Február 6.

- A Magyar Baptisták Világszövetségének vasárnapja - Öldököljétek meg... öltözzétek fel...

"5Öljétek meg tehát tagjaitokban azt, ami csak erre a földre irányul: a paráznaságot, a tisztátalanságot, a szenvedélyt, a gonosz kívánságot és a kapzsiságot, ami bálványimádás, 6mert ezek miatt haragszik Isten. 7Ti is ezeket tettétek egykor, amikor ezekben éltetek; 8most azonban vessétek el magatoktól mindezt: a haragot, az indulatot, a gonoszságot, az istenkáromlást, és szátokból a gyalázatos beszédet. 9Ne hazudjatok egymásnak, mert levetkőztétek a régi embert cselekedeteivel együtt, 10és felöltöztétek az új embert, aki Teremtőjének képmására állandóan megújul, hogy egyre jobban megismerje őt. 11Itt már nincs többé görög és zsidó, körülmetéltség és körülmetéletlenség, barbár és szkíta, szolga és szabad, hanem minden és mindenekben Krisztus. 12Öltsetek tehát magatokra - mint Isten választottai, szentek és szeretettek - könyörületes szívet, jóságot, alázatot, szelídséget, türelmet. 13Viseljétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak, ha valakinek panasza volna valaki ellen: ahogyan az Úr is megbocsátott nektek, úgy tegyetek ti is. 14Mindezek fölé pedig öltsétek fel a szeretetet, mert az tökéletesen összefog mindent. 15És a Krisztus békessége uralkodjék a szívetekben, hiszen erre vagytok elhíva az egy testben. És legyetek háládatosak. 16A Krisztus beszéde lakjék bennetek gazdagon úgy, hogy tanítsátok egymást teljes bölcsességgel, és intsétek egymást zsoltárokkal, dícséretekkel, lelki énekekkel; hálaadással énekeljetek szívetekben az Istennek. 17Amit pedig szóltok vagy cselekesztek, mind az Úr Jézus nevében tegyétek, hálát adva az Atya Istennek őáltala." (Kolossé 3,5-17)

Ünnepe van ma a nagyvilág baptistái között a magyar baptistáknak szerte a földön. Határokon, kontinenseken át kezet nyújtunk egymásnak, és szent fogadalmat teszünk megváltó és megtartó Urunk előtt. Felemelő, bátorító tudni, hogy nem vagyunk egyedül, testvéreink vannak, bárhol is legyünk a nagyvilágban. Egész héten járjuk együtt azt az utat, amelyen Urunk vezet bennünket! Rögtön az első gondolat megállít: öljétek meg - történelmünk dúskál a véres háborúkban, testvérharcokban, nem ezt akarjuk folytatni, újabb pusztításba, önpusztításba sodródni, aztán kétségbeesetten zokogni "csonthalmaink" felett. Ha valaki, akkor mi meg kell értsük, Isten életet készített nekünk, nem halált. Ez az élet mégis halállal kezdődik - Krisztussal együtt a bűnnek -, és teljesen új teremtésből sarjad - Krisztus feltámadásával együtt - a Szentlélek újjászülő munkája nyomán. Ebben nincs semmi helye annak, ami romlott, halál illatú. Az apostoli felszólítás erre a helyretételre buzdít: akik új teremtés vagytok a Krisztusban, növekedjetek benne, öltsétek magatokra az ő lényét mindenben azonosulva szándékával, gondolatával, életvitelével. Még így is felszínre törnek az óemberi természetünk, Isten nélküli életünk vadhajtásai. Ezek az új élet pusztulását hozzák bennünk és másokban is, ha nem azzal az apostoli radikalizmussal vetjük halálba, metsszük le őket, hisz velük együtt képtelenek vagyunk odaszánni magunkat Urunknak egy ígéretes jövő beteljesedésére. Miért vagyunk baptisták, Isten megváltott gyermekei a nagyvilágban? Hogy hirdessük egész létünkkel: van élet és reménység, nem kell pusztulnunk és pusztítanunk se mást, se egymást, se magunkat. Halálba adni csak úgy tudjuk azt, amit Isten tisztátalanságnak, bűnnek, hazugságnak, gyűlöletnek lát bennünk, ha átéltük, hogy értünk mint bűnösökért ő is halálba adta egyszülött Fiát, a szentet, a bűn nélkülit, hogy vére által megtisztítva és megszabadítva a régi életünk bűneiből újjáteremtsen, szent népévé tegyen igazságban, szentségben és szeretetben. Ez az igazi kincsünk, mennyei örökségünk, ma és a hét során ezt vigyük teljességre, ezt öltsük magunkra! Ami pedig nem illik hozzá, életünk, szívünk, gondolatunk minden tisztátalanságát valljuk meg együtt Krisztus színe előtt, adjuk halálba azt, és szánjuk oda magunkat újból neki minden szavunkban, tettünkben, gondolatunkban! Így lesz teljes az ünneplésünk itt a földön és egykor az ő országában. /ÚF/ Újvári Ferenc

Az engedelmes Ábrahám "17Hit által ajánlotta fel Ábrahám Izsákot, amikor próbára tétetett, és egyszülött fiát vitte áldozatul az, aki az ígéreteket kapta, 18akinek megmondatott: "Aki Izsáktól származik, azt fogják utódodnak nevezni". 19Azt tartotta ugyanis, hogy Isten képes őt a halottak közül is feltámasztani. Ezért vissza is kapta őt, aki így a feltámadás példájává lett." (Zsidók 11,17-19;) "1Ezek után történt, hogy Isten próbára tette Ábrahámot, és megszólította: Ábrahám! Ő pedig felelt: Itt vagyok. 2Isten ezt mondta: Fogd a fiadat, a te egyetlenedet, akit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórijjá földjére, és áldozd fel ott égőáldozatul az egyik hegyen, amelyet majd megmondok neked! 3Ábrahám fölkelt reggel, fölnyergelte a szamarát, maga mellé vette két szolgáját meg Izsákot, a fiát. Fát is hasogatott az áldozathoz. Azután elindult arra a helyre, amelyet az Isten mondott neki. 4A harmadik napon fölemelte tekintetét Ábrahám, és meglátta azt a helyet messziről. 5Ekkor így szólt Ábrahám a szolgáihoz: Maradjatok itt a szamárral, én pedig a fiammal elmegyek oda, imádkozunk, és utána visszatérünk hozzátok. 6Fogta tehát Ábrahám az égőáldozathoz való fát, rátette a fiára, Izsákra, ő maga pedig a tüzet meg a kést vitte; így mentek ketten együtt. 7De Izsák megszólította apját, Ábrahámot: Apám! Ő pedig felelt: Itt vagyok, fiam. A fiú megkérdezte: Itt van a tűz meg a fa, de hol van az áldozatra való bárány? 8Ábrahám azt mondta: Isten majd gondoskodik az áldozatra való bárányról, fiam. Így mentek tovább ketten együtt. 9Amikor eljutottak arra a helyre, amelyet Isten mondott neki, oltárt épített ott Ábrahám, rárakta a fadarabokat, megkötözte a fiát, Izsákot, és föltette az oltárra a fadarabok tetejére. 10De amint kinyújtotta Ábrahám a kezét, és már fogta a kést, hogy levágja a fiát, 11kiáltott neki az ÚR angyala a mennyből: Ábrahám! Ábrahám! Ő így felelt: Itt vagyo 12Az angyal így szólt: Ne nyújtsd ki kezedet a fiúra, és ne bántsd őt, mert most már tudom, hogy istenfélő vagy, és nem tagadtad meg tőlem a fiadat, a te egyetlenedet. 13Akkor fölemelte Ábrahám a tekintetét, és meglátta, hogy ott van egy kos, szarvánál fogva fönnakadva a bozótban. Odament Ábrahám, fogta a kost, és azt áldozta föl égőáldozatul a fia helyett. 14Azután így nevezte el Ábrahám azt a helyet: Az ÚR gondoskodik. Ma ezt mondják: Az ÚR hegyén a gondviselés. 15Az ÚR angyala másodszor is kiáltott Ábrahámnak a mennyből, 16és ezt mondta: Magamra esküszöm, így szól az ÚR, hogy mivel így tettél, és nem tagadtad meg tőlem a fiadat, a te egyetlenedet, 17azért gazdagon megáldalak, és úgy megszaporítom utódaidat, hogy annyian lesznek, mint az ég csillagai, vagy mint a homokszemek a tenger partján. A te utódod birtokolni fogja ellenségei kapuját, 18és a te utódod által nyer áldást a föld valamennyi népe, mert hallgattál szavamra. 19Ezután Ábrahám visszatért szolgáihoz, elindultak, és együtt elmentek Beérsebába. Ábrahám továbbra is Beérsebában lakott." (1Mózes 22,1-19) Az engedelmességnek egyenlő felek között nincs sok értelme. Ahol van felettes és beosztott, már sejtünk valamit belőle, de csak úr és szolga viszonyában értjük meg igazán a jelentését. Az úr szava nem kérdőjelezhető meg, szolgája pedig feltétel nélkül követi azt, életével is ura rendelkezik, ha odaadja, az nem hősiesség, magától értetődő engedelmesség csupán. Ábrahám szabad volt, sőt nemzetségének feje, mégis Istent választotta urának, magát pedig az ő szolgájának tartotta, aki az élete odaáldozásával is tartozik, ha azt kéri Ura. Igaz istenfélelem ez, amiért három világvallás is ősatyaként tekint rá. Hitből feltétlen engedelmesség Istennek? Egyáltalán szükségünk van rá keresztyéneknek, szabad lelkű baptista hívőknek? Ábrahám tisztelte és szerette az Urat, mert megismerte szeretetét, jóakaratát. A hitet sokan azért nem választják, mert nem ismerik Isten szeretetét, ami Jézus Krisztusban öltött testet, akit bűneinkért való áldozatul adott nekünk az Atya. A hitből fakadó engedelmesség Isten irántunk való szeretetén keresztül nyer értelmet, különben csak hazug játék vagy megkeseredett vívódás lesz belőle. Ábrahám teljesen bízott az Úrban, amikor elhagyta szülőföldjét, az élete veszélyben forgott, amikor nem remélhetett már utódot, mikor a végre megadott egyetlent kéri tőle, ő akkor is rábízta magát, gyermekét, jövőjét. Meddig bízunk Istenben? Hol van a határ, amikor nem lépünk tovább vele? Munkánk, szerettünk sorsa, veszteségek, álmaink vagy éppen a siker a mezsgye, ahol elválnak útjaink Isten vezetésétől? Előttünk a drámai feszültség Ábrahám szívében Izsák kérdései nyomán. Megy előre, pedig nem tudja Isten válaszát. Mérlegel. Mi lesz, ha mindent elveszítek? Nincs fiam, nincs jövőm. És ha visszafordulok, lesz fiam, mégsem lesz jövőm, mert elfordulok Istentől? Az engedelmesség sokszor áldott bizalom, szeretet és áldás megtapasztalása. Máskor drámai feszültség, ahol az igen egyenlő az életünk odaadásával, és nem látszik, hogy marad-e bármi is belőle. Mindent elveszíthetek a hitemért, életet, szeretteimet, jövőmet? Egyedül Isten marad meg, aki az élet, az örökkévaló Atya, az egyetlen jövő, nemcsak nekem, az enyéimnek is. Ezt a jövőt vágyjuk, mint magyar baptisták a világban. Tudjuk, hogy minden elmúlik páraként, s rajtunk is erősen látszanak a fogyatkozás jelei. Vándorok vagyunk az élet kietlen pusztaságában, hittel, bizalommal Istenre figyelve. Urunk nem hagyta el soha az övéit. Szolgái maradunk engedelmességben, mert fiak vagyunk, akiké végül minden. /ÚF/ Újvári Ferenc