 'evangélikus', de minek? Ahogyan egy baráti beszélgetésben az egyik testvéregyház képviselője mondta: "Ne panaszkodj már! A tietek tündérkert a mienkhez képest!" Persze a sérelem, a hiba, az oktalanság, a jónak elmulasztása, egyszóval a bűn, ami velünk/nálunk történik - az mindig nagyobbnak tűnik, mert jobban fáj.

Tény: bizalom nélkül nincs előbbrelépés! Sem egyházban, sem a világban. A bizalmatlanság mindig bizalmatlanságot szül! Minél szigorúbbak a kényszerítő törvények, annál nagyobb a kísértés azok kijátszására. A jó törvényt is nehéz batartani, hát még azt, ami nem az Életet, hanem az érdeket szolgálja! Régi keresztény alapelv: "Istennek kell elsősorban engedelmeskedni, mintsem embernek", mert az Ő törvényei soha nem élet-, és közösség-ellenesek! Kérdés, hogy megvan-e a szívekben a szeretet józansága? Ha igen, akkor bármit tehetünk, mert minden döntésünket megelőzi/ellenőrzi a szeretet. Ez a szeretet, azonban nem a múlandó, hanem az elmúlhatatlan, a titokzatosan bennünk lakozó isteni agapé, azaz az önfeláldozásra kész szolgáló szeretet...



Harmónia...

A mai nap imádsága:
Istenem! Bölcsességet keresek... add, hogy szeretni tudjak! Ámen.



Ne tartsd bölcsnek önmagadat, féljed az URat, és kerüld a rosszat!
Példabeszédek 3,7

Bölcsnek lenni... az ember örök vágya ez. Kevesek számára beteljesült valóság. De mit jelent az, ha valaki bölcs? Csak annyit, hogy mértéktartó távolságtartással lát személyét is érintő dolgokat? Elviseli azt, ami másnak elviselhetetlen? Ha csak ez lenne a hozadéka a bölcsességnek, akkor nem vágyakoznánk rá ennyire! A bölcsesség többet rejt magában.

Manapság, teljesítmény-orientált világunkban, amikor a felgyülemlett problémákra - s őszintén meg is vallják - még a tudósok sem ismerik a tökéletes választ, a bölcsesség olyan ismeretet jelez, amely a perfekt megoldást birtokolná. A bölcsesség nem egyszerűen információk begyűjtésének, s életes tapasztalásoknak hosszú sora, melyből aztán adódik egy végső konklúzió. Ha így lenne, akkor a bölcsességet oktatni lehetne... A bölcsesség nem tudás, hanem készség. A mindent-tudás ígérete legfeljebb a szektákban motívációs eszköz, a felfoghatatlanok befogadásának megtapasztalhatósága pedig a kábítószerélvezők mindennapos "célja" - de bölcsességhez semmi köze. Az eltorzult szer-élménynek semmi köze nincs a valósághoz, "bölcsülni" tehát nem lehet általa, bármennyire is igyekeznek a kábítószerek "jótékony" tudattágító hatását reklámozni - még a gyógyítás oldaláról is. Nem hiszem, sőt tudom, hogy mindazoknak (350 millió!), akik rendszeresen antidepresszánsokat szednek, az egyedül "üdvözítő" gyógyulási lehetősége csakis a tabletta lenne... A tabletta ugyan megszünteti a kitört tüneteket, de a kiváltó okot nem. (Az okot megszüntetni - ez a modern orvostudomány igazi kihívása.)

Az igazi bölcsesség a harmóniába beletagozódás készsége. A dallamot nem az ember komponálja, az Isten adja. Éppen ezért az Isten nélkül harmóniát találni - kérdéses vállalkozás. Megtalálni a helyünket a világban - akkor is, ha az árnyékos oldalán állunk is pillanatnyilag - a hívő ember napi nemes harca, ami által bölcsül, azaz közelebb és közelebb kerül Teremtőjéhez...



Küldetés...


A mai nap imádsága:
Istenem! Vonzásodnak engedelmeskedtem, olykor mégis kétségeim támadnak. Uram! Siess segítségemre, amikor elbizonytalanodom, vezess vissza, amikor eltávolodom Tőled! Ámen


Menjetek el! Íme, elküldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé.
Lk 10,3

Milyen édes kis képecske! Mint a mesében... Az élet azonban nem mese! Hány apa - csupa jószándékkal - próbálja felkészíteni gyermekét a jövő megpróbáltatásaira, amikor ilyen "delegációs" mondatokat ismételget: "Édes fiam, édes lányom, az élet nem habostorta!" (Egyébként tényleg nem az, de ha értelmes munkát végezhetünk, melynek eredményét nem mások, hanem mi magunk, s "mieink" élvezhetik akkor a puha kenyérnek, a kalácsnak és a bornak áldásosan édes az íze...)

"Menjetek!" - nemcsak a Mester felszólítása ez. Abban a pillanatban, hogy megfogantunk, elindultunk a lét buktatókkal teli útján - a Cél felé. A cél pedig nem az "Egónk" mindenáron való kiteljesítése, ez csak eszköz, hogy odaérjünk Ahhoz, Aki elindított minket vándorutunkon. Aki nem engedelmeskedik folyamatosan ennek a "Menjetek/haladjatok!"-parancsnak, az nem jut el a Célba! Földi vándorutunkon számtalan mélységes völgy és egekig érő hegy állja utunkat. Még jó hogy egyszer lent, s egyszer fent vagyunk, mert így legalább rálátásunk van másokra is, akik éppen előttünk vagy mögöttünk járnak-kelnek. Ilyenkor kiderül: ők sem kerülhették ki a nehézségeket, azaz: nincs ember, akinek könnyű lenne a sorsa földi vándorútján.

Az élet farkas-törvényei sokszor elkeserítenek minket, nemegyszer feladnánk a reménytelennek tűnő küzdelmet, ha nem tudnánk, hogy van nekünk Pásztorunk, Aki gondot visel ránk. A Pásztorral jobb! 70-80 esztendőnyi életünket magányos farkasként végigküzdeni ugyan lehet, de az egyik legnagyobb fájdalom. Az ÚRIsten ugyanis mindannyiunkat közösségbe (nyájba) teremtett, s a (kis)közösség biztonságában élni megintcsak jó dolog... Ha mindig mi magunknak kell hogy őrködnünk életünk felett, akkor idővel el-, s kifáradunk, hiszen nem vagyunk acélból, törékeny emberek vagyunk! Szükségünk van pihenésre, szükségünk van arra, hogy életünknek nyugalma legyen a Pásztor vezetése alatt...

Jézus a bojtárait kiküldi a világba, pedig jól tudja, hogy számtalan veszély leselkedik az övéire. Aki a békesség követeként járja a világot, annak fel kell készülnie arra, hogy békétlenségben is lesz része bőven, mert ami egyik oldalról nézve az igazság, az a másik oldalról nézve valaki számára elmarasztalás. Akadnak bőven, akik nagy örömmel indultak el minden keresztények (krisztuskövetők)útján, aztán idővel mégis meg-, s félreálltak. Nemcsak kiugrott papok, félresiklott-életű lelkészek, kificamodott életű prédikátorok jelzik jobbról-balról a vándorutat... Igen sokan vannak - úgy a háromnegyedrész! -, akik hallották, megismerték az evangéliumot, de gyümölcsöt mégsem termett az életünk. Létük meddő volt, pedig az Isten őket sem arra teremtette és hívta el, hogy életük fája csak nagy árnyékot vessen, hanem hogy gyümölcsöt teremjen: harmincszorosat, hatvanszorosat, szászszorosat.

Többszörözni erőnket mi magunk nem tudjuk - ez a keresztények tapasztalati tudása. Isten az, Aki véghezviszi a csodát, s a bennünk lévő gyönge akarást életet szolgáló erővé növeli - ha ezt imádságos lelkülettel kérjük. Mert Isten a szelídség Istene is, talán éppen ezért kívánja, hogy ne akcióhős-farkasok, hanem békességben dícséretet bégető bárányok legyünk...



Szomjúság..

A mai nap imádsága:
URam! Nem vízre szomjazom, hanem szeretetre... Olykor gyötör, hogy nem szeretnek, de igazán az kínoz, ha nem szerethetek. Adj nekem életformáló bátorságot a mában, reménységgel teli jövőképet az ismeretlen holnapban, s derűvel nyugtázott napokat, lelkem üdvére, embertársaim hasznára! Ámen

    

"Aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjazik, de aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrásává lesz benne."
Jn 4,14

A víz nemcsak szimbolizálja az életet, a víz maga az élet! Nincs kultúra, ahol valamilyen szakrális szerepet ne kapott volna a víz, hiszen élelem nélkül még csak-csak bírjuk egy darabig, de víz nélkül pár óra után súlyos állapotba kerülhetünk. Ezért kell odafigyelnünk a folyadékháztartásunkra, s ezért kellene tiszta vizet inni. Manapság a legnagyobb üzlet a vízzel való kereskedés, nem véletlenül "privatizálták" a világ ivóvízellátását. Elgondolkodtató, hogy ami ingyen járna - hiszen a madárkák sem fizetnek azért, mert kortyintottak a forrásvízből -, azért komoly összegeket kell fizetni. Ráadásul a "minősége" bőven hagy kívánnivalót maga után - ez is tény... Esővizet kellene inni, hiszen amióta ember az ember, azóta mindig felszíni vizeket ivott, de sajnos manapság minden van benne, ami nem tartozik bele: az ipari portól kezdődően, a fukusimai atom-sugárzáson át a civilizáció belerondította mérgekig. Mi tehetünk? Ez a kérdés nemcsak az egyes ember kilátástalanságát jelző kérdés, nemsokára civilizációs gondot jelent a tiszta ivóvíz kérdése. A tiszta víz tehát - mondjuk az ipari forradalom előtti időkben(!) -, "felülről" jött. Manapság föld alatti vizeket iszunk - ásványvizek(!) -, ennek minden következményével.

Ihatunk ásványvizet, csapvizet vagy forrásvizet, mágneskezelt csodavizet vagy éppen sarkvidéki jégből olvasztottat - végérvényesen egyik sem oltja szomjunkat. Újra és újra innunk kell, ahogyan ennünk és aludnunk is kell, ha élni akarunk - a levegővételt pedig már ne is említsük. Végességünk, időbe- és anyagba-teremtettségünk okán szükségünk van ezekre, akarjuk vagy sem, de Istentől rendelt ritmusa van az életünknek... Csak amikor kiesünk ebből a mennyei taktusból - többnyire valamilyen betegség okán -, akkor tudatosul bennünk, hogy mekkora kincs a tiszta víz, a tiszta élelmiszer... (A kereszténység tanulhatna egy keveset a zsidó kóserságból - maga a szó alkalmast jelent - vagy a muzulmán halal-ságból!)

Van azonban olyan éhség és szomjúság is, mely nem testi, hanem lelki. Ez többnyire nem látható, éppen ezért jobban is kínoz minket. Nem szívesen beszélünk róla, ha igen, akkor csak bizalmas barátnak, barátnőnek, hiszen az ember, hogy el tudja viselni a gyötrő hiányt, lelki-önvédelmi trükköket alkalmaz: túlkompenzál, pótcselekvéssel hessegeti el a kellemetlen gondolatokat, érzéseket. Bármennyire is igyekszik az ember kitérni az Isten vonzása elől - nem tud. Az ember attól ember, hogy szüksége van Istenre, Aki nélkül nincs kiteljesedése, harmóniája. A gyermeknek szüksége van édesanyára és édesapára, ahogyan a teremtménynek is szüksége van a Teremtőjére. Sok ember büszkén hirdeti ateizmusát, jóllehet "istentagadása" csak a dogmatikus isten-elképzeléseket utasítja el - valljuk meg: joggal! Mert micsoda is a halandó ember, hogy véges elképzeléseit a "Kimondhatatlan/Megfoghatatlan Erőről" isteni rangra emeli?

A Mester nem az élet vizét, hanem magát az Életet kínálja fel azoknak, akik szomjúhoznak rá. Akinek van füle hallja, s aki szomjúhozik igyék! A megelégíttetés csak egyféleképpen lehetséges: Istent be kell engednünk a szívünkbe, hogy mi is Őbenne lehessünk - a szeretet által...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése