2011. március 1., kedd

2011. február 28. hétfő

El ne hajoljatok Isten kegyelmétől, hogy a keserűség gyökere felnövekedvén kárt ne okozzon. (Zsidó 12:15)


Ha hátra tekintek életemben, akkor hihetetlen áldást látok. Annyi ajándékot kaptunk az életben, hogy szinte érthetetlen. Távolról nézve termékeny búzamező az, mely egyébként rögös is, gazos is. Kegyelemben élünk. Az ember sajnos kísértésben is él, azért, hogy kiessen ebből a kegyelemből. A jó unalmas a gyarló ember számára. Vágyak születnek bennünk, egész korunk erről szól, hogy szomjúságot szeretnének bennünk gerjeszteni. Nem benned, nem körülötted van a boldogság kulcsa, mondják, hanem valahol máshol van. Ha elutazol egy távoli, romantikus szigetre, ha veszel egy tárgyat, ami még nem a tied, ha megeszel valamit, amit még nem kóstoltál, akkor az majd jó lesz neked. El onnan ahol vagy. Sokan, rengetegen felülnek ezekre a hullámokra, és tékozló fiúként eltávolodnak az áldás helyéről. Aki kalandra vágyik, elkóborol. De a legtöbb ember nem kalandor. A legtöbb ember számára ez az ige festi le leginkább azt, ahogy elhagyjuk a kegyelmet. Maradunk otthon, de felnő bennünk valami keserűség, mint egy gyökér, és megkeseríti az egész életünket. Mivel nem akarunk és nem tudunk elfutni onnan, ahol maradni kényszerülünk. Mint a tékozló fiú bátyja, az atyai házban maradt testileg, de a boldogság és a lelke messze szárnyal.

/Fekete Ágnes/

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése