Alázat...

A mai nap imádsága:

URam! Add, hogy növekedjek hitben és szeretetben, hogy járni tudjam a nekem rendelt, Hozzád emelő álázat-utamat! Ámen

Mindent csak azért tesznek, hogy feltűnjenek az embereknek: megszélesítik imaszíjaikat, és megnagyobbítják ruhájuk bojtjait; a lakomákon az asztalfőn és a zsinagógákban a főhelyeken szeretnek ülni; szeretik, ha köszöntik őket a tereken, és ha mesternek szólítják őket." De ti ne hívassátok magatokat mesternek, mert egy a ti mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. Atyátoknak se szólítsatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, aki a mennyben van. Ne hívassátok magatokat tanítóknak se, mert egy a ti tanítótok: a Krisztus. Aki pedig a legnagyobb közöttetek, az legyen szolgátok! Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, és aki megalázza magát, felmagasztaltatik."

Mt 23,5-12

A kis virágok a fűszálak között teremnek, s ahhoz hogy észrevegyük őket, le kell hajolnunk... ezt nevezhetjük alázatnak, aminek semmi köze nincs a tekintélyvesztéshez. Az ember azonban büszke teremtés lévén igen nehezen viseli az ilyetén helyzetet. Bizony olyanok akarunk lenni mint Isten - eritis sicut Deus! Persze nem vagyunk azok, még akkor sem, ha félistent játszunk: atommal, s a gének manipulációjával, amikor állati és növényi géneket "micsurinozunk" össze... (Bocsánat, Micsurin elvtárs! Te még csak gyümölcsfákon és konyhanövényeket "nemesítettél", s ha ma élnél, akkor joggal elborzadnál, hogy mi mindent "barkácsolunk" a saját emberi genomunkkal!!!)

Tény, hogy többségünk nem vidéken, ha városban él - néhány éve tudjuk, hogy a világon most már többen élnek városban, mint falun, azaz: több azoknak a száma, akik a természettől távol élnek, mint azok, akik magában a természetben. Aki természetközeli életet él - s ez (lenne!) a természetes -, az sokkal alázatosabb, hiszen az évszakok váltakozása, az elmúlás közvetlen megtapasztalása, hogy ti. "elszárad a fű, s virága lehull" áttételesen a saját végességével is szembeállítja. Aki városban, betonon és bakancsban tanult meg járni, s nem füvön és mezítláb, az másképp viszonyul a természethez, az élethez! Szociológiai tény, hogy az elmúlt másfél városi generáció alapjaiban más, mint korábbi generációk... aggódnak is a társadalomtudósok/politikusok, hogy hogyan sikerül majd integrálni ezeket az embereket a társadalomba, hiszen érezhetően növekszik a kulturális intolerancia, a szociális kontaktusokban az agresszivitás, újra szárnyal a vallási fundamentalizmus, a politikai radikalizmus, s tarol a mindent csírájában elfojtó közömbösség...

Jézus URunk arra tanít, hogy a felmagasztalásnak nagy ára van: bukással kell fizetni érte! Akiben nincs részvét, aki nem érzi a szelídség szükségességét, aki áthágja az írott és íratlan szabályokat egyaránt, az idővel maga is az erőszak áldozatává válik, hiszen: aki kardot ránt - azaz háborúzik az élet normalitását semmibe véve -, az mag is kard által vész el. Ez nem isteni önkényességen alapuló sorskeverés, hanem törvény! Annak a törvénye, hogy a bűnt követi a büntetés... s aki elmulasztja a jót megtenni - s ugye ez is bűn -, annak számolnia kell a mulasztásának következményeivel. Isten figyelmeztet minket, hogy a fa tetején vékonyak és törékenyek az ágak, de megengedi, hogy felmásszunk a tetejébe... Krisztus URunk ugyanakkor arra tanít mindannyiunkat: "Ne kísérd Istenedet, a Te URadat!" Akinek van füle a hallásra, az meghallja...

Élet... 

A mai nap imádsága:

Uram! Megengedted, hogy rácsodálkozhassam az életre, s álmélkodjak annak számtalan csodáján. Kérlek tégy bölccsé, hogy alázatosan elfogadjam akaratodat, s belesimuljak látható és láthatatlan országodba! Ámen.

"hiszen azért fáradunk és küzdünk, mert az élő Istenben reménykedünk"

1 Tim 4,10a

Amíg élünk, remélünk! - mondogatjuk néha, erősítve a régi felismerést: aki nem remél, az már nem is él... Mindenki reménykedik valamiben vagy valakiben. Van aki reménységét a múlandó világba veti, ezért igyekszik élvezni annak javait. A "Jajj, csak le ne maradjak erről!"-érzés mégis fogságban tartja, hiszen nem lehet megfoghatóval pótolni a megfoghatatlan utáni vágyakozást. Ez utóbbi pedig mindannyiunk lelkében ott mozgolódik. Igényünk a szépre, a jóra, a hétköznapok békességes pillanat-csodáira - mindannyiunk életében fontos mozgató erő. Vannak különösen erős motivációink, melyekért élünk-halunk: ilyenek gyermekeink... A gyermek - a jövő ígérete - ékesen példázza azt, mire is van szükségünk. Igazából arra, amit csak ajándékként kaphatunk. Hiába is próbálunk mindent megtenni, hogy kijátsszuk/kierőszakoljuk Isten akaratát - értsd fogamzásgátlás és mesterséges megtermékenyítés - éppen a gyermekáldással kapcsolatban vetődnek fel legnagyobb etikai kérdéseink. Ki miben vagy kiben reménykedik...

Legújabb tudományos kutatások szerint a gyermek egészséges magzati fejlődését a kismama lelki állapota alapvetően meghatározza. "Szerelemgyerek" - mondták a régiek, amikor egy gyermek különösen is szép volt... Nyilvánvaló, az a nő, aki őszinte "sors-szerelemben", biztonságban, elrejtettségeben él(het) Isten-adta párja mellett, annak gyermeke egészen mást él át a méhen belül, mint az a gyermek, akinek anyukája éppen aktuális szociális krízisét éli át, "barátja" élettársa otthagyta vagy éppen nem is tudja, hogy ki leendő gyermekének apja... Csoda-e hát, ha ilyen sok a pszihotikus, különböző zavarokkal küszködő fiatal manapság? A madárkák is - pedig nem vetnek, nem aratnak, csűrbe sem gyűjtenek - mégis mielőtt tojásokat melengetnek, előtte fészket raknak... Jóllehet a természetben is akadnak érdekes kivételek - lásd kakukk -, de még a kakukkmadár is tudja, hogy fiókáinak fészekmelegre van szükségük...

MIndez azt jelenti, hogy az élet alapvető, Isten-alkotta törvényeit nem lehet büntetlenül kijátszani. A teremtés rendjét nem fogja megváltoztatni az Isten a 20-21. századi ember kedvéért sem! S ha feldobjuk aktuális (bűn)kövecskéinket az ég felé, s azok visszahullanak fejünkre, s fájdalmat, sérülést, esetleg tragédiát okoznak, se Istent, se a gravitációt ne kárhoztassuk, csakis egyedül magunkat!

Érző szívért .

A mai nap imádsága:

Uram! Jó fogni kezedet! Kérlek akkor se engedj el, ha fájdalmasnak érzem szorítását! Ámen.

   

Megszaporított engem Isten nyomorúságom idején.

1Móz 41,52b

Aki nem ismeri a Gondviselés Himnuszait, azaz a József-történeteket - felszisszenhet. Hogyan mondhat ilyet valaki egy mondatban: nyomorúság és megszaporítás? József kisebbik fiát nevezte így: Megszaporít, azaz Manassé. Elsőszülött fiát pedig így nevezte Efraim, azaz Elfelejteni. József rabszolgaként került Egyiptomba, s az Isten gondviselése a legmagasabb pozícióba emelte. Mindez mintegy 3500 évvel ezelőtt történt... Milyen üzenetet adhat nekünk úgy százhúsz generáció távlatából ez a történet? Vagy talán mai csúcstechnológiás világunkban elveszítette már érvényességét? Semmi esetre sem... A történet ugyanis Isten előrelátásáról (pro-videntia), gondviseléséről tudósít.

Életünk folyamán hullámhegyek és hullámvölgyek sokaságát éljük meg - örülünk és bánkódunk. Ha mégis minden "simán megy", akkor pedig közömbösség leselkedik ránk. Mikor fiatalok vagyunk szeretnénk birtokolni a múlandót, amikor a múlandóságot kezdjük érezni, akkor pedig szeretnénk birtokolni a fiatalságot. Ha pedig valaki fiatalon gazdag, akkor az esetek igen kicsiny részében képes megállni - etikus emberként. Számtalan fiatal, akiknek szülei kész egzisztenciát ajándékoztak gyermekeiknek - csupa jó szándékból és gondoskodásból - rövid időn belül kiégnek, s keresik az "élet értelmét." Legtöbbször nem a legjobb helyen... "mert könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak..." - mondja Jézus Urunk. Aki a nyugalmat keresi a világ megnyerésében, az elveszíti azt, mert az élet mindig is dinamikus: egyszer fent, másszor lent. Nem csapás ez, hanem törvény, az élet rendje, mint a születés és a halál is.

Ami mindig nagy kérdés az Istent keresők számára: hogyan fogadhatja el az ember a rosszat, a keresztet? Nemde az a "normális", hogy perlekedik, tiltakozik ellene és igyekszik kibújni alóla? Az elfogadás stációit a hívő ember is végigjárja, de eközben reménysége van afelől, hogy Isten a rosszból is a jót hozza elő. Bizony nagy "tudás" a Gondviselésbe vetet hit, mert átsegít a hullámvölgyeken. Amikor lefelé csúszunk, tulajdonképpen akkor is felfelé tartunk, mert tudjuk: az Övéi vagyunk és Hozzá igyekezünk. Életetünk első és utolsó sinus-ritmusát Isten kezében tudni: kegyelem. A közte lévő kétmilliárdnyi szívütést Benne, Általa és Érte megélni pedig: kiváltság.

Etikus élet...

A mai nap imádsága:

Uram! ! Add, hogy Téged szeresselek és féljek, hogy életem ne kerülhessen zsákutcába! Ámen

   

Ne lopjatok, ne hazudjatok, és senki se csalja meg honfitársát!

3 Móz 19,11

A Mózes-korabeli zsidóság viszonylag egységesnek mondható. Ugyanazt a közös sorsot - egyiptomi rabszolgaság, vándorlás viszontagságai - élték át, az együttátszenvedett megpróbáltatások bizonyára nemcsak negatív érzéséket váltottak ki egyesekből (vágyakoztak vissza az egyiptomi húsosfazekakhoz), de össze is kovácsolták a zsidó népet. Azt a népet, mely a történelem folyamán sokat szenvedett -, persze nemcsak ők élték át a nemzetirtás borzalmait... örmények, kurdok és afrikai tuccik, hogy csak a 20-századiakat említsük. A történelem folyamán sokszor vádolta meg egyik nemzet a másikat azzal, hogy az meglopja, kisemmizi... Ebből a szempontból a kárpátmedence egy különlegesen toleráns hely volt. A magyar vendégszeretet világhírű, bőkezűek vagyunk - hiszen a természet is bőkező hozzánk! Minden van itt, ami "szem-szájnak ingere", nem véletlenül vált az oszmánok és habsburgok prédájává Magyarország évszázadokon át...

Az, hogy egyik nemzet meglopja a másikat, az bizonyos körülmények között még érthető is. (A zsidók pl. a kivonulás előtt az egyiptomi szomszédaiktól kértek arany és ezüst ékszereket, pedig jól tudták, hogy azt nem fogják visszaadni... Kárpótolták magukat az elszenvedett rabszolgaságért!) Az Ószövetség bizonyos részeinél fel-felszisszen az ember, de egyet nem lehet az Ószövetségre mondani, hogy ne lenne őszinte... Azt is megírja, ami nem szép, ami rossz fényt vet a "választott" népre. Ilyen őszinte mondat a ma reggeli igénk is: "Ne lopjatok, ne hazudjatok, és senki se csalja meg honfitársát!" S ezt azért kellet tiltani, mert gyakorlat volt... Azaz: saját "fajtáját" - ahogy szoktuk mondani -, a velük azonos sorsot hordozókkal tették ezt a gyalázatot: meglopták egymást, hazudtak egymásnak és megcsalták egymást... Nos, ha valaki azt gondolja, hogy ez a csúnya magatartás zsidó tulajdonság - akkor téved!

Sajnos ez a "hozzáállás" a másikhoz egyetemes, emberi tulajdonság, gyaníthatóan a bűneset óta ránkragadt "átok", kitörölhetetlen készség a rosszra. Ha ez nem lenne bennünk, akkor a megváltásra sem lenne szükségünk, hiszen akkor minden "rendben lenne" - ezzel ellentétben , sajnos a világ pont az ellenkezőjét mutatja. Egyre több "disznóság" derül ki, nemcsak a közelmúltból, de a régmúltból is - lám, az Írásnak igaza van ebben is: egyszer minden napvilágra kerül!

Csak úgy, magáért az "érzésért" kevesen vállalják fel az etikus életet. A mindenkori politikai vezetés abból indul ki - magukat jól ismerve(!) -, hogy a társadalom jelentős része "lop, csal, hazudik", s bizonnyal nem akarja a királynak megfizetni az adót sem... s ezért kriminalizálja a modern állam is az átlagembert, pedig a többség az mindig a hallgatag áldozat szerepébe kényszerül.

Jogi értelemben a szankció nemcsak a büntetést, de a jutalmat is jelenti - bár ezt alig értjük e szó alatt. A keresztény ember nem azért nem csal, nem lop és nem hazudik, mert fél a királytól, hanem azért, mert tiszteli az Életet Adó, s Teremtő Mindenható Istent. Ez a tisztelet, s az ebből fakadó méltósága megakadályozza, hogy etikátlanul éljenek a krisztuskövetők. És hogy az egyház kétezeréves történelmében a nagyobb részt a harácsolások és hatalmi törekvések tették ki? Ez tény, de nem ezért szent az egyház, hanem azért, mert Istené... S aki Istenhez tartózónak vallja magát, az nem lesz deviáns és értékromboló, hanem értékteremtő, a társadalom hasznos tagja, akinek erejéből még arra is telik, hogy gyengéket, s az egymást meglopókat-megcsalókat hordozza...

Imádság...

A mai nap imádsága:

URam! Taníts minket imádkozni, hogy mindinkább lelki emberekké válhassunk! Ámen

De én hozzád imádkozom, URam, a kegyelem idején, Istenem. Nagy szeretettel hallgass meg, hűségesen segíts meg!

Zsolt 69,14

Életünk második felében, amikor már oly sok mindent megismertünk, megtapasztaltunk a világból, sőt arra is rájöttünk, hogy ez a földi világ számunkra nem örök, akkor elkezdünk foglalkozni a magunk sorsával, s szeretnénk megérteni: kik is vagyunk valójában, s miért éltük addigi életünket úgy, ahogyan... Ilyenkor hirtelen fontossá válnak szüleink, nagyszüleink, az ősök, mert úgy véljük, hogy készségeinkben, személyiségünkben, mozdulatainkban és döntéseinkben valahogyan, titokzatos módon, de ők is benne vannak... egyszóval nagyon fontossá válik az "Én"...

"De én hozzád imádkozom..." - Bizony nem tudjuk félre rakni az "Én"-t! Ahogyan Illés is azt hitte, hogy a nyomorúság idején egyedül maradt meg hűségesen az Istennél - pedig rajta kívül még volt hétezer igaz Izráelben - ugyanígy mi is azt érezzük néha, hogy egyedül maradtunk az Istennel, pedig rajtunk kívül még sok-sok lélek veti bizodalmát az ÚRba. Ilyenek vagyunk (ilyen az ember!); szavaink és cselekedeteink "árulkodnak" rólunk, azaz jól megmutatják milyenek is vagyunk valójában.

Istent arra kérni, hogy szeretettel hallgasson meg minket és hűségesen segítsen - tulajdonképpen hiábavalóság. Isten ugyanis ezt folyamatosan teszi. Ha nem tenné, akkor nem lenne Gondviselő Isten, márpedig Ő az, velünk van életünk minden pillanatában. Nyilvánvaló, hogy a mi erős "Én"-ünk - mint a zsoltárosnál -, mondatja ki velünk a föntihez hasonló nagyon is emberi kérést: szeretettel és hűséggel legyen irántunk az Isten; jóllehet nekünk kellene szeretni és hűségesnek maradni...

A hívő ember nagyon jól tudja: omnia est gratia, azaz minden kegyelem. Kegyelem az egész élet, s benne azok a kiváltságos pillanatok, amikor kimondott és ki nem mondott gondolatainkkal odahajlunk Isten felé. Amikor lendületét veszti a fiatalkori görcsös akarásunk (Minden történésben benne lenni, csak nem lemaradni semmiről!) - azaz elkezdünk bölcsülni -, akkor visszatekintve látjuk meg Isten mentő szeretetét életünkben, s tágul ki az előttünk álló ismeretlen jövő. Ha nincs meg életünkben ez a felismerés, hogy az Isten az Isten, akkor már a holnap is aggodalommal tölt el, a holnapután, a személyes végünk, a halál pedig végképp rettegéssel... Az imádkozó, hívő ember azonban minden gondját Mennyei URának kezébe tesz le, s minden megoldást onnan fogad el, s ezért nemcsak hogy nem fél, de az előtte nyiladozó jövőben, annak minden történésében is Teremtőjének gondviselő szeretetét látja...

Szavaink...

A mai nap imádsága:

Uram, add nekem az elfogadás készségét, a jobbítás szándékát, s a jó cél megvalósításhoz szükséges erőt! Ámen

Megszólat a témáni Elifáz: Ha beszélni próbálok hozzád, fáraszt-e? Mert ki tudja magába fojtani a szót? Hiszen másokat intettél, és a lankadt kezeket erősítetted... Most, hogy rajtad a sor, fáraszt? Amikor téged ér csapás, megzavarodsz?

Jób 3,1

A beszéd mindig segít, de fáraszt... Miért is? Gyakran megtapasztaltuk, ahhoz, hogy elhangozzék a hiteles szó, bizony sok hiteltelen szómak is el kell hangoznia. Olyan egyszerűen nem virágzik ki az őszinte szó az emberek ajkán, mint ahogyan azt a szentek életéből megtanultuk. Az átlag-ember vakarja a fejét, tördeli a kezét, bizonygatja, hogy "az az igazság..." - de mire kiderül, mi is az igazság igen sok ferdítés, csúsztatás is elhagyja száját. Az őszinte beszéd tehát soha nem fáraszt, csak az őszinteség látszatába bújtatott, s mindig csak a hazug szavak lopják meg életünket, az igazak soha.

Akár akarjuk, akár nem, a testi-, s lelki szenvedésből minden embernek, így nekünk is kijut a magunk része. Hazugság áltatni magunkat, "de mi azért képesek vagyunk" felkészíteni magunkat a fájdalomra, életünk megtöretésére. A "keserű poharat" csak a Mester tudta kiinni - mi erre nem leszünk képesek soha, hiszen "nem lehet nagyobb a tanítvány Mesterénél". Amikor csapás ér minket - ha egy pillanatra is - de mindenki megzavarodik. Megszédülünk, sőt talán el is esünk... Ha mégsem, akkor az Isten kegyelme, mert belénk karolt, mert kapaszkodhattunk ígéreteibe.

Korunk a dialógusok válságát éli. Nincs egyezség se pártok, se kultúrák között. Mindenki csak győztes akar lenni, ezért megpróbálja akaratát kíméletlenül rákényszeríteni a másikra. Mindenki a győztes pozíciójába törekszik, a kölcsönös előnyöknek, az ésszerű kompromisszumoknak már csak a megcsillantását is a gyengeség jelének veszik. Kooperáció nélkül, egymás kiegészítése nélkül márpedig nincs normális élet, nincs béke, csak békétlenség és érdekek háborúja.

A témáni Elifáz - a másik két baráthoz a súahi Bildádhoz, s naámi Cófárhoz hasonlóan - megmagyarázza Jóbnak, hogy miért sújtja őt Isten büntetése. Sokszor vagyunk mi is így, rációt viszünk oda, amihez kevés a mi eszünk, logikát keresünk ott, ahol nem az emberi számtan alapján alakulnak a dolgok. Magyarázzuk másoknak, s leginkább, hogy mi miért van, s nem hisszük el, hogy Isten közvetlenül beavatkozik életünkbe, s minden az Ő akarata szerint történik. Mi azt hisszük, hogy (fel)ismertük a jót és a rósszat, de az igazi ismeret csak az Istennél van. Ő irányít mindent a világban, s benne minket is. Ez az Ő gondviselése.