Ítélet...
URam! Add, hogy felfedezzem Benned életem értelmét, s Neked éljek utolsó szívdobbanásomig! Ámen
Mert hitben járunk, nem látásban...
Ezért
arra törekszünk, hogy akár itt lakunk még, akár elköltözünk, kedvesek
legyünk neki. Mert mindnyájunknak leplezetlenül kell odaállnunk a
Krisztus ítélőszéke elé, hogy mindenki megkapja, amit megérdemel,
aszerint, amit e testben cselekedett: akár jót, akár gonoszat.
2 Kor 5,7 és 9-10
Keresztény hitünk alapja, hogy - bár azt teszünk az életünkkel, amit akarunk -, de az életünk Isten uralma alatt áll. Ő szabja meg "bejövetelünket" és "kimenetelünket", s ezért aki önkezűleg vetett véget életének, azt bizony a katolikus egyház nem volt hajlandó hagyományos temetési szertartásban részesíteni, a sírokat is legtöbb esetben a többitől külön helyen alakították ki. A 19-20. század fordulóján a Római Katolikus Egyház még kategorikusan nem temetett el öngyilkosokat, de ma már igen. A kánonjog szerint ugyanis régen nem harangozhattak, a pap nem kísérhette el a halottat a temetőbe, nem végezhetett gyászmisét az elhunyt emlékére. Csak másnap tartottak misét, amelyet az érintett család közös halottaiért ajánlottak fel. (Ma már figyelembe veszik azt a pszichés zavart, lelkiállapotot, amiben az öngyilkos döntést hoz és cselekszik. Nem menti fel az öngyilkosokat, nem írja át azt, hogy az élet megfoganástól a természetes halálig érték, és Isten ajándéka, de az öngyilkosok más megítélés alá estek.)
2 Kor 5,7 és 9-10
Keresztény hitünk alapja, hogy - bár azt teszünk az életünkkel, amit akarunk -, de az életünk Isten uralma alatt áll. Ő szabja meg "bejövetelünket" és "kimenetelünket", s ezért aki önkezűleg vetett véget életének, azt bizony a katolikus egyház nem volt hajlandó hagyományos temetési szertartásban részesíteni, a sírokat is legtöbb esetben a többitől külön helyen alakították ki. A 19-20. század fordulóján a Római Katolikus Egyház még kategorikusan nem temetett el öngyilkosokat, de ma már igen. A kánonjog szerint ugyanis régen nem harangozhattak, a pap nem kísérhette el a halottat a temetőbe, nem végezhetett gyászmisét az elhunyt emlékére. Csak másnap tartottak misét, amelyet az érintett család közös halottaiért ajánlottak fel. (Ma már figyelembe veszik azt a pszichés zavart, lelkiállapotot, amiben az öngyilkos döntést hoz és cselekszik. Nem menti fel az öngyilkosokat, nem írja át azt, hogy az élet megfoganástól a természetes halálig érték, és Isten ajándéka, de az öngyilkosok más megítélés alá estek.)
Az élet a legnagyobb érték.
Sokszor hangoztatott igazság ez, de igen sokszor csak üres frázis,
hiszen ma a világ vezetői nem azt tartják elsődleges szempontjuknak,
hogy legyőzzenek számos betegséget, hanem azt munkálják, hogyan
juthatnak gazdasági előnyökhöz - természetesen a másik rovására, hiszen
az az üzlet hoz "igazán nagy pénzt", termel extra profitot, amelyik nem
tisztességes, vagyis amelyik nem a kölcsönös előnyökön alapul. Bizony
mindennek ára van, mindenért fizetni kell, s ha már senki nem akarja
"kiegyenlíteni a számlát", akkor fizet Földanyácska, a természet...
A "mindennek következménye van"-elv sokak számára csak temetőkapuig érvényes igazság. Ezért aztán a legnagyobb gazember, az istentelen életet élő sírkövére is az a felirat kerül "Béke poraira!". Nagy evangélium (eüangelion=jóhír) lenne ez a latroknak, a máglyagyújtóknak, s azoknak a förtelmességeket elkövető emberkínzóknak, akik a történelembe ilyeténképpen írták be nevüket, de a keresztények hite - mely Krisztus tanítására alapozódik - szerint az "idők végezetén" nem így lesz. Jézus URunk azt mondja ugyanis: "Ott - más helyen: a külső sötétségben - lészen sírás és fogaknak csikorgatása"...
Ezt azt jelenti tehát, igaz, hogy hitben járunk és nem látásban, de jó okunk van azt hinni, hogy Isten nem csak szerető Isten, de igazságos is. Ezért mindenkinek "megfizet" cselekedetei szerint... Ha mégsem így van, akkor teljesen mindegy mi van a halál után, de a halál előtti életet felelősséggel élő ember istenes életvezetése, a lélek békességével - hogy ti. Istennek mindenre gondja van - olyan életminőséget teremt, melyet a hitetlen ember el sem tud képzelni.
A "mindennek következménye van"-elv sokak számára csak temetőkapuig érvényes igazság. Ezért aztán a legnagyobb gazember, az istentelen életet élő sírkövére is az a felirat kerül "Béke poraira!". Nagy evangélium (eüangelion=jóhír) lenne ez a latroknak, a máglyagyújtóknak, s azoknak a förtelmességeket elkövető emberkínzóknak, akik a történelembe ilyeténképpen írták be nevüket, de a keresztények hite - mely Krisztus tanítására alapozódik - szerint az "idők végezetén" nem így lesz. Jézus URunk azt mondja ugyanis: "Ott - más helyen: a külső sötétségben - lészen sírás és fogaknak csikorgatása"...
Ezt azt jelenti tehát, igaz, hogy hitben járunk és nem látásban, de jó okunk van azt hinni, hogy Isten nem csak szerető Isten, de igazságos is. Ezért mindenkinek "megfizet" cselekedetei szerint... Ha mégsem így van, akkor teljesen mindegy mi van a halál után, de a halál előtti életet felelősséggel élő ember istenes életvezetése, a lélek békességével - hogy ti. Istennek mindenre gondja van - olyan életminőséget teremt, melyet a hitetlen ember el sem tud képzelni.
Közösség...
A mai nap imádsága:
URam! Tarts meg minket szereteted rendjében! Ámen
Én vagyok az ajtó: ha valaki rajtam át megy be, megtartatik, az bejár és kijár, és legelőre talál. A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson: én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek.
Jn 10,10 és a megelőző vers - tőlem
Az ember közösségben él, s ez számos problémát vet fel. Gyakran ütközik az egyén és a közösség célja, s még a jó cél érdekében sem olyan egyszerű az erők egy irányba terelése! Az egységre-jutás mindig a legnagyobb feladat, minden eredményes együttmunkálkodásnak ez az alapja, nemcsak a nagy(obb) közösségben, de a legkisebben is - lásd a párkapcsolatit!
A közösségben élésnek örök, isteni rendje van, amit lehet ugyan áthágni, de következmények nélkül kijátszani a megtartó szabályokat nem lehet. Ahogyan a makrokozmoszt és a mikrokozmoszt is ez a REND tartja össze, ugyanígy az emberi közösséget is az istenadta keretek tartják össze, melyek változatlanok, s a JóIsten a mai ember kedvéért sem változtat rajta... Minek is változtatna? Hiszen az Ő rendje JÓ! Elvetni az istenadta jót, s isteníteni a rosszat: ez az Istentől elfordult ember zsigeri sajátja! Ezért gondolják sokan: Isten nélkül csak jobb lehet, Nélküle, a törvényei és parancsolatai elhagyásával az élet csak könnyebb lesz... Aztán idővel bebizonyosodik: minden csak rosszabbá válik, ha Ő nincs benne a szerelemben, a munkában, a gyereknevelésben, az emberi kapcsolatokban, egyszóval az egész életben. Sok ember életében Istennek csak egy mellékszerep jut, az ilyen vallásos(kodó) ember elfelejti: Isten a RENDEZŐ! Így derül ki szép lassan az Isten igazsága, hogy amit az Örökkévaló kizárásával egykor izgalmasnak vélt az ember, az roppant teherré nehezült, amitől hajdanán felszabadultságot, könnyedséget várt és kapott a Teremtőjével szembeforduló teremtmény, az a végére kötözöttséggé alakult át - lásd szenvedélyek!
Vannak, akik a nyájat (a közösséget) szisztematikusan meglopják, értékeit aláássák, a közösség egyént védő törvényeit a jogosság látszatával jogtalan előnyök megszerzésére használják fel, egyszóval: azért "lopnak, ölnek és pusztítanak" hogy csak nekik "életük legyen". Krisztus márpedig azért jött, hogy a nyájnak, azaz a nyáj minden egyes barikájának legyen élete, hogy "bőségben éljenek"... Ebből a SZERETET-REND-jéből a Mindenható egy jottányit sem enged...
URam! Tarts meg minket szereteted rendjében! Ámen
Én vagyok az ajtó: ha valaki rajtam át megy be, megtartatik, az bejár és kijár, és legelőre talál. A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson: én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek.
Jn 10,10 és a megelőző vers - tőlem
Az ember közösségben él, s ez számos problémát vet fel. Gyakran ütközik az egyén és a közösség célja, s még a jó cél érdekében sem olyan egyszerű az erők egy irányba terelése! Az egységre-jutás mindig a legnagyobb feladat, minden eredményes együttmunkálkodásnak ez az alapja, nemcsak a nagy(obb) közösségben, de a legkisebben is - lásd a párkapcsolatit!
A közösségben élésnek örök, isteni rendje van, amit lehet ugyan áthágni, de következmények nélkül kijátszani a megtartó szabályokat nem lehet. Ahogyan a makrokozmoszt és a mikrokozmoszt is ez a REND tartja össze, ugyanígy az emberi közösséget is az istenadta keretek tartják össze, melyek változatlanok, s a JóIsten a mai ember kedvéért sem változtat rajta... Minek is változtatna? Hiszen az Ő rendje JÓ! Elvetni az istenadta jót, s isteníteni a rosszat: ez az Istentől elfordult ember zsigeri sajátja! Ezért gondolják sokan: Isten nélkül csak jobb lehet, Nélküle, a törvényei és parancsolatai elhagyásával az élet csak könnyebb lesz... Aztán idővel bebizonyosodik: minden csak rosszabbá válik, ha Ő nincs benne a szerelemben, a munkában, a gyereknevelésben, az emberi kapcsolatokban, egyszóval az egész életben. Sok ember életében Istennek csak egy mellékszerep jut, az ilyen vallásos(kodó) ember elfelejti: Isten a RENDEZŐ! Így derül ki szép lassan az Isten igazsága, hogy amit az Örökkévaló kizárásával egykor izgalmasnak vélt az ember, az roppant teherré nehezült, amitől hajdanán felszabadultságot, könnyedséget várt és kapott a Teremtőjével szembeforduló teremtmény, az a végére kötözöttséggé alakult át - lásd szenvedélyek!
Vannak, akik a nyájat (a közösséget) szisztematikusan meglopják, értékeit aláássák, a közösség egyént védő törvényeit a jogosság látszatával jogtalan előnyök megszerzésére használják fel, egyszóval: azért "lopnak, ölnek és pusztítanak" hogy csak nekik "életük legyen". Krisztus márpedig azért jött, hogy a nyájnak, azaz a nyáj minden egyes barikájának legyen élete, hogy "bőségben éljenek"... Ebből a SZERETET-REND-jéből a Mindenható egy jottányit sem enged...
A mai nap imádsága:
Uram!
Hajlékot készítettél nekünk odafönn, s mi nem törődünk ezzel... Uram,
de nem törődünk azzal sem, hogy mit kaptunk Tőled idelenn... Adj nekünk
belátást, szeretetben való józanságot, hogy hinni tudjunk Tebenned, s
Igéd szerint éljünk! Ámen
Az én Atyám házában sok hajlék van;
Jn 14,2a
Minél több homokszem perdül le életünk óráján, s minél inkább kopik az egészségünk is, annál többször fel-felvetődik bennünk a sokak számára talán a világ "legértelmetlenebb" kérdése: Mi van, mi lehet, mi lesz a halál után? Az emberi elképzelések ezzel kapcsolatban nem egyszerűen sokfélék, hanem megszámlálhatatlanok. Ahány ember, annyiféle várakozás és reménység, ráadásul életünk folyamán elég sokszor alakul-változik-fejlődik a mennyországról alkotott "képünk". Legtöbbször, ami nem elérhető számunkra itt a földön, amit hiányként élünk meg, azt vetítjük odaátra. Ott majd szép és okos leszek, s nem kell törődnöm testem fogyatékosságaival, mert hát az a mennyország, s ott minden tökéletes - még én is. Hisszük, hogy amit Isten elkezdett bennünk idelenn, azt bevégzi odafenn...
Nincs ember, aki elmondhatná, hogy földi életében feddhetetlenül, szentül élt, mert ha nem is vétkezett, mulasztani bizonyára mulasztott, s "aki nem cselekszi a jót, bűne az annak". Tudjuk, mert megtanultuk, az Isten országába való bejutás jócselekedet-kvóta szerint nem lehetséges, csakis hit által, csakis kegyelemből... de ha mindenki a mennyországba kerül, aki ki kerül a gyehennára? Márpedig hitünk szerint a világnak van kezdete és vége, ez oknál fogva az emberlelkek száma is véges, s akkor úgy a mennyországban, mint a pokolban a "helyek" száma is véges kell hogy legyen... A kérdést persze mindig általánosságban megfogalmazva tesszük fel: ki jut be a mennyországba, s ki nem? Valójában mégsem ez az igazi kérdésünk, hanem ez: És én bejutok-e a mennyországba?... Jézus azoknak, akik a közelében vannak ezt mondja: "Az én atyám házában sok hajlék van." Nem azt mondja, hogy mindenkinek helye van ott, hanem csak ezt: "sok hajlék van". Ez elgondolkodásra kell hogy késztessen minket.
A földi életet bizonyára nem azért kaptuk a JóIstentől, hogy "spekuláljunk" benne az örök életről, sokkal inkább arra, hogy megízleljük, egy kicsit elővételezzük benne az Istennel való közösség sokdimenziós örömét. Mert közösségben hívott el minket Isten, közösségbe küld minket és közösségben akar látni minket, s ugyanakkor közösségben akar lenni velünk. Manapság, amikor párkapcsolati-, családi válságok korát éljük, különösen is fontos számunkra Isten megtartó közössége, a legkisebb és nagyobb egyaránt. Nem lehet igazán feloldódni és kiteljesedni, megélni az elrejtettséget és a biztonságot, csakis abban a közösségben, ahol az Isten szeretete a legfőbb összetartó kapocs! S ez soha nem kegyes szavakban, üres frázisokban, hanem segítő készségben, irgalomban, a másik sorsában való őszinte - mégha nem megoldó, csak gesztus-értékű is - részesedni-akarásban nyilvánul meg... Ilyenkor mondjuk, hogy szeretünk, mert Isten is szeret minket.
Az én Atyám házában sok hajlék van;
Jn 14,2a
Minél több homokszem perdül le életünk óráján, s minél inkább kopik az egészségünk is, annál többször fel-felvetődik bennünk a sokak számára talán a világ "legértelmetlenebb" kérdése: Mi van, mi lehet, mi lesz a halál után? Az emberi elképzelések ezzel kapcsolatban nem egyszerűen sokfélék, hanem megszámlálhatatlanok. Ahány ember, annyiféle várakozás és reménység, ráadásul életünk folyamán elég sokszor alakul-változik-fejlődik a mennyországról alkotott "képünk". Legtöbbször, ami nem elérhető számunkra itt a földön, amit hiányként élünk meg, azt vetítjük odaátra. Ott majd szép és okos leszek, s nem kell törődnöm testem fogyatékosságaival, mert hát az a mennyország, s ott minden tökéletes - még én is. Hisszük, hogy amit Isten elkezdett bennünk idelenn, azt bevégzi odafenn...
Nincs ember, aki elmondhatná, hogy földi életében feddhetetlenül, szentül élt, mert ha nem is vétkezett, mulasztani bizonyára mulasztott, s "aki nem cselekszi a jót, bűne az annak". Tudjuk, mert megtanultuk, az Isten országába való bejutás jócselekedet-kvóta szerint nem lehetséges, csakis hit által, csakis kegyelemből... de ha mindenki a mennyországba kerül, aki ki kerül a gyehennára? Márpedig hitünk szerint a világnak van kezdete és vége, ez oknál fogva az emberlelkek száma is véges, s akkor úgy a mennyországban, mint a pokolban a "helyek" száma is véges kell hogy legyen... A kérdést persze mindig általánosságban megfogalmazva tesszük fel: ki jut be a mennyországba, s ki nem? Valójában mégsem ez az igazi kérdésünk, hanem ez: És én bejutok-e a mennyországba?... Jézus azoknak, akik a közelében vannak ezt mondja: "Az én atyám házában sok hajlék van." Nem azt mondja, hogy mindenkinek helye van ott, hanem csak ezt: "sok hajlék van". Ez elgondolkodásra kell hogy késztessen minket.
A földi életet bizonyára nem azért kaptuk a JóIstentől, hogy "spekuláljunk" benne az örök életről, sokkal inkább arra, hogy megízleljük, egy kicsit elővételezzük benne az Istennel való közösség sokdimenziós örömét. Mert közösségben hívott el minket Isten, közösségbe küld minket és közösségben akar látni minket, s ugyanakkor közösségben akar lenni velünk. Manapság, amikor párkapcsolati-, családi válságok korát éljük, különösen is fontos számunkra Isten megtartó közössége, a legkisebb és nagyobb egyaránt. Nem lehet igazán feloldódni és kiteljesedni, megélni az elrejtettséget és a biztonságot, csakis abban a közösségben, ahol az Isten szeretete a legfőbb összetartó kapocs! S ez soha nem kegyes szavakban, üres frázisokban, hanem segítő készségben, irgalomban, a másik sorsában való őszinte - mégha nem megoldó, csak gesztus-értékű is - részesedni-akarásban nyilvánul meg... Ilyenkor mondjuk, hogy szeretünk, mert Isten is szeret minket.
A mai nap imádsága:
Uram! Add nekem békességedet, hgy szelíd maradhassak! Ámen
A ti szelídségetek legyen ismert minden ember előtt.
Fil 4,5
Ki ne hallotta volna a szófordulatot: szelíd, mint a gesztenye... Kevesen tudják, hogy jónéhány évvel ezelőtt óriási pusztulásnak indultak a nyugat-magyarországi szelídgesztenyefák. Betegségüket vélhetően a környezeti ártalomnak "köszönhetik", hiszen a szelídgesztenyefák azon igen-igen kevés növényfajtához tartoznak, melyek termésükbe - bármennyire is ártalmas rájuk nézve életterük - semmilyen mérget, káros anyagot nem raktároznak! A fa inkább belepusztul, de a jövőt, a termését nem szennyezi, annak minden lehetőséget megad, ha kell az élete árán is... Mondhatjuk tehát: ez a fa valóban rászolgált nevére.
Manapság a szelídséget másképpen értelmezik. Aki szelíd, az visszahúzódó, az "tutyi-mutyi", a modern kihívásoknak megfelelni nem tudó ember. Szelídséggel ugyanis nem lehet versenytárgyalást nyerni, szelídséggel nem lehet felülmaradni a hétköznapok kemény, nemegyszer irgalmatlan egzisztenciaharcában. Az, hogy akarjuk-e ezt a ránkkényszerített "modern" életstílust, egyszer sem kérdezték meg tőlünk, mindezt pedig mi, szelíd állampolgárok, lételemi adottságnak vesszük, s ha igazságtalannak is véljük olykor a játékszabályokat, igyekszünk a rosszból is kihozni a jót - legalábbis szeretnénk...
A "megéri/nem éri meg" mindennapos haszonelvűsége aztán el is homályosítja a szemünket. Nem vesszük észre, hogy életünk véges, elsiklunk afelett, hogy felelősséget kell hordoznunk nemcsak életünk horizontjáig, de az azon túliakért is, hiszen a jövő itt formálódik a mi életünkben, s ha a mában nem vetjük el a "magot", az gyermekeinknek unokáinknak nem terem majd semmiféle gyümölcsöt. Lásd: A nagy csinnadrattával beharangozott koppenhágai "CO2-konferecia" is meghozta a várható eredményeit, vagyis a sok beszédből már megint csak félmegoldások születtek: tettek is a Földünkért, meg nem is...
Az édesanya nem mondhatja, kihordom a gyermekemet - meg nem is, az orvos sem mondhatja megműtöm a beteget, meg nem is... A politikus-megoldás persze mindig más, mint amit az emberek akarnak. Vezetőink miért nem látják be, hogy a felemás megoldás nem megoldás! Gyanítom, hogy istentelenségük miatt...
Isten nem soha nem csicsergő válaszokat ajánl, hanem megoldásokat. Ha minden ember testvérnek látná és fogadná el egymást, ha egy családként népesítenénk be Földünket, akkor mindenki jót akarna a másiknak. De nem így van, ezért vannak ilyen felemás(vicces?) világi megoldások, mint Barack Obama Béke-Nobel-díja: Nem valamiért jutalmazták szegényt, hanem "előre" kapta meg (Hmm???), miközben megmagyarázza a világnak, hogy sajnos békeidőben is háborúzni kell, ha az élet úgy hozza... Nos, Istennek nem ez a logikája, Ő alapvetően más valóság. Számára a háborúval megszerzett béke nem béke, mert tudja, hogy az ilyen béke soha nem hozza el a lélek békéjét teremtményeinek. Mi tehát a megoldás? Nem mi, hanem ki: egyedül az Isten... Személyes sorsunk békességes megoldását Evangélikus Énekeskönyvünk 385. énekének 2. versszaka igen szépen így fogalmazza meg: "Szelíd szemed, Úr Jézus, Tekintsen rám, ha roskadok; Adjon békét, bocsánatot Szelíd szemed, Úr Jézus!"
Uram! Add nekem békességedet, hgy szelíd maradhassak! Ámen
A ti szelídségetek legyen ismert minden ember előtt.
Fil 4,5
Ki ne hallotta volna a szófordulatot: szelíd, mint a gesztenye... Kevesen tudják, hogy jónéhány évvel ezelőtt óriási pusztulásnak indultak a nyugat-magyarországi szelídgesztenyefák. Betegségüket vélhetően a környezeti ártalomnak "köszönhetik", hiszen a szelídgesztenyefák azon igen-igen kevés növényfajtához tartoznak, melyek termésükbe - bármennyire is ártalmas rájuk nézve életterük - semmilyen mérget, káros anyagot nem raktároznak! A fa inkább belepusztul, de a jövőt, a termését nem szennyezi, annak minden lehetőséget megad, ha kell az élete árán is... Mondhatjuk tehát: ez a fa valóban rászolgált nevére.
Manapság a szelídséget másképpen értelmezik. Aki szelíd, az visszahúzódó, az "tutyi-mutyi", a modern kihívásoknak megfelelni nem tudó ember. Szelídséggel ugyanis nem lehet versenytárgyalást nyerni, szelídséggel nem lehet felülmaradni a hétköznapok kemény, nemegyszer irgalmatlan egzisztenciaharcában. Az, hogy akarjuk-e ezt a ránkkényszerített "modern" életstílust, egyszer sem kérdezték meg tőlünk, mindezt pedig mi, szelíd állampolgárok, lételemi adottságnak vesszük, s ha igazságtalannak is véljük olykor a játékszabályokat, igyekszünk a rosszból is kihozni a jót - legalábbis szeretnénk...
A "megéri/nem éri meg" mindennapos haszonelvűsége aztán el is homályosítja a szemünket. Nem vesszük észre, hogy életünk véges, elsiklunk afelett, hogy felelősséget kell hordoznunk nemcsak életünk horizontjáig, de az azon túliakért is, hiszen a jövő itt formálódik a mi életünkben, s ha a mában nem vetjük el a "magot", az gyermekeinknek unokáinknak nem terem majd semmiféle gyümölcsöt. Lásd: A nagy csinnadrattával beharangozott koppenhágai "CO2-konferecia" is meghozta a várható eredményeit, vagyis a sok beszédből már megint csak félmegoldások születtek: tettek is a Földünkért, meg nem is...
Az édesanya nem mondhatja, kihordom a gyermekemet - meg nem is, az orvos sem mondhatja megműtöm a beteget, meg nem is... A politikus-megoldás persze mindig más, mint amit az emberek akarnak. Vezetőink miért nem látják be, hogy a felemás megoldás nem megoldás! Gyanítom, hogy istentelenségük miatt...
Isten nem soha nem csicsergő válaszokat ajánl, hanem megoldásokat. Ha minden ember testvérnek látná és fogadná el egymást, ha egy családként népesítenénk be Földünket, akkor mindenki jót akarna a másiknak. De nem így van, ezért vannak ilyen felemás(vicces?) világi megoldások, mint Barack Obama Béke-Nobel-díja: Nem valamiért jutalmazták szegényt, hanem "előre" kapta meg (Hmm???), miközben megmagyarázza a világnak, hogy sajnos békeidőben is háborúzni kell, ha az élet úgy hozza... Nos, Istennek nem ez a logikája, Ő alapvetően más valóság. Számára a háborúval megszerzett béke nem béke, mert tudja, hogy az ilyen béke soha nem hozza el a lélek békéjét teremtményeinek. Mi tehát a megoldás? Nem mi, hanem ki: egyedül az Isten... Személyes sorsunk békességes megoldását Evangélikus Énekeskönyvünk 385. énekének 2. versszaka igen szépen így fogalmazza meg: "Szelíd szemed, Úr Jézus, Tekintsen rám, ha roskadok; Adjon békét, bocsánatot Szelíd szemed, Úr Jézus!"
A mai nap imádsága:
Uram! Szeress, hogy én is szerethessek! Ámen
Tudom, hogy van benned állhatatosság, terhet viseltél az én nevemért, és nem fáradtál meg, de az a panaszom ellened, hogy nincs meg már benned az első szeretet.
Jel 2,3-4
A Jelenések könyve a legnehezebben magyarázható újszövetségi irat, s a legnagyobb írásmagyarzók is csak "óvatosan" nyúlnak hozzá... következésképp: ez az a könyv, amihez az elmúlt kétzezer év folyamán a legtöbb kommentár íródott. Talán éppen azért, mert véges létünkben az ismeretlen jövőből - amit alig sejthetünk meg néhányévtizedes földi futásunk alatt - szeretnénk valami biztosat megtudni. Jóllehet ez a szakasz az efezusi gyülekezetnek van címezve, személyreszabottan is üzenet-értéke van, hiszen a közösség egyénekből áll össze.
Ha önmagunkról van szó, szinte gondolkodás nélkül merjük magunkról állítani: a jószándék megvan bennünk, csak nem mindig alakulnak úgy a dolgaink, ahogyan mi is, meg a JóIsten is szeretné... Ezért küzdünk, ezért viselünk terhet a héköznapok életfonnyasztó sivatagában. Oázistól oázisig élünk, s közben reménykedünk. Igyekszünk nem megfáradni - bár a kísértés óriási, hogy abbahagyjuk, hogy feladjuk. De aztán valahogyan - a kegyelem révén is - továbbmegyünk. Talán meg is elégedhet velünk az Isten, hiszen mi is csak ritkán panaszkodunk neki. Ő viszont másképp gondolkodik - ezért is Isten. Panasza van ellenünk - nincs kivétel egy sem: "Nincs meg benned az első szeretet!"
Hát még ez is? De mi az az első szeretet? Az, ami mindent megelőz. Azaz nem a mi megfogyatkozó szeretetünk, hanem az Isten teremtő, hordozó, változatlan szeretete. Nemcsak ebben kell élnünk, hanem ebből kell(ene) élnünk. Miért? Mert ez rendezi viszonyainkat emberekhez s tárgyakhoz, s ez képes emelni minket emberségünkben.
Tudom, hogy van benned állhatatosság, terhet viseltél az én nevemért, és nem fáradtál meg, de az a panaszom ellened, hogy nincs meg már benned az első szeretet.
Jel 2,3-4
A Jelenések könyve a legnehezebben magyarázható újszövetségi irat, s a legnagyobb írásmagyarzók is csak "óvatosan" nyúlnak hozzá... következésképp: ez az a könyv, amihez az elmúlt kétzezer év folyamán a legtöbb kommentár íródott. Talán éppen azért, mert véges létünkben az ismeretlen jövőből - amit alig sejthetünk meg néhányévtizedes földi futásunk alatt - szeretnénk valami biztosat megtudni. Jóllehet ez a szakasz az efezusi gyülekezetnek van címezve, személyreszabottan is üzenet-értéke van, hiszen a közösség egyénekből áll össze.
Ha önmagunkról van szó, szinte gondolkodás nélkül merjük magunkról állítani: a jószándék megvan bennünk, csak nem mindig alakulnak úgy a dolgaink, ahogyan mi is, meg a JóIsten is szeretné... Ezért küzdünk, ezért viselünk terhet a héköznapok életfonnyasztó sivatagában. Oázistól oázisig élünk, s közben reménykedünk. Igyekszünk nem megfáradni - bár a kísértés óriási, hogy abbahagyjuk, hogy feladjuk. De aztán valahogyan - a kegyelem révén is - továbbmegyünk. Talán meg is elégedhet velünk az Isten, hiszen mi is csak ritkán panaszkodunk neki. Ő viszont másképp gondolkodik - ezért is Isten. Panasza van ellenünk - nincs kivétel egy sem: "Nincs meg benned az első szeretet!"
Hát még ez is? De mi az az első szeretet? Az, ami mindent megelőz. Azaz nem a mi megfogyatkozó szeretetünk, hanem az Isten teremtő, hordozó, változatlan szeretete. Nemcsak ebben kell élnünk, hanem ebből kell(ene) élnünk. Miért? Mert ez rendezi viszonyainkat emberekhez s tárgyakhoz, s ez képes emelni minket emberségünkben.
Több fényért az emberek között...
A mai nap imádsága:
Uram!
Fénytelenségbe menekülő gyermekeiden könyörülj! Segíts meg
mindannyiunkat, hogy észrevegyük életünkben hatalmadat, s
engedelmeskedjünk szereteted hívásának! Ámen
"...fölötted ott ragyog az ÚR, dicsősége meglátszik rajtad."
Ézs 60,2
Az Isten hatalma nyilvánvaló... az Egyházban! A világban mindig áttételes, mert szabad akaratunk van. Az Isten hangjának engedelmeskedő Noét kinevették és Jézust hátbaverték, leköpték, ugyanígy sokan ma is így tesznek: az ember nem változott semmit. "Magától" nem is tud. Ha változik, az mindig Isten munkája.
Ha Isten hatalma közvetett, akkor dicsősége is áttételes. A nyiló virág csodájában Istent felfedezni nem mindenki számára "természetes", van, aki a természet véletlenszerűségből kifejlődött nagyszerűségét imádja. Akkor mit jelent mégis ez, "fölötted ott ragyog az ÚR?"
Elsősorban azt, hogy nem alattad, hanem fölötted. Ha lefelé nézel, a ragyogás soha nem nyilvánvaló, mert a Fény nem alattad van, hanem fölötted. Aki az anyagvilágba gabalyodik, azt az anyag lehúzza, s nem a fény vezérli, hanem a félhomály. Ugyanakkor a fény ragyogása fölöttünk nem attól függ, hogy mi felnézünk rá vagy sem. Az Isten dicsősége akkor is dicsőség, ha mi nem veszünk róla tudomást! Ha rácsodálkozunk, ettől még nem lesz az nagyobb vagy "fényesebb". Sokan mégis "subickolják" az Isten dicsőségét a világban vagy a világot sározzák, hogy jobban fényeskedjék az Isten dicsősége... Istennek sem egyikre, sem másikra nincs szüksége. Csak az embernek van szüksége az Istenre, mert az ember ember. Istenteremtette ember. Azaz emberségét csak akkor tudja igazán megélni, ha Teremtőjére rátalál. Az ember léte ugyanis Istenbe "ágyazott", ez a természetes "közege." Ha máshol, másképpen akarja megélni önmagát, akkor természetellenes környezetbe téved. A természetellenes pedig pusztít, de a természetes az mindig növel, nevel, emel.
"...fölötted ott ragyog az ÚR, dicsősége meglátszik rajtad."
Ézs 60,2
Az Isten hatalma nyilvánvaló... az Egyházban! A világban mindig áttételes, mert szabad akaratunk van. Az Isten hangjának engedelmeskedő Noét kinevették és Jézust hátbaverték, leköpték, ugyanígy sokan ma is így tesznek: az ember nem változott semmit. "Magától" nem is tud. Ha változik, az mindig Isten munkája.
Ha Isten hatalma közvetett, akkor dicsősége is áttételes. A nyiló virág csodájában Istent felfedezni nem mindenki számára "természetes", van, aki a természet véletlenszerűségből kifejlődött nagyszerűségét imádja. Akkor mit jelent mégis ez, "fölötted ott ragyog az ÚR?"
Elsősorban azt, hogy nem alattad, hanem fölötted. Ha lefelé nézel, a ragyogás soha nem nyilvánvaló, mert a Fény nem alattad van, hanem fölötted. Aki az anyagvilágba gabalyodik, azt az anyag lehúzza, s nem a fény vezérli, hanem a félhomály. Ugyanakkor a fény ragyogása fölöttünk nem attól függ, hogy mi felnézünk rá vagy sem. Az Isten dicsősége akkor is dicsőség, ha mi nem veszünk róla tudomást! Ha rácsodálkozunk, ettől még nem lesz az nagyobb vagy "fényesebb". Sokan mégis "subickolják" az Isten dicsőségét a világban vagy a világot sározzák, hogy jobban fényeskedjék az Isten dicsősége... Istennek sem egyikre, sem másikra nincs szüksége. Csak az embernek van szüksége az Istenre, mert az ember ember. Istenteremtette ember. Azaz emberségét csak akkor tudja igazán megélni, ha Teremtőjére rátalál. Az ember léte ugyanis Istenbe "ágyazott", ez a természetes "közege." Ha máshol, másképpen akarja megélni önmagát, akkor természetellenes környezetbe téved. A természetellenes pedig pusztít, de a természetes az mindig növel, nevel, emel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése